A nagy kisállatmészárlás
Ez nem egy fikciós horrorsztori, hanem a modern kor legnagyobb kisállatmészárlásának memoárja.
„Ezek olyan dolgok, amiket az ember mindig megcsinál, ha jön a bombahír. Gyereket evakuálni, sötétítőfüggönyt behúzni, macskát megölni.” Ezt olvashatjuk Hilda Kean brit történész könyvében, a The Great Cat and Dog Massacre-ben (A nagy macska- és kutyamészárlás). A hangzatos című kötet nem egy fikciós horrorsztori, hanem a modern kor legnagyobb kisállatmészárlásának memoárja.
A házi kedvencek tömeges irtása nem ritka elem a történelemben, bár a XX. század előtt az ilyen esetek a tudatlanság és paranoia bölcsőjében születtek. A szervezett pusztítások célpontjában leggyakrabban a macskák álltak. Egyiptomi aranykoruk már rég feledésbe merült, mikor az 1200-as években IX. Gergely pápa elrendelte a fekete macskák kiirtását, mert a kormos cicák az ördög szolgálói. Gyakran hangoztatott elmélet, hogy a pápai rendelet miatt megcsappanó macskapopuláció vezetett a patkányok elszaporodásához, egyúttal a pestishez is. Ez viszont inkább csak állatbarát városi legenda, mintsem történelmi tény.
Robert Darnton amerikai történész könyvéből, a The Great Cat Massacre (A nagy macskamészárlás) címadó fejezetéből megtudhatjuk, hogy az 1730-as években Párizsban az emberek aggódni kezdtek az utcát ellepő macskák miatt. Azt gyanították, démoni szektát szerveznek, ezért összegyűjtöttek több ezer cicát, majd bíróság elé vitték őket. Mind bűnösnek bizonyultak boszorkányság vádjában, ítéletük bitófa általi halál lett. Kutyák ellen jóval kevesebb pereljárás indult a középkorban. Az emberrel való kapcsolatuk kiegyensúlyozottabbnak tűnt, hiszen a kutyák átmenetet jelentettek a haszon- és a háziállatok között, nemcsak érzelmi, de gyakorlati hasznuk volt. Mondhatjuk, egy kutya jobban örült, ha Európában született, nem pedig Ázsiában. Ennek ellenére általánosan elfogadott, biblikus eredetű koncepciónak számított, hogy az állatoknak nincs lelke, egyetlen funkciójuk az emberek szolgálata.
1824-ben alakult meg az első európai állatvédelmi egyesület, az RSPCA. 1960-ban Londonban pedig az első modern állatmenhely, a Bettersea Dogs & Cats Home. Ezek a máig aktív intézmények új korszakot nyitottak a háziállatok ellátásában. Az állatvédelem mint fogalom nagyjából innentől datálható. Pár évtized múlva kitört az első világégés, a háborúból számos házi kedvenc kivette a részét. A kutyák orvosságokat szállítottak, bombákat kerestek, a galambok fontos üzeneteket továbbítottak a frontvonalak közt, a macskák jó szolgálatot tettek a hajókon és tengeralattjárókon elszaporodott patkányok vadászatában.
1938-ban a világ új nagy háborúra készül. A hitleri Németország bekebelezte Ausztriát, és már Csehszlovákia felé tartott. A brit miniszterelnök, Chamberlain ekkor úgy nyilatkozott, hogy a helyzetet békésen kezelik majd, Angliának nincs mitől tartania. Az emberek ennek ellenére egyre nyugtalanabbak lettek, hiszen mindenki emlékezett még, mikor alig két évtizede léghajók bombázták Londont. Mostanra már lomha, könnyen kiiktatható zeppelinek helyett gyors, precíz bombázógépek sorakoztak a német hangárokban. Ezért alapította meg a brit kormány az Air Raid Precautions (ARP) programtervét. Ez egy komplex intézményláncolat volt, mely különböző területeken (egészségügy, hírszerzés, élelmezés, stb.) biztosított hatékony megoldáscsomagokat.
Az ARP egyik tagintézménye volt az Állatvédelmi Bizottság (NARPAC), mely együttműködött több jelentős állatvédő szervezettel, menhellyel és állatorvossal. A NARPAC által kiadott pamfletben kijelentették, hogy bombatámadás esetén az óvóhelyekre állatot vinni tilos (ami kegyetlennek tűnő, de megfontolt intézkedés). Étkészlethiány esetén a kormány által biztosított élelmiszercsomagok a házi kedvencek ellátását nem fedezik.
Ekkor kezdték meg a kisállatok nyakörves regisztrációját is, mely megkönnyítette az elmenekülő kutyák és macskák hazajuttatását. Létrehoztak egy háborús állatmentőosztagot, a National Animal Guardot, illetve gázvédett menekítődobozokat helyeztek el az utcán élő állatoknak. De a NARPAC legkézenfekvőbb intézkedése az volt, hogy megkérték a lakosságot, bízzák rá kis kedvenceiket a vidéki rokonaikra, hiszen a falvakban és kisvárosokban jóval kisebb a bombatámadás esélye, mint például Londonban.
Mikor egy évvel később kirobbant a háború, az angol lakosság pánikba esett, mert tudták, bármikor érkezhetnek a német bombázók, bármikor megcsappanhatnak az élelmiszeradagok. Milliónyi házi kedvenc ellátása vált kérdésessé, emellett a beteg és öreg kisállatok gondozása is megoldhatatlannak tűnt. A NARPAC javaslata szerint a leghumánusabb döntés, ha a kutyákat és macskákat eutanáziára küldik. Bemondta a rádió, megírta az újság, leadta a tévé: megkezdődött a nagy kisállatmészárlás.
1940 januárjáig 400 000 állatot altattak el, de a bombázógépeknek még mindig nyoma sem volt. A brit repülők sem robbanószert szórtak Németországra, hanem náciellenes brosúrákat. A kezdeti feszültségek oldódni látszódtak, a gyerekek és a megmaradt kis kedvencek hazaköltöztek vidékről. Az élelmiszer-ellátás stabilnak tűnt. Ahogy a lakosság szemlélte az állatkórházak előtt összegyűlt állathullahegyeket, egyre többen úgy érezték, a NARPAC intézkedése felesleges volt. Aztán nyáron már Franciaországban is kitűzték a horogkeresztes zászlót, Dunkerque bukása után pedig megkezdődött Anglia bombázása.
Ekkor újabb pánikhullám söpört végig a civileken, a gyerekek és idősek visszamenekültek vidékre, a megmaradt házi kedvencek ismételten problémát jelentettek. Az állatorvosoknak olyan ütemben kellett altatniuk az állatokat, hogy már nem tudtak elég barbiturátot biztosítani. Ezért áll elő a NARPAC a Cash névre keresztelt szegpisztollyal, egy könnyen kezelhető, gyors halált okozó eszközzel a kisállatok szakszerű irtásához. Ha megnézzük, hogy az égetőhelyek milyen lehetetlenül gyors ütemben telítődtek, érdekes, hogy a NARPAC tervében sosem szerepelt a leölt állatok nagyüzemi feldolgozása. Németországban és a Szovjetunióban, ahol szintén tömegével keletkeztek házi- és haszonállathullák, bevett gyakorlattá vált a dögök takarmányként történő hasznosítása. Talán azért vált ennyire hírhedtté a brit kisállatmészárlás, mert a hullahegyek pazarló égetéséről az állatbarát önkénteseknek kellett gondoskodnia.
A következő évben, 1941-ben megváltozott a háború klímája, Anglia ismét kezdte biztonságban érezni magát. A két legnagyobb állatvédő szervezet, a PDSA és az RSPCA kilépett az Állatvédelmi Bizottságból, ezzel a NARPAC legerősebb bástyái ledőltek, a háború hátralevő részében már nem volt kapacitása összehangolt intézkedéseket koordinálni. A PDSA egy átfogó menhelyprogram keretein belül felügyelte az életben maradt háziállatok ellátását. A Bettersea kutya- és macskaotthon több százezer kis kedvencet szállásolt el a második világháború alatt. Nina Douglas-Hamilton hercegnő a tömeggyilkosság hatására nyitott állatotthont a saját házában, Dorsetben. A Ferne Animal Sanctuary több ezer háziállatnak biztosított szállást, gyógyszert és élelmet.
A NARPAC programja ugyan sok szempontból racionálisnak, mégis elsietettnek és kidolgozatlannak bizonyult. Hogy a 750 000 kivégzett állatra csupán járulékos veszteségként tekintünk vagy elkerülhető tragédiaként, azon múlik, melyik ténynek tulajdonítunk nagyobb jelentőséget. Annak, hogy a brit élelmiszer-ellátásnak valóban nem volt kapacitása a háborús gazdaságban semmilyen hasznot nem jelentő kisállatok eltartására, vagy annak, hogy az állatvédő partizánakciókkal legalább annyi házi kedvencet sikerült megmenteni, mint amennyit pár várossal odébb kivégeztek.
