A nukleáris családmodell hiba volt

Nézzünk egy mostanság vitatott fogalmat! Mi az a család?

Álljunk meg! Mielőtt vélemények heves és értelmetlen ütköztetésébe bonyolódnánk, csillapodjunk le. Jobb, ha előreveszünk egy igencsak aktuális szempontot. A család többek között például ünnep.

Ha idén nem is fogunk az unokatesókkal fát díszíteni és szaloncukrot kötözni, aki ült már karácsonykor a nagymama asztalánál tizedmagával, annak nem kell sok töprengés: a család sok kis darabból álló egység, mondhatni kollektíva, amely a maga szabályai szerint működik. Saját protokollal rendelkezik. A szabályok megszegésének eredménye általában személyes, egyéni sértődöttség, sérülés, aztán már hamar összedől az egész kártyavár. De vajon mindig ennyire instabil lett volna a családi struktúra? 

A The Atlantic honlapján megjelent írásában David Brooks az utóbbi évszázad egyik legfőbb változásáról gondolkodván néhány igencsak súlyos kijelentést írt le. Ma szabadon él az individuum, de a család számára minden nehezebb. Ma olyan a környezetünk, hogy könnyebb felnőttként élni, de rosszabb a gyerekeknek. Ma nagy, tág családi környezet helyett – amely biztosította a sérülékeny tagok védelmét a társadalommal szemben – szűk magcsaládban élünk, ami inkább a legerősebb tag kiteljesedésének, társadalmi térhódításának, a ranglétra gyors megmászásának kedvez.

Amerika most érthető módon válaszokat keres arra, hogy miért jutott idáig. Rég látott polarizáltság, anarchia vagy ahhoz közeli állapotok, zavaros mindennapok. Ha nagy a baj, mindig a probléma gyökerét kell keresni, ami Brooks szerint egyenesen a legkisebb egységek, például a család és a családi kudarcok közelében lehet. A mai állapotok felméréséhez nem árt a történeti áttekintés. 

A kiterjesztett klánok korszaka

Az 1800-as években az amerikai dolgozók közel háromnegyede gazdálkodó volt. A maradék hányad a megtermelt javak értékesítéséből, a családi üzletből vette ki a részét. Miután nem számított ritkaságnak az, hogy egy párnak hét vagy nyolc gyermeke is legyen, egy-egy farmon a munkásokkal (a déli államokban fekete rabszolgákkal) együtt akár húszan is élhettek. A nagycsaládnak tulajdonképpen két fő előnye van. Az első a védelem. Az élet számos tragédiája üthetett hirtelen léket a kapcsolatok hálójába, de az üres szerepköröket hamar betöltötte valaki más. A gyógyulás, a feldolgozás metódusa szinte bármely probléma esetén gördülékenyebben ment, minden sokkal természetesebb ritmusban zajlott. Egy nukleáris család esetén, amely mondjuk négy főből áll, a kapcsolatok intenzitása jóval nagyobb, és a sokkhatások ellen nincs védelem: apa-anya-kislány-kisfiú mind egyformán pótolhatatlanok, az elvesztésük esetén keletkező űr gyakorlatilag betölthetetlen.

A kiterjedt családok második erőssége a szocializációs előny. John Ruskin írt arról először, hogy a viktoriánus érában a család szakralitása megerősödött, hiszen az indusztrializációs kor rákérdezett az ember és az emberi kapcsolatok értékére. Az elgépiesedett világ fenyegetése ellenében megfogalmazott elv így szólt: ahol az otthon, ott a szív, avagy mindenütt jó, de legjobb otthon. A felső középosztálybeliek adták meg azon elgondolás alapját, hogy a család kiemelkedik a gazdaságból, és ettől kezdve vált inkább érzelmi-morális egységgé.

No persze, ahol az előny, ott a hátrány. A modern világ motorja a mobilitás, a hagyományos nagycsaládos modell azonban inkább az állandóság és a rendíthetetlen stabilitás haszonélvezője. A másik manapság szinte nélkülözhetetlennek tűnő komponens, a sérthetetlen privát szféra sem erőssége, nem központi eleme ennek a hagyományos családképnek – tartsuk észben: jelenleg a nyugati világ struktúráiról van szó.

Miután a gyárak gombamód szaporodtak az Egyesült Államokban, a XIX. század végén, a XX. század elején egyre több fiatal nő és férfi hagyta el vidéken élő családját, hogy városi környezetben az „amerikai álom” részévé válhasson. Érdekes és kissé váratlan statisztika, hogy itt aztán alacsonyabb átlagéletkorban házasodtak meg, mint vidéki rokonaik: 1890–1960 között a férfiak esetében körülbelül 3,6 évvel, míg a nőknél 2,2 évvel csökkent a házasságkötés átlagéletkorra. Egy fiatal farmer általában 26 éves koráig várt az igazira, míg a magányos városi farkasok már 22-23 éves korukban elkötelezték magukat. Az így keletkező családok általában már magcsaládok voltak: 1960-ra az amerikai gyerekek 77,5%-a már nukleáris családban született. A család funkciói változásnak indultak.

A magcsaládok (rövid) boldog élete

Az 1950 és 1965 közötti időszakra egyfajta aranykorként emlékeznek az Egyesült Államokban. A köztudatba beégett a jellegzetes kép: egy tökéletes házaspár átlagosan 2,5 gyermekkel, külvárosi környezetben. Ekkortájt az, akinek fiatal felnőttként még nem volt családja, szinte számkivetett volt, de legalábbis immorális, neurotikus és hibás személyiségnek számított. Valójában ez egy rendkívül egyedi és inkább sötét periódus volt a családok történetében. 

Először is, ekkoriban a nő a háztartásba szorult – még jobban, mint korábban. Az ideális feleség a konyhában tevékenykedve várta haza férjét és gyermekeit, ennek megfelelően a munkaerőpiac felvevőképessége szűkült a dolgozni vágyó, házasságban élő nők számára. A nagyvállalatok szinte teljesen kiszorították őket minden lehetőségből.

Másfelől nyilván megjelent a közösségi létre való igény is, csak másféleképpen. A nukleáris családok összetartottak: a büszke szülők együtt vitték baseballmeccsre a gyerekeket, és kikapcsolódásként hatalmas hétvégi sütögetéseket rendeztek egymásnál. Mindez azonban inkább egyfajta kollaboráció volt, általában érdekből fakadó együttműködés (mondjuk egy jobb munkahely vagy promóció reményében), szemben a nagyobb családok vérségi, valamelyest őszinte empátiából adódó közbenjárásával.

Röviden tehát: ez az időszak azt a tapasztalatot mutatta, hogy a magcsaládra épülhet egy stabil társadalom, amelyben a nő vezeti a háztartást, a férfi keresi a kenyeret, és a családok együttműködnek azért, hogy az intézményes rendszer és a gazdaság stabil maradhasson. Ez azonban nem tartott sokáig. A társadalom individualizmusa önmagába fordult. Egyre nagyobb értéke lett a magánéletnek és az autonómiának. A felemelkedő feminista mozgalom segített a leépített nők számára a munkajogi egyenlőség és szabadság kiharcolásában. 

Itt kezdett emelkedni a válások száma. Miután a fiatalok egyre gyakrabban házasodtak önmaguk kiteljesítéséért, a szerelem megszűnése után már nem volt sok értelme együtt maradni. 2012-re megfeleződött a házasságban élő párok száma az 1960-as adatokhoz képest. Akkor az amerikai felnőttek 72%-a volt házas, 2017-ben már több mint felük egyedülálló. Brooks szerint ma a valaha látott leggyorsabb családi struktúraváltás szemtanúi vagyunk, amelynek társadalmi, gazdasági, kulturális következményei beláthatatlanok. Szerinte manapság két fő családtípus létezik az USA-ban, amelyek között óriási az egyenlőtlenség: egyfelől ott van a magasan képzett, magas alapjövedelemmel rendelkező, felső középosztálybeli nukleáris modell, másfelől pedig létezik egy kevésbé szerencsés, valamivel kiterjedtebb, szélesebb családi felállás, amely képtelen kitörni a tanulatlanság és a szegénység ördögi gyűrűjéből, és generációi nem mutatnak fejlődést. A szakadék hangsúlyozottan hatalmas, és nincs megfelelő gazdasági érdek, amivel átjárást teremthetnének a két csoport között.

Áldozatot persze senki nem kíván hozni. A jólét könnyen megszokható, és sajnos általában senki nem ad alább belőle mások felemelkedéséért. Az elszenvedők persze javarészt a legártatlanabbak: a gyerekek. És itt aztán, mint Amerika esetén mindig, előkerül a konzervatív–demokrata vita. Brooks szerint jelenleg egyik oldal sem képes megfelelő válaszokat adni a generációk számára. A konzervatívok nem tudnak mondani semmit egy olyan gyereknek, aki elvált apával nőtt fel, három különböző, egymást váltó nevelőanyával. Olyan családmodellt erőltetnek, amelyhez sajnos már rég nincsenek meg a támogató intézményes keretek. A demokraták és a progresszívek pedig még mindig az 1970-es évek individualista narratíváját erőltetik, miközben egyáltalán nincs mögöttük semmilyen család filozófia, mert nem lehetnek előítéletesek: valósítsd meg önmagad, ez a lényeg.

Az egymást kizáró felfogások erőltetése és az óriási, emberi léptékkel fel nem fogható, évszázados megkülönböztetés eredménye az, amit ma látunk az Egyesült Államokban. Rendszerszintű, egyelőre feloldhatatlannak tűnő probléma.

A rokonság újrafeltalálása

Hogy a rokonság és a család fogalma miért nem redukálódik pusztán vérségi, biológiai kapcsolatra, arra persze rengeteg felhozható példa áll rendelkezésünkre. Nemrégiben egy internacionális kutatócsoport a mai Oroszország területén több egymás mellé ásott sír genetikai vizsgálatának elvégzése után arra az eredményre jutott, hogy úgy tűnik, 34 000 évvel ezelőtti elődeink általánosan korántsem csak egymással biológiai viszonyban lévő embereket temettek el együtt. Az antropológusok szerint a tradicionális család fogalmában sokkal nagyobb súllyal van jelen az egymásrautaltság, mint a manapság látható csoportokban. Pedig a bizalom rendkívül fontos emberi lételem.

Brooks szerint túl sokat akarunk: stabilitást és hagyományokat, de mobilitást is, dinamikus kapitalista gazdaságot és szabálymentes szabadságot a nekünk tetsző életformák megválasztásához. Akarjuk a szoros családi formációkat, de nem akarjuk annak legális, kulturális, szociológiai velejáróit, amelyek miatt azok egyáltalán létrejöhettek. A válság legnagyobb jele az, hogy egyre népszerűbbek az úgynevezett kreált családok. Ezek általában valamilyen aktuálpolitikai meggyőződés köré csoportosuló emberek szövetségei. Gondoljunk csak az úgynevezett szivárványcsaládra, amelynek nem elengedhetetlen, csupán opcionális alapja a házasság, célja pedig nem feltétlen a gyermekvállalás. Központja és fő funkciója általában a kölcsönös elfogadás, a tolerancia. A vérség, a biológia és a rokonság itt már egyáltalában nem mérvadó a személyiségünk szempontjából. 

A modern, választott család képe a cikk szerzője szerint az 1970-es évek San Franciscó-i meleg és leszbikus közösség igényei miatt kerül előtérbe. A Bay Area ezen fiataljai ugyanis elidegenedtek szüleiktől, gyakran egész rokonsági közösségüktől, és kénytelenek voltak létrehozni saját, elfogadó közegüket. A hasonló sors fiktív rokonsági kötelékeket sző a még formálódó karakterek közt. A lényeg a szeretet. (Ismerős a szlogen, nem igaz?)

A tények felett nem először győznek az érzelmek. A családi sokféleség önmagában nem is volna probléma, ha nem társulna mindehhez egy igazán aggasztó statisztika. Ez az adatsor az adott országban egyedül élő, magányos emberek számát veti össze a GDP-vel. Az eredmény: minél gazdagabb országról van szó, annál kisebbek a családok. Az átlagos német 2,7 emberrel él együtt egy háztartásban, míg egy átlagos gambiai 13,8-ad magával. Mindez két fő konklúziót tár föl előttünk:

1. A piac érdeke valószínűleg az, hogy egyedül vagy kevesen éljünk egy fedél alatt. Minél több háztartás, annál több autó, hűtő és még sorolhatnánk. Azonkívül minél több órát töltünk egyedül és mobilisan, annál több munkavégzésre vagyunk képesek.

2. A fejlett országokban élő emberek a jóléti fizetéssel megvásárolják maguknak a privát szférát, amitől kényelmet remélnek, aztán mentálisan és lelkileg tönkremennek belé.

Ami biztos, hogy jelenleg a XXI. századi értékek nem tiszták – legyen szó akár az Egyesült Államokról, akár más nyugati országokról. Amikor egy nemzet problémáiról beszélünk, nem beszélünk eleget a családról. Túl nagy az óvatosság, az elszigetelődés és a káros narratívák erőltetése. Az emberek éheznek a kapcsolatokra, nem elég a virtualitás, fizikai jelenlét kell – márpedig a jelen helyzet épp az ellenkező irányba terel mindenkit.

Újra itt az idő a nagyobb ebédlőasztalokra!

A cikk a The Atlantic magazin The Nuclear Family Was a Mistake című írása alapján készült.