A hikikomori és a karantén
Japán nyelven a hikikomori annyit tesz, „behúzódni”. Amíg itthon karanténba kényszerülünk, a világ túlfelén egyesek önként vállalják ugyanezt.
A bezártsággal, a karantén szűk, szoros tereivel kapcsolatban sokan talán már csak egy különös tompaságot érzünk. Megbarátkozni az ilyesmivel szinte képtelenség, tűrni, hát, azt talán. Mégis, ha önkéntelenül nullhuszonnégyes őrjáratban figyeljük magunkat, meglepő felfedezéseket tehetünk. Például azt is, hogy a világtól egymagunkban is szinte teljességgel el lehet zárkózni.
Japán nyelven a hikikomori annyit tesz, “behúzódni.” A kifejezés, melyet Tamaki Saito professzor alkalmazott első ízben 1998-ban, olyan fiatal férfiakat takar, akik a társadalmi, szociális konstrukciók nyomását érzékelve, sorozatos kudarcok után lakásuk biztonságába zárkózva élik tovább életüket, a külvilággal minden kapcsolatot megszakítva. Közülük jónéhányan csupán bizonyos periódus erejéig hajtják végre ezt a modern exodust, de szélsőséges esetekben a hikikomorik soha többé, semmilyen módon nem tagozódnak vissza a társadalomba. A mostani becslések szerint nagyjából a japánok 1,2%-a választotta ezt az életmódot.
A túlhajszoltság, a kiégés elől való menekülés nem éppen érthetetlen jelenség, és azt is hozzá kell tenni, hogy a női hikikomorik elzárkózása csupán azért nem része egyelőre a vezető statisztikáknak, mert ez a kis szám a háziasszonyság, és a domesztikus életmód mögött szinte eltűnik, és sokkal kevésbé észlelhető. Ugyanakkor a megdöbbenés reakción kívül sokáig nem volt egyébről szó a médiában, és csak mostanában, a növekvő tudatosság (‘mindfulness’) kultúrájának térnyerésével kezdtek komplexebb módon gondolkodni erről a kirekesztett rétegről.
A nihilizmus, ami ezzel az attitűddel elsőre könnyen párosítható fejben, nem feltétele a hikikomori életmódnak. Egyre többen az önvizsgálat egy eszközeként tekintenek az önkéntes elvonulásra, és akár művészetük, az individuális kiteljesedéseként tesznek próbát az élettér radikális szűkítésével. – Meg kell jegyeznünk, hogy mielőtt keleties egzotikum kínosan tágas kategóriájába szorítanánk ezt a típusú gondolkodásmódot, nézzünk körül, milyen vehemenciával sarkall a nyugati média a minimalizmusra, a ‘tiny living’ berendezkedésre.
A hikikomori művészek elsősorban a társadalmi normák elleni lázadás egy formájaként értelmezik az önként vállalt izolációt. Atsushi Watanabe hároméves hikikomoriságáról elmondta, hogy ilyenkor a szellem elsődleges reakciója az emberi kapcsolatoktól való megvonás radikális tünetsorozata: ő maga hónapokig képtelen volt kikelni az ágyból, és csak édesanyja segítségével csatlakozott vissza évek múlva a kinti életbe. Művészete azonban épp eközben indult útnak. 2016 óta zajló projektjében, a “Tell Me Your Emotional Scars” című alkotássorozatban a tradicionális japán kintsugi művészeti technika segítségével az internetes platformján érkező traumatikus élményeket betonkorongokra vési, hogy aztán, akár egy rituáléban, eltörje és újra összeragassza őket, aranyba vonva. A törések ebben a felfogásban nem esnek kívül a tárgy történetéből, sőt, mélyen tisztelt és kihagyhatatlan állomások a sorsban. Szerinte ezek a korongok a fájdalomból való felépülés, a transzformáció gyönyörű és erőteljes szimbólumai. A lényeg az, hogy bár a mindennapi élet zajában gyakran képtelenség a belső hang jelzéseire figyelmet fordítani, a magány – legyen az akár kényszerű, akár önkéntes – lehetőség egy szükséges, sokszor igen nehéz szubjektív kalandra önmagunkban.
Nito Souji a privát szféráért folytatott harcként tekint az elzárkózásra egy olyan világban, amely az őszinte emberi kapcsolatokat lerombolja, és az egyént igába hajtó teljes transzparenciát hirdeti. Ő egy hikikomori-videójátékot programozott: a Pull Stay célja, hogy a hikikomori otthonát az illetéktelen betörőktől megvédjük. Nito úgy véli, neki a művészi önkifejezés adott reményt arra, hogy aktívan tehessen a tömeges társadalmi elidegenedés jelensége ellen, és közelebb hozza egymáshoz a fiatal embereket.
Ami közös bennünk és a hikikomorikban, az a ránk váró hosszadalmas és befelé figyelő rehabilitációs folyamat, a normális élethez való lassankénti visszatérés. Nem lesz könnyű, de a karanténban szerzett tapasztalatokkal, a prioritások eltolódásával kezdenünk kell majd valamit, és könnyen lehet, hogy a művészi kommunikáció lesz az egyik kulcs, hogy újra egymásra találjunk.
