A digitális raj
Miért nincsenek ma valódi beszélgetések? A digitális raj mindig egyetlen célpontot választ, és azt a totális megsemmisítés kommentháborújában végzi ki.
Fórumra, emberek! Gustav Le Bon hajdanán azzal az egyszerű frázissal határozta meg a modernitást, hogy „a tömegek korszaka”. A téren azonban, főként mostanában, talán csak lézengő kisgyermekes családok szellőztetik magukat, és az utcákon gyanakvó tekintettel, sietve suhannak el egymás mellett a maszkos arcnélküliek. Mindenki gyanús, mindenki fertőző. A biztonság és a bizalom elcsépelt és üres szavak az új érában: a digitális tömeg világában.
Byung-Chul Han In The Swarm című értekezésében rögtön leszögezi, hogy a civil szféra egyik fő alkotója a tisztelet, a respekt (respectare), amely eredeti értelme szerint annyit tesz: visszatekinteni. A másikkal szemben tanúsított tiszteletteljes magatartás csak bizonyos távolságból valósítható meg: a privátról alkotott kimondatlan konszenzus abban áll, hogy tudjuk, mikor kell tekintetünket másfelé fordítani. Ha ennek tudata és a tiszteletre való minimális képesség eltűnik, a kommunikáció közös dimenziói is odalesznek. A tekintély másik kulcsa a név. A digitális terekben azonban nincsenek nevek, épp ellenkezőleg: itt lehetséges a teljes névtelenség, az anonimitás. Egy komment megszólalójára a kimondottak nem tudnak közvetlenül hatni, nincs meg az egyéni felelősségvállalás terhe, így a szavak súlya is megváltozik. Az alaktalan másikat könnyű vádolni és megkövezni, ezért soha nem látott sárdobálás zajlik az internetes platformokon. A korlátlan, parttalan nondiskurzusok hangzavarában nem születik semmiféle megegyezés.
Mondhatni, túl sok a lehetőség. A túlzott bevonódás mások terébe, mások privát eseményeibe a profilidentitások kollektív viselkedésmintái révén zajlik. Ezek az anonim hordák valódi hatást sosem érnek el, hiszen valótlanságuk és csúsztatásaik révén nem képesek egy igazi „mi” létrehozására. Ezért a digitális raj mindig egyetlen célpontot választ, és azt a totális megsemmisítés kommentháborújában végzi ki. A szimmetrikus, „mindent kiegyenlítő” internet az államhatalom aszimetriájában csapódik le, ahol a politika erőtlenségbe, cselekvésképtelenségbe fullad, elveszti húzóerejét, társadalomformáló tényezői lenullázódnak.
A valós, eddig ismert emberi párbeszéd terét sehol nem találni, mert a digitális fórum gladiátorjátékainak helyszíne egy másik, éppen olyan brutális digitális fórumra nyílik, nem pedig közösségi terekre. Egy ilyen kommunikációs dimenzióban reprezentációnak nincs helye, csak prezentáció létezik, vagyis az önkéntes feltárulkozás, a digitális profilgyártás, önmagunk átvilágítása – a transzparencia.
Szabdalt kiborgtestek rémes világa ez. A szem kamera: nincs olyan tér, ahol ne lenne működő, folytonos operációban lévő megfigyelés. A nézés, a jelentőségteljes emberi pillantás már csak illuzórikus darabkákban létezik. Elég csak a videóhívásra gondolni, amely szükségszerűen meghasítja az irányított tekintetet, hiszen nem tudunk egyszerre a kamerába és a beszélgetőpartnerre nézni. A cselekvés alapvető eszköze, a kéz haszontalan: csak ujjaink (digitus) számítanak, szó szerint. Egy, kettő, három, így mérjük a világot. A digitális ember nem beszél, hanem mindenekelőtt számol. Statisztikákból és számokból azonban nem lehet történelmet gyártani, ahogyan a hírfolyam sem mutatja meg életünk történetét. Pedig minden az átláthatóság jegyében zajlik. Vagy nem?
Elfelejtettük, hogy az igaz dolgok szeretnek rejtőzködni. Az információ kumulatív és additív, de az igazság exkluzív és szelektív. A dolgok feltárása a meghatározásban rejlik, az viszont kizárás, elvonás, negáció nélkül nem lehetséges. A másik ember különbözősége negatív tapasztalat is lehet, de enélkül nem létezik „én”. Ebben a digitális projekcióban minden csak súlytalan, fénytelen sugárzás. Walter Benjamin 1936-ban azt mondta, a moziban a vetítésre adott elsődleges nézői reakció a sokk. Most, a villogás és a szüntelen információáradás kereszttüzében terjed a digitális „vírus”, az információs fáradtság, az IFS (information fatigue syndrome). A több információ nem hozza automatikusan magával a jobb döntéseket. Épp ellenkezőleg: az analizáló képességek romlanak, a lényegi és lényegtelen dolgok közötti megkülönböztetés nehezebbé válik, a koncentrációs képesség tönkremegy és a felelősségvállalásra való hajlandóság elvész.
Már nem léteznek állampolgárok, csak fogyasztók, akik hosszú távú döntések helyett csak a jelen szempontjából optimális választást fogadják be, politikai szabványoknak vannak kitéve mint passzív felhasználók. A felügyelet transzparens társadalmában nincs lehetőség valódi kommunikációra. A digitális raj sáskái kegyetlenül felszámolnak minden kezdeményezést, tehát már csak egy kérdés marad. Hogyan élhetnénk diskurzus nélkül demokráciában?
