A matematika alapján 2020 csak szimuláció volt?

Lássuk a számokat! Annak az esélye, hogy a mi valóságunk minden szimuláció alapja, körülbelül 1:1 000 000-hoz. 

Neil deGrasse Tyson a PBS Science Time csatornáján úgy nyilatkozott: „Elég nehéz mással megmagyarázni azt a tapasztalatot, hogy minden rendben megy a világban, aztán hirtelen bumm, jön egy kisebb apokalipszis.” Ilyen az életünkben a koronavírus-pandémia. Felmerül a kérdés: lehetséges volna, hogy 2020 csak egy borzalmas szimuláció volt?

Egyelőre ebben a témában majdnem minden a felvetések szintjén maradt és spekuláció. Tudósok régóta próbálkoznak a szimuláció teóriáival, maga Elon Musk jelenleg is óriási pénzeket önt az efféle kutatásokba. Egyáltalán mekkora energia szükséges ehhez? Létre lehet hozni egy virtuális valóságot? Az elmélet lényege az, hogy ha el tudjuk képzelni ezt a lehetőséget, akkor majdnem biztos, hogy épp egy szimulációban élünk.

Illúzió és valóság harca nem ma kezdődött. Dsuang Dszi lepkéje messze szállt, de bizonytalanságunk a megélt valóságban újra meg újra visszatér. Phillip K. Dick, a Szárnyas fejvadász és az Álmodnak-e az androidok elektronikus bárányokkal? szerzője meg van győződve arról, hogy egy virtuális valóságban élünk, amelyhez csak akkor van hozzáférésünk, ha valamiféle hirtelen módosulás következik be a rendszerben – mint amilyen a jelenben való lét elsöprő érzete, az epifánia vagy a déjà vu.

Musk elmondása szerint csupán karnyújtásnyira vagyunk az olyan videójátékoktól, amelyeket lehetetlen majd megkülönböztetni a valóságtól. Minden ember lakásában egy másik élet is lejátszódhat majd teljes egészében.  

Furcsa az is, hogy ha a felettünk lévő szintekre gondolunk is, és feltételezzük, hogy a szimuláció lényege nem változott – vagyis a célja nemcsak az élet összes apró aspektusának reprodukciója volna, hanem az érdekes kimenetelek próbája –, akkor a szimuláción kívüli civilizációt valamelyest unalmasnak találnánk. Ám ez azt is feltételezi, hogy minél mélyebbre utazunk a szimulációk rétegeiben, annál különösebb szcenáriókkal találkozhatunk. Tehát mi a valószínűsége annak, hogy valóban egy ilyen élet a mi valóságunk?

Az Oxford Egyetem professzora és kutatója, Nick Bostrom, akit Musk is támogat, fogalmazta meg az ún. „szimulációs vita” elméletét. Három lehetséges kimenetelt prezentál, amelyeket Szuperintelligencia című könyvében fejt ki:

1. Az emberiség ki fog halni, mielőtt egy másik univerzumot szimulálhatna.

2. Egy nálunk fejlettebb civilizáció nem érdekelt a szimulációk készítésében.

3. Valóban szimulációban élünk.

A pillanat, amikor sikerül egy tökéletes szimulációt létrehozni, lesz az a momentum, amikor biztosra vehetjük, hogy mi is egy ilyenben élünk. Mindez nagyjából egy olyan küszöböt jelentene, amikor a játékban élő mesterséges intelligencia már teljességgel meg van bizonyosodva arról, hogy az az ő valósága, sőt maga is létre tud hozni egy hasonló szimulációt. Ez egy végtelen rétegződést feltételez a különböző valóságok szempontjából, ahol annak az esélye, hogy a miénk lenne a bizonyos valóságalap, körülbelül 1:1 000 000-hoz.

David Kipping csillagász ezt a teóriát még tovább bontotta, és tulajdonképpen két fő eshetőséget vázol:

1) nincsenek szimulációk,

2) n számú + 1 bázisszimuláció létezik.

Amikor a matematikában nincsen elegendő adat, hogy eldöntsük egy tézis igazságát, mindkettőt egyformán lehetségesnek kell számítani – ez egy triviális állítás, az indifferencia elve.

A NASA kutatócsoportja Thomas Campbell vezetésével jelenleg a szolipszizmus technikai megfelelőjét teszteli: vagyis olyan kísérletekkel próbálkoznak – például a természetes fény segítségével –, amelyek azon a feltevésen alapulnak, hogy amit látunk azt csak szimulálják. A kizökkentés azonban nem megy olyan könnyen, és hogy ez a technológiánk elégtelenségét mutatja vagy azt, hogy minden módosítást egy emberiségen túli időben hajtanak végre, nem pedig szinkron módon – nos, ezt nem tudni.

Silas Beane, a Washingtoni Egyetem kutatója szerint meg lehet találni a világunk minimum felbontását úgy, hogy a tér-idő apró szeleteit feszítjük egy véges méretű rácsra, a különböző irányokba küldött fotonok közötti energiakülönbségből pedig következtethetünk arra, hogy szimulációban élünk. 

Persze még csak az sem bizonyos, hogy a szimulációt számunkra készítették: akár egy opcionális kimenetel melléktermékei is lehetünk. De ha a valóságról alkotott képünk ilyen mértékű eltéréseket mutat, mint ahogyan a járvány időszakában számos, előzetesen triviális mintánk a feje tetejére állt, akkor természetesen megfordul a fejünkben, hogy ezt valaki így tervezte és alakította. Már 2021-et írunk, helyes válaszunk azonban még mindig nincs, és az egész még a fizika területén is csupán hit kérdése.