Egy élet jegyzőkönyve – Öt éve halt meg Kertész Imre
„Sétáltam a parkban, porhanyó avaron. Beljebb a fű még zöld volt, rajta rőt meg sárga falevelek, a többi is úgy lógott már a környező tölgyeken, mint megannyi csüggedt kéz. Éreztem: ha türelmes leszek magamhoz, a csoda be fog következni.” Kertész Imre: Gályanapló
1991. április 16. A Bécsbe tartó vonatút megszakad, a kalauzok beavatkozása után megnyílik egy jegyzőkönyv Hegyeshalmon. Nincs határátlépés, mert hát van úgy, hogy négyezer schillingen múlik az ilyesmi, és tudni lehet azt is, hogy tanú mindenre akad. A vádlott szabadon viselkedik, de ez hiba. Dehogy szabad. Sőt devizája van, súlyos tartozása. A zsebek pedig épp ott, épp akkor rosszul válaszolnak.
Öt éve már, hogy hosszan tartó betegség után elhunyt Kertész Imre Nobel-díjas írónk. A Gályanapló (1992) nyitó soraiban ballag, néha meglátogathatjuk egy ilyen papírra merevedő napon, ha épp semminek nincs értelme, és kavargó levelekre, csendes gondolatokra vágyunk. Néhányan sietve, lengő kabáttal, mikrofonnal rohannának elé, számon kérik – na de miért, miről. Mások, jó ismerősök átkarolják és vele maradnak, aznap már nem térnek haza. Ő szavakat mond mindenkinek, és már csak ugyanazt ismétli, mint régen. A mai napig kérdezik, ő a mai napig nyilatkozik.
„Legalább ötven esztendeje, amióta országom a kultúrvilág és legfőképpen önmaga ellen háborúba lépett, azóta ebben az országban – mondjuk, három év megszakítással – minden törvény mindig törvénytelen volt. Ennek a vámembernek az eleve bűnöst föltételező, álnok kérdése mögött az én fülemben csizmák dübörögtek, mozgalmi dalok harsogtak, hajnali csöngetések sikongtak, az én szemem előtt börtönrácsok és szögesdrót kerítések meredeztek. Aki erre a kérdésre válaszolt, nem én voltam, hanem az évtizedek óta gyötört, idomított, tudatában, személyében, idegrendszerében sérült, ha éppen nem halálra sebzett polgár – de inkább fogoly, mint polgár. Még most, még itt, még e pillanat tört része alatt is megdöbbent és fölkavar az önsajnálat, a felismerés, hogy így éltem le az életemet, ahogyan leéltem, és hogy ez a méltatlan és gyilkos élet ilyen mélyen véste be gonosz jegyeit az ösztöneimbe.”
Szó se essék mentegetőzésről. Itt áll a tiszta, de vákuumban rekedt életmű. 1975: Sorstalanság. 1977: A nyomkereső, Detektívtörténet. 1988: A kudarc. 1990: Kaddis a meg nem született gyermekért. 1991: Az angol lobogó. 1992: Gályanapló. 1993: Jegyzőkönyv. 1997: Valaki más. 1998: A gondolatnyi csend, amíg a kivégzőosztag újratölt. 2003: Felszámolás. 2006: K. dosszié. 2014: A végső kocsma. 2016: A néző. Vége, de hát nincs még pecsét ezen az ügyön sem. Ő is azt kérdezi, miért.
„Miért hittem, hogy Bécsbe utazhatom? Miért hittem, hogy mást tehetek, mint amit eddig tettem? Rabként, a gondolataimat, a tehetségemet, az igazi lényemet eltitkolva éltem eddig, mert jól tudtam, hogy itt, ahol élek, egyedül rabként lehetek szabad. Jól tudtam, hogy ez a szabadság csak egy rab szabadsága, vagyis illúzió; de legalább – így hittem – becsületes illúzió, becsületesebb, mintha a szabadság illúziójában élnék rabként. Jól láttam ennek az életnek a veszélyeit, azt, hogy a rabélet végül rabbá tesz; hogy mélyen a század kulturális színvonala alá kényszerít, hogy látkörömet beszűkíti, tehetségemet felőrli. Mégis, így akartam élni, abban a hitben, hogy azért ez is élet, olyan élet, amelyet valakinek – talán éppen nekem – meg kell fogalmaznia.”
Ez egy szakadatlanul folyó munka, mentés másként, újraélés. Egyes Kertész-mondatok szövegből szövegbe bújnak, hogy ott folytathassák a keresést. Így szöknek el a kiszolgáltatottság elől, már a végső ítélet után. Nézzük, forgatjuk a sorstalanság könyvét, és nem meglepő, hogy nem jutunk tovább.
„Munkám – a regényírás – voltaképpen másból sem állt, mint élményeim következetes elsorvasztásából, egy olyan művi – ha úgy tetszik: művészi – formula érdekében, amelyet a papiroson – s kizárólag a papiroson – élményeim megfelelőjének ítélhettem. De hát ahhoz, hogy megírhassam, regényemet annak kellett tekintenem, ami minden regény, általában véve: elvont jelekből álló képződménynek, műtárgynak. Anélkül, hogy észrevettem volna, nekifutottam és szökkentem egy nagyot, s a személyesből egyetlen ugrással a tárgyiban, az általánosban termettem; most azután hökkenten nézek körül.”
Az idézett részletek a Gályanapló, a Jegyzőkönyv és a Sorstalanság című kötetekből valók.
