Nem emlékszel az internetre
Két barát új kezdeményezése megpróbálja megörökíteni a jövő számára az internet pillanatait.
4,66 milliárd ember – ennyi az internethasználók száma 2021 januárjában a Datareportal statisztikája szerint. Ennyien használják napi rendszerességgel a világ legnagyobb hálózatát, és ez a folyton duzzadó, szinte felmérhetetlenül nagy adatbendő minden gusztusos kajafotóval csak hatalmasabb lesz. Teljesen új kultúrkörbe csöppen, aki bemerészkedik a fórumokra, a mémek és a shitposterek világába, a gamerek és streamerek digitális közösségébe. A platformok kreativitása, úgy látszik, sosem lankad.
De az internet közben mégis eltűnik. Sehová sem vezető linkek, hiányzó, üres fájlok és kattintások zsákutcája – egy-egy virágzó, neonfényes „metropolisz” oldala örökre kialszik, míg egy másik felvillan a távolban. A folytonos frissítések közepette szinte észre sem lehet venni, ha néhány réteget elkezd belepni más honlapok üledéke. 2019-ben az egykor népszerű közösségi oldal, a MySpace közel ötvenmillió zenei fájlt vesztett el, és csak halkan kért elnézést a kellemetlenségekért. A Flickr képmegosztó nagyjából ugyanakkor random képtörlésbe kezdett. A netes topográfia gyorsabban változik, mint az ésszel felfogható.
Az archívumok kifulladásig futnak versenyt az idővel, a harc szakadatlan, ahogy hívni szokás, a „digitális rohadással” szemben. A megőrzés persze önmagában nem konzerválja az élményt: pusztán egy 2018-as kósza adatszemcséből hogyan is lehetne megállapítani, milyen volt akkor használni a Facebook platformját? Az érzetet, az átélést nem pótolja semmi, még ebben a látszólag végtelen univerzumban sem.
Jeanne Thornton és Miracle Jones, az Instar Books kis kiadó párosa meglepően analóg válasszal állt elő: Remember the Internet (Emlékezz az internetre) című zsebkönyv-sorozatot gyártanak a kortárs digitális történelemről. Nincs szó egyetemes sztoriról, hiszen lehetetlen megragadni az oldalmilliókon zajló viták összességét vagy sorra kartotékba venni minden egyes amatőr művész életét. Épp ellenkezőleg, a szelektív koncepció az, hogy mindegyik könyvecske egy hiperspecifikus online szubkultúrát mutat be egy olyan szerző szempontjából, aki az adott pillanatban része volt annak a közösségnek – miközben birkóznak a tudattal, hogy a mikroközösség kultúrája már az írás pillanatában is kisiklik a kezeik közül. Az eredmény száz meg száz apró könyvecske, az internet életének szeletei lesznek.
Az első darab már el is készült: Ana Valens a Tumblr blogportál pornográf szféráit mutatja be a saját szemszögéből, és arról ír, miképpen tiltották le a honlap régi, hűséges közösségét 2018-ban. A második idén szeptemberre várható, amelyben Megan Milks meséli el tapasztalatait a késő kilencvenes évek szamizdat Tori Amos-koncertfelvételeinek kereskedelméről. De tervben van a Google Glass-hívők tiszavirág-életű kultszektájának felfedezése is, akik hittek az arc komputálhatóságában, és minden lehetséges felületen térítettek 2012 környékén. Mint látható, ezek rendkívül egyedi pillanatok, rövidke pillantások csupán egy-egy rejtett, papírvékony netes réteg életébe – amelyekhez valószínűleg egyébként sem volna hozzáférésünk.
Ez a zsebkönyvformátum már korábban számos kezdeményezést vitt sikerre, így az ötlet korántsem alaptalan. Gondoljunk akár a 33 ⅓ című sorozatra az amerikai zenetörténelemről vagy a hazai POKET zsebkönyvek irodalmi sorozatának töretlen népszerűségű automatáira. Az efféle „intim internetes memoárra” viszont még nincsen alternatíva, a kezdeményezés forradalmi. És persze számos problémába ütközik.
Egyfelől ott van a felülírhatóság akadálya – egyre nehezebb megtalálni a Google Glass aranykorában írt cikkeket, mert a keresőmotorokban elfedik őket a későbbi reflexiók főcímei. A kutatást nem könnyíti meg az sem, hogy bőven akad valósan hiányzó információ is, hiszen mondjuk egy Yahoo-fórumos vitával kapcsolatban gyakran csak egyedi képernyőfotókra lehetne hivatkozni. Nem mindenről van kollektív archívum vagy előzménytörténet. A profilok, a posztok, a tweetek, amelyek egykor léteztek, mára jó eséllyel merültek feledésbe – és újabban a cancel culture tiltólistás törekvései sem jósolnak semmi kedvezőt a netes történelemírás szempontjából.
Hogy a Remember the Internet projektje meddig fut majd, nem tudni – ideális esetben akár „örökké” is. Anyag valószínűleg lesz hozzá, hiszen mindenkinek van titkos kapcsolata az internettel, és sokan szívesen mesélnék el ezeket a történeteket, így a kimerüléstől nem tartanak az Instar szerkesztői. Sőt feltehető, hogy előbb-utóbb majd szigorúbban kell dönteni arról, hogy mi éri meg a konzerválást és mi nem. Ami biztos: ez a jelenség felhívja a figyelmet arra, hogy bármely kedvelt közösség, digitális élőhely eltűnhet gyakorlatilag bármikor, és legtöbbször nem csak az internet természetes pusztulása révén. Egyre nagyobb teret kapnak ugyanis a gigantikus magáncégek érdekei, és a kirajzolódó közeg egyelőre nem valami demokratikus.
Mindenesetre az már lehetséges, hogy idővel nemcsak a Pallas-nagylexikon áll majd a nappali polcán, hanem ezek a színes, vékony kis kazetták is gyarapítják a továbbadott hagyományainkat – csak már egy szép új digitális világ történelméről.
