Egy csupasz turul
„Nehéz dolog a gránitvésés – de legalább már nem vésik tovább a nyitrai milleniumi emlékművet. Illetve azt, ami maradt belőle.”
Nehéz dolog megmászni, felebarátaim, a Zobor-hegyet Nyitra fölött. Amikor vonszoltuk magunkat felfelé, két (körülbelül 75 éves) néni ballagott le a hegytetőről. Egyikük kezében üres szütyő, másikéban fonott kosár. „Felsétáltak” piknikezni. Köszöntöttek minket szlovákul, és tekintetükben ott volt a kegyesen lesújtó ítélet: ó, hogy izzadnak, szegénykék, hogy támolyognak, hogy kapkodnak levegő után, Veruskám, ez már nem a mi nemzedékünk. Ezeknek sorkatonaság?!
Hát még milyen lehet ugyanez hóban, télen, hátizsákokkal, amelyek tele vannak robbanóanyaggal és szerszámokkal! Ez lehet ám embert próbáló kihívás! Márpedig voltak, akik ezt vállalták: azok, akik 1921-ben felrobbantották a hegy tetején álló magyar milleniumi emlékművet.
Ez az oszlop azért került ide 1896-ban, mivel a hegy nevéről szóló klasszikus mese szerint a honfoglaló magyarok itt verték meg a morva Zobor vezér hadát, s intő példaként a parancsnokot felakasztották a hegyen. Hogy itt dúlt valami harc akkor, az lehet; de Zobor vezér sosem létezett, a hegyet neve a „zbor” szóból ered, ami ószlávul „gyűlést” jelent, s a fenn élő szerzetesi közösségre utalt.
A talapzaton álló húsz méter magas gránitobeliszket (Berczik Gyula művét) 1896. augusztus 30-án avatták fel, amikor még azt hitték, hogy a lenti Nyitra városa (már) magyar. Huszonöt év múlva csak 11 százalék vallotta magát annak, tehát a többiek addig sem voltak azok, legfeljebb papíron a hatóságok kedvéért. Az emlékmű méretét tekintve elenyészett a Zobor-hegyen, s bár oszlopa tövében négy vörösréz turul tárogatta szárnyait a négy égtáj felé, különösebb művészi értékkel nem igazán rendelkezett.
Aztán jött 1921. Felmerült a gondolat, hogy szlovák emlékművé átalakítsák át, de végül az az elképzelés győzött, hogy nekik saját kell. Csakhogy megint jelentkeztek, mint a dévényi emlékműnél, az irtózatos bontási költségek…
Néhány katona azonban úgy érezte, hogy azonnal cselekedni kell. Ugyanis február 6-án Nyitrán akarták felavatni az első három szlovák püspököt, az eseményt végül 13-ra halasztottak. Azt szerették volna, hogy addigra ez az oszlop ne nézzen le a városra. Jozef Honza, az akció vezetője Ferdinand Alexy bajtársával bejárta a terepet, majd Pozsonyban felrajzolta az emlékmű vázlatát, és ezeket a szavakat írta rá: „Čo sto bludných vekov hodlalo – zvrtla doba.” Majd meglátjuk, mi ennek a jelentősége.
Kezdődött a „munka”, amit rajtuk kívül a következő személyek végeztek: Ondrej Thomka, Rudolf Cviček, Pavel Višňovský, František Pikala, Jozef Vaško, Ján Macko. Honza, Thomka, Pikala és Alexy bizonyos gyakorlattal bírt a pusztításban, mert pár héttel korábban ők robbantották fel a dévényi emlékművet. Működésük azonban most burleszkbe illő volt.
1921. február 2-án szakadó hóban kapaszkodott fel a csapat a hegy tetejére, de hiába fúrták, vésték egész nap az emlékművet, a gránitba beletörtek a kalapácsok és a vésők, a robbanás meg pukkanás lett, az ekrazit belemart ugyan az oszlopba, aztán ennyi. (A talapzatot már meg sem kísérelték szétszedni.) Másnap is ezzel foglalkoztak, bár nehezen indult a nap, mert a társaság hajnali négykor találkozott volna egy hídon, azonban Honza és Thomka nem tudta felébreszteni a szállodájuk portását, így egy melléképület tetején voltak kénytelenek kiügyeskedni magukat az utcára. És aznap az ekrazit is elfogyott… Pozsonyba kellett menniük pótlásért. Február 4-én tértek vissza, majd másnap immár harmadszor is megmászták a hegyet. A következő négy nap leginkább az idétlenkedés kategóriájába tartozott, mert hiába robbantottak fel újabb és újabb tölteteket, és vakultak bele a robbanólyukak vésésébe, megint elfogyott az ekrazit, újra Pozsonyba kellett menniük miatta. Végül február 8-án sikerült szétmarcangolniuk az emlékművet. Közben pisztolylövésekkel kergették el a kíváncsiskodókat, főleg az újságírókat. Amikor elmentek, ott hagytak egy szlovák nyelvű iratot, ami magyarra fordítva ez volt: „Le kellett dőlnöd. A szlovák püspökök felszentelése jelenti a szlovákok szabadságát, te pedig a rabszolgaságunkat jelentetted! Ami ezer tévelygő évben szándék volt, azt ledöntötte az idő!”
A maradványokat egy ideig a hegy tetején tárolták, aztán a hatóságok olcsón oldották meg a sittkérdést: ledobálták őket a hegy aljába, az erdőbe. A maradványa most így néz ki.
A talapzatot meg felhasználta magának a szlovák történelem, mert négy helyen is belevéste magát. Az egyik ez: 1918–1928, nem kell magyarázni, a függetlenség tizedik évfordulója. Fölötte, a karimán a 29. 08. 1944. a szlovák nemzeti felkelés kitörésének a napja.
A következő verssor Jan Kollár költőtől való, ez a Sláva lánya című elbeszélő költeménye előhangjának záró két sora: „Čas vše mění, i časy, k vítězství on vede pravdu / co sto věků bludných hodlalo, zvrtne doba.” Magyarul: „Mindent vált az idő, és végül győz az igazság / Ósdi korok célját sutba hajítja az új.”
(Nem teljesen azonos a papírra vetettel, ez XIX. századi csehül van. A nevezett verssor bevésése már az akció előtt felmerült a hatóságok részéről. Hát belevésték utólag.)
Hogy pedig végleg ellényegtelenedjen a maradék emlékmű is, a háta mögé 1993-ban odaépítették a helyi tévé- és rádiótornyot, ami miatt a környéken ezt a helyet csak „Piramisnak” hívják (Pyramíde).
Ez elnyomná az emlékművet akkor is, ha az egyben maradt volna. (Megjegyzendő, hogy a népnyelv a pár száz méternyi kaptatós sétával alatta elérhető sziklakiugrást „kis piramisnak” nevezi, mint ahogy erre egy jókedvű szlovák apuka is felhívta a figyelmünket, aki odavezetett minket, aztán leült lányával a kiugró sziklafok tetejére, s lábukat lógatták a több száz méteres mélységbe. Nem követtük őket ebben, nekünk vannak még feladataink az életben.)
De azért az ősi korok régiségéből érdemes emlékeket megmenteni. Ezt tette az Esterházy János Zarándokközpont, amely délre található meg, mintegy tíz kilométerre innen, Alsóbodokon. Ennek szépen karbantartott emlékparkjában gyűjtötték össze a hegyről ledobált kőmaradékokat.
Mi több, az egyik turult is sikerült rekonstruálni, mint ahogy a tábla is mutatja.
Elég satnya állatnak néz ki, de az a helyzet, hogy ezt borították be rézlemezekkel, ez tehát csak a váz volt.
Ahogy a mellékelt ábra is jelzi, a szlovákok nem csinálnak nagy ügyet a talapzat jelenlétéből, mert nem bántják, de nem is használják fel nemzeti önérzetük kifejezésére. Ott van, körbeülik, hűsölnek az árnyékában, szép innen a kilátás, ennyi a funkciója.
