A dévényi öntevékeny rombolás
„A vitéz nyugatra nézett, pedig északra kellett volna. De hát ki tudta ezt 1896-ban?”
Dévény romjai festőiek. Azért lett ilyen, mert a franciák 1809-ben (teljesen értelmetlenül) felrobbantották, gazdái, a Pálffyak pedig nem tudtak vele mit kezdeni, rendbe nem hozatták, így a düledékből közkedvelt pozsonyi kirándulóhely lett. Belépti díj nem volt.
A maradványok a szlovák nemzeti ébredés idején kaptak jelentőséget. 1836. április 24-én a szlovákok Kazinczyje, Ľudovít Štúr, a pozsonyi evangélikus líceum tanára délutáni kirándulást tett ide diákjaival. Az osztrákok figyelték a csoportosulásokat, így a résztvevők kettesével–hármasával indultak útnak, voltak kb. 16-20-an. A romok között pánszláv emlékünnepséget szerveztek, ez azt jelentette, hogy Dévényről mint ősi nagymorva erődről emlékeztek meg, ahol Cirill és Metód tanított, továbbá Szvatopluk egyik fejedelmi központja volt. Tudatosították magukban, hogy a neve sem magyar, hanem egy ószláv monda tündérétől származik (Deva, azaz leány. Mondjuk ebben igazuk volt.) Végül ószláv hősök nevét vették fel. Štúrt, amikor már hírneve kezdett lenni, 1841-ben azzal vádolták meg a Társalkodó című lapban, hogy a vár ormán máglyát rakatott, azon magyar könyveket égetett el, továbbá lángok közé hajigálta magyar nagyságok arcképeit, mi több, boszorkánytáncot lejtett mindenki. Štúr a sétát elismerte, a többit nem. Mellesleg a túra furán végződött, mert a társaság egy étterembe tért be, s olyan sokat ettek-ittak, hogy nem tudtak fizetni, Pozsonyba kellett szalasztani egyiküket, hogy hozzon pénzt a számlára és a borravalóra.
A vár a pánszláv bédekkerek kedvence maradt, mert az emberek már nemcsak a két hittérítő, továbbá Rasztiszlav és Szvatopluk fejedelem, hanem Štúr emléke miatt is grasszálgattak itt. Ennek ellensúlyozására mi, magyarok is igyekeztünk megerősíteni a magunk pozícióját, ezért 1896. október 18-án felállítottunk itt egy millenniumi emlékoszlopot, tetején pajzsos, szablyás, Ausztria felé néző, honfoglalás kori vitézzel, akit mindenki Árpáddal azonosított. (A szobor volt Hungária- és Turul-emlékmű is.) A várhegy legmagasabb pontján állt, ami természetesen ma is kilátó, ezért jön ide mindenki.
Huszonegy méter magas volt az oszlop, tervezője Berczik Gyula, a szobrász Jankovich Gyula volt.
Látványos a panoráma, balra a Duna, jobbra a Morva folyó ártere. A vitéz Ausztriát figyelte, pedig nem onnan érkezett a fenyegetés. De hát a Tátra felé mégsem fordíthatta szablyáját, mert hát hogy nézett volna az ki…
Lenn, a Duna mentén pedig a sziklafalba véstünk egy Duna-szabályozási emléktáblát. Ez volt rajta: „E kapun ellenség sokszor rontott a magyarra; de egyszer sem nyert rajta tartós diadalt. Ám a nyugot műveltségének ez út ezer évig nem volt zárva soha. S hogy biztosb legyen itt a verseny, a MAGYAR NEMZET rendezte DUNÁJÁT. Áldja meg ŐT ezután is a Gondviselés! Magyarország ezeréves fennállásának emlékére emelték a magyar felső Duna szabályozás állami és vállalati végrehajtói.”
Egyiknek sem adatott sok idő. A Dunántúl című lap 1920. november 27-i számában ez olvasható: „A Narodny Listy értesülése szerint a Magyarország ezeréves fennállásának emlékére állított dévényi Árpád-emléket a legközelebbi jövőben el fogják pusztítani.” Egyesek fel akarták szólítani a magyar kormányt, hogy vigye el, mások azt tervezték, hogy árverésen eladják, mások múzeumba akarták rakni. A bontási engedély nyilván nem lett volna probléma, költsége annál inkább: ezt 100 000–120 000 koronára becsülték. Ezért a vitéz szobra 1921. január 12-én délben olcsóbb úton tűnt el.
Egy csehszlovák légióskompánia önerőből már az előző nap fel akarta robbantani. Reggel hatkor jelentek meg, a talapzat kifúrt kövébe három töltetet dugtak, ám elügyetlenkedték a dolgot, mert délután négykor csak két töltet robbant fel, de ezek nem tettek kárt az oszlopban. Sebaj, másnapra szereztek még robbanóanyagot. Délben a szobor felemelkedett, majd a Duna-partra zuhant; az érdeklődőket fegyverrel tartották távol, aztán azok rávetették magukat a maradványokra, és elkezdtek emlékszilánkokat hazavinni belőlük. A tetteseket sosem találták meg. Leginkább azért, mert nem keresték őket. Kik voltak ők? Jozef Honza volt az akció kitalálója, végrehajtói: Ondrej Thomka hadnagy, Ján Vanča alhadnagy, Rudolf Rakytiak tisztes, František Pikala törzsőrmester, Ferdinand Alexy, Jozef Vašek, Štefan Škorupa lövészek. Mind a Szlovák Hírszerző Iroda munkatársaiként dolgoztak – ha nem is nehéz, de kínos lett volna leleplezni őket. (Honza, Thomka, Pikala és Alexy még előkerülnek, mert pár hét múlva a Zobor-hegyen kezdtek rendteremtésbe.)
A szobor maradványai évekig lenn hevertek. Az 1930-as években ásatásokba kezdtek a vár tövében, találtak is egy ószláv kápolnát, volt öröm, boldogság. Ennek hatására keresztény nemzeti zarándoklatokat szerveztek ide (Cirill és Metód emlékére), s a történelmi emlékezet túlizgatottságában 1936-ban a pozsonyi Stúr-ünnepségek szervezőbizottsága bejelentette, hogy a ledöntött emlékmű helyén fogják felavatni a „csehszlovák szabadság szobrát”, ami szerényen csak hat méterrel lett volna alacsonyabb az amerikai Szabadság-szobornál. Erre azonban nem került sor, mivel jött a Német Birodalom. Dévény 1938. november 24. és 1945 áprilisa között Hitler államához tartozott, Árpád vitézének helyén pedig egy nagy, látványos horogkereszt pöffeszkedett.
Az emlékműből egyvalami maradt meg: a talapzata. 1965-ben azonban régészeti feltárásokat kezdtek itt, s ekkor mint útban lévő tényezőt, átmenetileg eltávolították. A feltárás megtörtént, s bár nem tudjuk, mit találtak meg, egy dolgot biztos nem: a talapzatot, mert az végleg eltűnt.
És mi történt lenn, a part mentén az emléktáblával?
Ha Pozsony felé sétálunk, látunk egy szögesdrót emlékművet a kommunizmus áldozatairól, majd ha megállunk az Ahoy Cafe mellett, annak a falán még mindig ott látható a Duna-szabályozást emlegető, megcsonkított márványlap.
1921-ben ezt is ki akarták vésni–szaggatni a helyéről az önkéntes műszaki rombolóegység tagjai, az alsó két sort szét is verték, ekkor azonban közbelépett Dévény polgármestere, és személyesen kergette el őket. (Kemény legény lehetett.) Viszont hogy további ösztönzést ne jelentsen a helyszín a rombolásra, az emléktáblát lefedette egy betonlappal. A rendszerváltás után ezt ugyan eltávolították, de azonnal leöntötték festékkel, s így éktelenkedett ott éveken át. Jelenleg növényekkel van benőve a hátterét képező fal, a tábla alatt pedig a hangulatosnak nem nevezhető, igénytelen romkávéház díszeleg. Annyi haszna van a dolognak, hogy mivel bekerített hely, a nacionalista vandálok nem pusztíthatják tovább. Az alján lévő szöveget ugyan nem állították helyre, viszont helyette vörös ragszalagos írás hirdeti a megmaradt szöveg szlovák fordítását. De azért kimaradt belőle az 1921-ben levésett rész, az utolsó mondat.
Nyilván nem lenne nehéz kijavítani, csak akarat nincs rá. Nem baj, jó ez így is. A pozsonyiak nem tudják a szöveg folytatását, mi meg odaképzeljük.
