Miért nem lett szent Wendler Ferenc?

Budaörsnek volt egy szent embere, aki beszélgetett Szűz Máriával.

Álljunk meg Budaörsön, ahol Závada Pál Wanderer című regénye (vagy inkább esszéfüzére) játszódik, ott, ahol a Kő-hegy meredek dolomitsziklái állnak.

Az utca túloldalán ott áll egy kis halmon a barokk idők Kálvária-dombja.

És akkor most képzeljük el, hogy áll itt egy hatalmas székesegyház a hegy oldalában. Stílusát tekintve román vagy gótikus utánzat, esetleg szecessziós, még esetlegesebben reneszánsz vagy barokk. Ne feledjük, hogy a XX. század elején épült. Szóval: ez az óriási épület uralja a várost tornyokkal, kupolával, szobrokkal, széles lépcsővel a bejáratához, melynek alján tülekednek a turistabuszok, máshol processziók vonulnak a bejárati kapu felé, közben pedig (tételezzük fel) tavasz van, és zúgnak a harangok.

Ez a Szent Wendler Ferenc–bazilika! Benne a névadó kriptája, melynek rácsához mindig bőven simulnak a szirmok, virágok, koszorúk.

Már hát Budaörsnek volt egy szent embere, a nevezett, aki 1815-ben született.

Ez történt vele: Wendler Ferenc mélyen hívő gazdálkodó és bányász volt. Nagyon elege lett rokonságából, amelyik kitúrta őt az egyik helyi kápolna fenntartásából, ez sértette polgári tisztességét. Hogy vigasztalja őt, már 1841-ben megjelent álmában Szűz Mária (az ágyához lépve fölé hajolt), majd 1847-ben előbb egy rózsabokorról álmodott, s minden virágjában Isten anyját vélte látni; majd egy zöld kápolnáról, amit neki kell felépítenie. 1849-ben már szót is váltott Szűz Máriával álmában, aki elfogadta ajánlatát, hogy neki áldozza az életét. 1853-ban ráomlott a vályogbánya, ahol dolgozott, de megmenekült, ezt Jézus anyjának tulajdonította. 1854-ben Szűz Mária két újabb álommal figyelmeztette őt arra, hogy mi a dolga.

A Kő-hegy. És azon a kápolna. 

Felépítette saját pénzből, 1855-ben felszentelték.

Wendler 1879-ben lezárta polgári dolgait (kiházasította utolsó lányát), nyugdíjba vonult, vagyis felköltözött ide, a maga vájta barlangba, ahol 1897-ig tengődött boldog nyugalomban mint a kápolna gondnoka. (Ami a tulajdonában állt, mint a barlang, mert annyi fifikája azért volt, hogy ezeket ne ajándékozza az egyháznak. Unokája évtizedekkel később mint szerzetes költözött be a családi barlangba, és élte tovább nagyapja életét, csak ő nem épített ide semmit.)

Jártak is hozzá bőven a népek, mondják: közlékeny remete volt, aki a világi hívságokból csak a társaságot igényelte, meg persze az ételt és italt, amit leszármazottjai vittek fel neki. Passziója volt még az, hogy egy mozsárágyúból lődözte el az olcsó puskaport, ezzel intette egyházi ünnepeken elmélyülésre a külvilágot.

De Wendler Ferencből mégsem lett szent.

Először is azért, mert a vele megesett több csodáról nem tudott beszámolni. Nem jöttek többé az álomképek, nem suttogott hozzá éjjel a kísértő, s nem jelent meg neki nemhogy Szűz Mária, de még egy bevett szent sem. Pedig ha önmutogató ember lett volna, egyszerűen produkálhatott volna ilyet. Képzeljük el a következőt: egy reggel az emberek arra figyelnek fel, hogy elvont tekintettel csetlik-botlik az utcákon, s révülten suttogja: „Megint rám szállt Szűz Mária!” Ennek kifejezésmódján tán megbotránkoztak volna a népek, de betudhatták volna a felindultságának, az pedig mindig hitelesíti a látomásokat. De Wendler úr nem állt elő ilyenekkel, s közönséges álmait sem akarta átcsúsztatni az imaginációk szférájába.

Talán egy kis betegség segíthetett volna rajta, mondjuk az, hogy miközben vendégeivel társalog, összenyaklik, habzó nyállal ajkai körül hempereg egyet a sziklákon, majd ziháló kebellel zavaros gondolatokban tör ki.

De ez akkor már nem volt olyan hatásos, mint a középkorban. Most kiszállt volna hozzá néhány orvos a Rókusból, s mondták volna a konzílium után, hogy ez nem „morbus sacer”, vagyis szent betegség, hanem szimpla frásztörés, azaz epilepsia tipica, majd felírunk valamit.

Arról természetesen szó sem lehetett, hogy Jézus megjelölje őt szent sebeivel, ez ritka kegy.

A szentek vagy mártíromsággal kénytelenek megelégedni, vagy kegyes tetteik hírnevével,  vagy dogmák fölött szöszmötölnek, és egyházdoktorokká avatják őket.

S ha már a tudásnál tartunk: Wendler gazda nem írt zsoltárokat, mi több, nem írt semmit. Nem merült alá a hittudomány misztikus tárnáiba, hogy rafinált látomások esztétikájában foglalja össze meggyőződését arról, hogyan lehet eljutni (legalább egy) isteni igazsághoz, mely önismeretünk titkos szobájában rejtekezik; még csak olyan gondolatokat sem jegyzett fel tőle a jelen- és utókor, amellyel valami általános bölcsességet tudott volna nyomatékosan megközelíteni, pedig arra mindig vevő a nép. („Szeretni kell, ennyi az egész”, példának okáért.)

Wendler nem törekedett arra sem, hogy metafizikai aranyköpésekkel szórakoztassa a hozzá zarándokolókat, márpedig biztos vártak ilyet tőle: mert a legtöbb ember azt hiszi, hogy a szemlélődés ráébredésekre késztető erő, ha más miatt nem is, azért, mert a kontemplatív életmód elég unalmas, a tespedés ellen pedig kell szellemi ellenszer. Valójában az, hogy valaki évtizedeket tölt el egy kolostor hátsó kertjében lévő kocsiabroncsban, és nézi a kert változásait, nem teszi őt bölcsebbé ahhoz képest, aki a nemzetközi magánjoggal foglalkozik. De mivel az elsőhöz mindenki ért (mert látott már gumiabroncsot és kertet), a másodikhoz meg senki, ezért a remetétől várnak bölcsességeket az élethez, gondolván, hogy ugyanazt látja, mint ők – csak mert neki elég ideje van, nyilván mindent sokkal jobban.

Wendler persze tarthatott volna fenn valami tudásra törekvő kapcsolatot a túlvilági hatalmakkal, hátha azok egy-egy titkukat megosztják vele, de a jelek szerint imádságaival hiába ostromolta az isteni erőt, az zárva tartotta előtte a hitbeli értelmezések kapuját.

Így hát öreg remeténk működése tehát leginkább abból állott, hogy a hozzá látogató turistáknak megmutatta barlangjában azt a koporsót, amiben hált, hogy szoktassa testét a szűkösebb viszonyokhoz. Ebben halt meg, sírja most a kápolna hátsó fala mögött áll. S bár folyamatosan rendeztek ide búcsút, zarándoklatot minden évben, ez kevés maradt az örök tisztelethez. A katolikus egyház tudomásul vette a létét, s rezignáltan várta, hogy kapjon tőle valami izgalmasabbat is.

Nem kapott.  

Hát ezért nem lett itt székesegyház.

De ne mosolyogjuk meg Wendler Ferencet: boldog volt ő magában, s nem ártott senkinek.

Barlangját halála után tovább mélyítették, bort tároltak benne, majd amikor a két világháború között népszerű lett a sok nézőt vonzó passiójáték a hegy tövében, a színészek ott tárolták ruháikat. A kápolna a II. világháború után elárvult, mert a svábokat elkergették innen, az új lakosság elhordta a köveit, aztán egy filmforgatás kedvéért fel is robbantották. Wendler remete sírját pedig mindenki elfeledte. Eltűntek a kiegészítők is, mint kedvenc kegyképe a kápolnában, a Szentháromság-szobor és a kereszt a hegyormon.

Aztán Wendler emlékezete egyszer csak feltámadt. Mert a rendszerváltás után azt mondták a budaörsiek (magyarok, néhány ott élő sváb leszármazott meg a kitelepítettek), hogy ez azért mégsincs rendjén! Hol a mi kápolnánk? Hol a mi Szentháromság-oszlopunk?

És összefogtak, és megépítették, kifaragták őket. Benépesült hirtelen Wendler Ferenc kegytárgyaival a hegytető. Elmondhatja most az utazó (a „wanderer”), hogy van itt egy kis szent hely, ami az itt élő és már elszármazott budaörsiek adakozásából épült fel, ez köti össze a múltat és jelent, Magyar– és Németországot, így marad egy kicsit mégis svábos ez a város.  

Persze akkor is visszahozták volna az utódok mindezt, ha nem egy ember építette volna fel e dolgokat. Így azonban volt ki miatt is renoválni a hegytető tiszteletét.

Boldog Wendler Ferenc!