A Rám-szakadék téli arca – Walczer Patrik képriportja
Megfagyott vízesések, csúszós kövek, különleges képződmények, síri csend.
Csak mi voltunk ketten a természetben. Én és az itt-ott befagyott Malom-patak. Na meg a vonatfütty, mely átszűrődött a Duna túlpartjáról. A csobogás hangja és a kürt kiáltása szinkronban voltak, nem nyomták el egymást, majd nyerítés rondított bele az idillbe. Egy ló? Meg még egy? Igen, ők itt élnek, és így üdvözölték a vendégüket.
A természet a legnagyobb művész, simán megállná a helyét absztrakt alkotóként. A patak felszínén a jégtüskék adták az itinert, hozzájuk igazodtak a légbuborékok, így alkotva meg a tökéletes kompozíciót. Bámulatos. Ha akarnám, akkor sem tudnám lemásolni.
Lám, egy új felfedezés, mely mellett könnyen elsiklik a kalandor. Egy régi táró, tele vízzel. Ezen a helyen is megpróbálkoztak egykor a bányászattal – gyenge minőségű lignitet hoztak fel a felszínre –, de a vájárok valószínűleg találtak maguknak jobb helyet. Jó is, hogy elmentek, és hagyták, hogy a természet alakítsa a tájat.
Néhány éve Krakkóba tartva megálltunk Zakopanéban. Hosszú percekig néztem a hegyről lezúduló patakokat, melyek vadul csorogtak le a havas kövek között. A dömösi látvány szinte kitörölte azokat az emlékeket. Magyarország is van olyan csodás, mint a Tátra, ezt bátran állíthatom.
Fegyverüket és páncélukat vesztett perzsa katonák sorakoznak a hegyoldalon, de még így is tekintélyt parancsolók. Nem ordítanak, nem riogatnak, csendben állnak és figyelnek. Ha egy kidől közülük, a mögötte sorban álló veszi át a helyét. Valahogy így képzelem el a fatolvajok és az erdő harcát: az alávetett fél csak tűri és tűri a pusztítást. Bár egyszer életre kelnének a fák, és revansot vennének rajtuk!
A hagyomány szerint 1885-ben két helyi kislány itt pillantotta meg Szűz Mária képét a fán a kis Jézussal. Szeretem az ilyen misztikus helyeket, valósággal érezni lehet az erejét. Egy gyors ima, és már folytattam is az utat a Rám-szakadék felé.
A Visegrádi-hegység legékesebb fenyőjére csak a szemfülesebbek bukkanhatnak rá. Nem hivalkodik és kérkedik szépségével, csendben megbújik lombhullató társai között. Reméljük, sokáig ékesíti a rengeteget, megéreznénk a hiányát.
A víz mindig utat tör magának, a patak az összefonódó jégtáblák alatt is sebesen rohant a Duna felé. Hol előtört, másutt alábukott, annak függvényében, hogy milyen vastag páncél állta útját. Egy igazi túlélő, ki mindig eléri a célját. Példát vehetnénk róla.
Graffiti az erdőben, egy omladozó romos épületben, mely kivételesen passzol az eredeti falfestéshez. Egy igényes firkász munkája lehet? Mindenesetre kreatív elmére vall. Földbe gyökerező búvár vagy emberalakot öltő impozáns fa. Nem tudhatjuk, de jól néz ki.
Zakopane után alpoki atmoszféra. A kis csermely olyan tiszta volt, hogy a befagyott levelek erezete is tisztán látható. Azért jó, hogy még nem tettük tönkre az összes patakunkat.
A Rám-patak. Emelkedő terep, egyre szűkülő völgy, csúszós kövek. A természet átvert, az állóképesség mellett vakszerencse és odafigyelés is kellett a sikeres teljesítéshez. Egy barátom váltig állítja, hogy az erdőben jó lakkcipőben túrázni, mert kellően melegen tartja a lábát. De ide már bakancs kell.
Az első akadály a Rám-szakadékban. Nagy lélegzetvétel, gyönyörködés a különleges jégvilágban. Amit a sors tavaly elvett tőlünk, azt idén megpróbálja visszaadni nekünk. Kár, hogy nem tart örökké.
Egy újabb csoda a szurdokban. A jég nem ropog, masszívan megtart, alatta néhol elsuhan néhány buborék. Egy sas repül el felettem, a vonatot már nem hallom, túl messze járok a Dunától. Visszafordulni nem lehet, nem adom fel. A korlát masszív, akkor is megtart, ha baj történik.
Jégfüggöny a kövek között. Ha nem lenne másik út, azt mondanám, hogy vége, ennyi volt. Már ezzel a látvánnyal is beérné az ember. Vajon meddig lehet ezt fokozni? A korlát felfelé vezet, újabb csodákat rejt a hely.
Összefagytak a jégcsapok.
Keményre fagyott gömbök a sziklafalon. A jég ezernyi arcát mutatja a szurdokban. A szigorítások előtt utoljára a cukrászdában fagylaltos kelyhet kértem, a gombócokon szépen lefolyt a csokiöntet. Kísérteties a hasonlóság. Jó lenne, ha már vége lenne a járványhelyzetnek.
A legnagyobb zuhatag. A sapkám levettem, és meghajoltam előtte. Nyáron a létrán mászva könnyen vizes lesz az ember, a köveken megpattanó cseppek átáztatják a ruhákat. Most száraz maradtam, leszámítva azt, hogy egy helyen bokáig beleszakadtam a patakba. Még sosem jártam Erdélyben, de ismerőseim azt mondták, szép szurdokok vannak arrafelé. Valahogy így képzelem el az ottani téli világot.
Az út zárva van – suttogta halkan a patak. Az állvány itt marad, mert egy kézzel mászni életveszélyes, és máskülönben ki is vinné el innen? A tolvajok nem ide járnak lopni. Öt lépés után fellélegeztem, a létra felső része kevésbé csúszott.
A fiatal őzeknél egy kis dudorral kezdődik az agancsképződés, az idősebbek pedig már szép, terebélyes, csontos képződményt viselnek koronaként. A Rám-szakadékban kis túlzással a teljes fejlődési evolúciót megfigyelhettük. A jégfal szép szarvacskáit néhány állat biztosan megirigyelné.
Jégorgona. A Rám-szakadék kántora nem szólaltatta meg, a hangszer néma maradt. Jobb is, a csend aranyat ér a szurdokban, ritka, hogy ennyire kihalt ez a hely, mivel évente több mint százezren tapossák itt a köveket. Azért jó, hogy télen kevesebben indulnak útnak.
Az utolsó túlélő. Még zöld, még ellenáll, de nehezen birkózik meg a súllyal. Jó hír számára: jön a felmelegedés, és búcsút inthet a parazitának, mely mélyre húzza őt. A természet felébred, a patak kiolvad, és vad, sebes zuhatagként magával visz mindent, ami az útját állja. Befagyott farönkök, szikladarabok kerülnek közelebb végállomásukhoz, a Dunához.
