A költő mackónadrágban is költő
A Magyar Írószövetség által 2019-ben alapított Debüt-díj legjobb lírai kötetének járó jutalmat idén Bék Timur kapta meg. Ezzel a bruttó egymillió forintos pénzjutalmon túl az írószövetség rendes tagjává vált.
– Néhány éve így képzelted el az első sikereidet? Milyen érzés díjat kapni a kötetedért?
– Őszintén, eleinte utáltam az Aszteriónt. Valahogy el kellett távolodnom tőle időben, és vele együtt az akkori önmagamtól is. A régi verseim mai fejjel túlstrukturáltnak tűnnek, erről kezdek leszokni. Hajlom a könnyedség felé. Egyszerűen ez jön. De a díjazásra, az elismerésre soha nem gondoltam, ahogy arra sem, hogy tetszeni fog-e bárkinek is, amit írok. Aztán a közönség szerette, a szakma nagyobb része is elismerően szólt róla. Engem megfogható tartalmak érdekelnek már egy ideje.
– Úgy érted, mint az entrópia?
– Úgy értem, mindenki számára tapasztalható dolgok – az nem azt jelenti, hogy könnyűek is. A nehéz tartalmakhoz mehet a könnyed forma.
– Most is elég zavaros időket élünk. Milyen költőnek lenni a pandémiában?
– Ahogy Zalán Tibor mondta, egy költő mackónadrágban is költő. Egy családi tragédia miatt három hónapig nem tudtam írni – ez az időszak nagyjából egybeesett a karanténnal. Egyszerűen nem ment. Azt tudom, hogy valahol kötelességem lesz erről verset írni majd, és jót is fog tenni. Csak normális körülmények között sem vagyok valami jó abban, hogy aktívan foglalkozzak az érzéseimmel. Az, hogy hónapokig otthon voltam elzárva, Szászváron, nyilván hatással volt mindenre. Az oxitocin termelődés is akkor működik például, ha az ember társaságban van. Mivel most nem mentem sehova, nem találkoztam a barátaimmal, kicsit úgy érzem, összeaszalódott lettem ebben a kényszeredett magányban.
– Pedig te általában nagyon szeretsz egyedül lenni…
– Igen, sőt az alkotáshoz időnként egyszerűen csak muszáj.
– Akkor mi tölt fel téged igazán? Van egy ilyen komfortos hely?
– Sok időt töltök a Tisza közelében, lévén hogy Szegeden tanulok. Nyaranta úszunk, evezünk. Furcsamód az utóbbi néhány hónapban alig jártam vízparton. Erdőben viszont annál többet sétáltam. Alapvetően a barátaimmal érzem magam a legjobban, belőlük merítek, és a jóleső magányosságból.
– És hova tovább? Mert találkoztunk már fesztiválokon, olvastál már a Buddha Fm-en… Eddig is változatos voltál. Mit tartogat ez a bizonytalan jövő szerinted?
– Nem is tudom. Én egyelőre csak a Gyűrűk Urát olvasom, először életemben, és nagyon élvezem. Vár a polcon még egy kis Csáth, Orwell, minden finomság. Egy ilyen kitalált világban hetekig el lehet süllyedni. Ezért szeretem a prózát. Arra oda kell figyelni, minden mondatra rá kell szánni az időt. A vers pedig inkább esszencia, egy hosszú gondolkodási folyamat végterméke.
– Azt is el tudod képzelni, hogy prózát írj egyszer?
– Idővel igen, egyelőre nem állok készen rá, mert képtelen vagyok tömegeket rendszerezni. És egy regény óriási távlatokat kíván, iszonyatos nagy, feszített munka. De alapvetően abban is hiszek, hogy el kell mosni a műnemek határait. A második kötetem alakulóban van, ha idén össze tudom szedni, valószínűleg jövőre készen lesz. Rengeteg margóra tolódott régi versem van, és érlelődnek az újak.
– Nem nagy a nyomás, hogy sikerül-e jobbat írnod, mint amilyen az Aszterión volt? Magas a léc.
– Nem az érdekel, hogy jobb legyen. Nincs ennek kívülről mércéje. Olyat nem érdemes írni, amit mindenki kajál. Legyen más, mint a régi. Mint te meg én.
