Máig tartó hatása van a proletárdiktatúrának

Mindössze százharminchárom napig tartott a Tanácsköztársaság, a magyar történelem egyik legsötétebb időszaka, melyről Hatos Pál történész Rosszfiúk világforradalma címmel írt hiánypótló kötetet. A szerzővel a proletárdiktatúra bukásának okairól és máig tartó hatásairól is beszélgettünk.

– Az őszirózsás forradalom után a Tanácsköztársaság történetét írta meg. A két rövid életű időszak közül melyik járult hozzá leginkább a trianoni országcsonkításhoz?

– A trianoni országvesztéshez ugyan szolgáltatott némi muníciót az 1918–19-es összeomlás, de nem ez volt a fő oka, évszázados út vezetett a területcsonkításhoz. A soknemzetiségű magyar birodalom halálra volt ítélve a megfékezhetetlen nemzeti felvirágzás évszázadában. Ez sokáig nem lett nyilvánvalóvá, s egyedül talán nem is okozta volna a történelmi országterület felbomlását, de 1918 tavaszára a majdani győztes megegyezésre jutottak abban, hogy felszámolják az Osztrák–Magyar Monarchiát, és kielégítik a szövetséges utódállamok területi követeléseit. A kegyelemdöfést a monarchia végzetes külpolitikai elszigeteltsége adta meg.

– Ezek szerint már 1920 előtt eldőlt, hogy hol húzódnak majd az ország határai?

– A párizsi békekonferencia államhatárokkal kapcsolatos döntései már 1919 márciusára megszülettek, tehát a területi kérdések a Tanácsköztársaság időszaka alatt Burgenland elcsatolását kivéve már nemigen változtak. Ez sem a magyar bolsevikok büntetése, hanem elsősorban Ausztria kárpótlása volt azért, mert megtiltották nekik az Anschlusst, vagyis a Németországhoz való csatlakozást. Egyébként Magyarország megcsonkítása már néhány hónappal korábban, 1918 októberében elkezdődött, amikor a horvát csapatok elfoglalták Fiumét, az év végén pedig Kassa, Pozsony, Kolozsvár is megszállás alá került. „Trianon” tehát jóval Trianon előtt elkezdődött, igaz, a pacifista Károlyi Mihály sem tett egyetlen olyan nyilatkozatot, amelyben lemondott volna a területi integritásról.

– A fegyveres válasz viszont ekkor még váratott magára…

– A történelem igazi paradoxona, hogy az internacionalista jelszavakat hangoztató Kun Béla rezsimje volt az az egyetlen magyar állami hatalom, amely az ország teljes fegyveres erejét mozgósította azért, hogy visszaszerezze a megszállt területeket. 1920-ban aztán Horthy Miklós  és politikustársai a teljesítés politikáját választották. Tudták, hogy semmi esélye nem lenne egy magyar fegyveres ellenállásnak a szomszédos államokkal szemben, ezért úgy döntöttek, hogy inkább legyünk kicsinyek, de legalább létezzünk.

– 1918-ban megalapították a Kommunisták Magyarországi Pártját, vezetőjük, Kun Béla szociális ígéretekkel szólította meg a nincstelen tömegeket. Mindez elég volt a zűrzavaros időben arra, hogy a kiábrándult Károlyi-híveket a Tanácsköztársaság oldalára állítsák?

– A hadifogolysorsot bolsevik karrierre cserélő Kun Béla és Moszkvában megalakított pártjának tagjai abban az utópiában éltek, hogy a világforradalom jegyében előbb Közép-Európában lázadnak fel a munkások és más elnyomottak a kapitalizmus, illetve kizsákmányolás erői ellen, majd végső soron az egész kontinensen bekövetkezik mindez. Arról is meg voltak győződve, a kommunizmus Magyarországon is csak akkor maradhat fenn, ha eszméje egész Európában győzedelmeskedik. Délibábos elképzelés volt…

– Miért tudtak mégis hatalomra kerülni a kommunisták 1919. március 21-én?

– Ez a modern magyar történelem egyik nagy rejtélye. Magyarország 1918 őszétől kezdve egy összeroskadt állam volt, politikai elitje gyakorlatilag „lefagyott”. A kivérzett ország társadalmát Károlyi Mihály őszirózsás forradalma sem tudta egyesíteni, benne is nagyot csalódtak azok, akik a pacifista Károlyi franciabarátságában bíztak. Ha a demokratikus Nyugattól nem kapjuk meg a magyar igazságot, akkor jöjjön a segítség a diktatórikus Keletről, hangzott egyre többfelől. A kommunista histográfia a Kádár-korszakban igyekezett homályban hagyni, hogy a proletárdiktatúra kikiáltását egy nemzeti pánikhangulat alapozta meg. Károlyi azért mondott le, mert nem vállalta a Vix-jegyzék megalázó feltételeit, mely szerint a színmagyar Alföld szívéig vonuljon vissza a magyar fegyveres erő, védtelen hagyva a még magyar kézen levő Szatmárnémetit és Nagyváradot, sőt Gyulát, Békéscsabát is. Kun Béláék aduja pedig a szovjet-orosz szövetség volt s az irracionális remény, hogy Leninék segítségével kiverjük a megszálló imperialista cseh, román és szerb seregeket.

– Mekkora bázisa lehetett a proletárdiktatúrának? Tömegek álltak mögötte vagy csak értelmiségi puccsnak tekinthető?

– A maga nemében egy olyan értelmiségi puccs volt, ami az államcsíny szokásos eszközei nélkül valósult meg. Olyannyira, hogy még a kommunistákat is zavarta, hogy hősies küzdelem nélkül hullott ölükbe a hatalom. Szűk volt a támogatottságuk, de gátlástalan magabiztossággal képviselt, haragra és a leszámolás filozófiájára épülő eszméik időlegesen sokakat  rabul ejtettek.

– Végül mégis szinte nullára csökkent a táboruk...

– A kommunisták megakadályozták a földreform végrehajtását, nem akarták, hogy milliónyi új kistulajdonos legyen az országban. A nagyvárosi munkásság erejére támaszkodtak, a paraszti társadalmat nem ismerték. Ám a városi társadalom is ellenük fordult. Nem tudták megoldani az éhezést, a társadalmi ellentétek csillapítása helyett egészpályás letámadást indítottak a vallás és a magántulajdon ellen. Bár szinte nullára csökkent a támogatottságuk, mégsem a magyar nemzeti ellenállás, hanem az ellenséges román szuronyok döntötték meg a proletárdiktatúrát. Akik jóval több önkényes kivégzést hajtottak végre, mint Kun Béláék és kétszer annyi ideig zsarnokoskodtak Debrecenben, mint ameddig a Tanácsköztársaság uralma tartott Budapesten. Hegedűs Loránd, a későbbi pénzügyminiszter rezignáltan írta meg, hogy a román megszállás rablásai hétszer akkora kárt okoztak a magyar gazdaságnak, mint a bolsevik kaland őrülete.

– Egy korábbi interjújában említi, hogy „a Tanácsköztársaság történetei nem nélkülözik az örök emberi esendőség komikumát”. Miben nyilvánul meg mindez?

– A történelem nemcsak a nagy csaták hősi halottairól, hanem az egyszerű polgár túléléséről is szól. A proletárdiktatúra története magába foglalja azt is, hogy hogyan fogtak össze és batyuztak a családok, illetve milyen módon menekültek a „burzsoá” megbélyegzés következményeitől. A Vörös Hadseregben harcoló székely katonák például a zsebükben hordták a nemzeti zászlót, a legtöbb tisztviselő pedig „retek” volt, kívül vörös, belül fehér, azaz ellenforradalmár. A pesti viccet a vörösterror sem tudta elpusztítani, s amikor júniusban már azt kiáltozták a rikkancsok, hogy „Gyenge a szovjet!”, mindenki értette, hogy nem csak a dohány minőségére gondolnak.

– Milyen jövő várhatott volna hazánkra, ha nem bukik meg a Tanácsköztársaság?

– Semmilyen. Ennek a rendszernek a kezdetektől meg voltak számlálva a napjai.  A világforradalom elmaradt, a nemzetközi munkásosztály nem lázadt fel a magyar Tanácsköztársaságért. A vörös kalandot eltipró román csapatok akadálytalanul foglalták el Budapestet, az Oktogonon az emberek nem fogcsikorgatva, hanem csókkal és kendőlobogtatással fogadták őket Budapesten.

– Mondhatjuk azt, hogy a 133 napig tartó kommunista uralom hozzájárult ahhoz, hogy Magyarország a területekre éhes szomszéd államok nyomása ellenére fennmaradhasson?

– Az biztos, hogy a szomszédos államok Kun Béláék kommunizmusában is csak a magyar nacionalizmus újabb kiadását látták. Azt gondolták Prágában és Bukarestben is, hogy a magyarok bármilyen maskarát képesek magukra ölteni, hogy megőrizzék uralmukat az elnyomott nemzetiségek felett. A Tanácsköztársaságra úgy tekintettek, mint egy kétségbeesett, területét védő rezsimre, pedig egy páratlanul tragikomikus rendszerkísérlet zajlott.

– Száz év után lehet-e még újat mondani róla, vannak-e még megválaszolatlan kérdések?

– Egy történelmi eseményről mindig lehet újat mondani, a proletárdiktatúra mindössze 133 napig tartó lehetetlen időszakáról pedig különösen sokat. Sűrű ennek a rendkívül rövid időszaknak története, a következményei máig velünk vannak. Kötetem Hajdú Tibor fél évszázaddal ezelőtti monográfiája után az első összefoglalás, s remélem, további kutatásokat is inspirál. Ma egyébként egyre több fiatal történész foglalkozik a korszakkal, s a megújult érdeklődés nekem is sokat segített könyvem megírásában.

– A jövőben is tovább foglalkozik ezzel a témával vagy újabb történelmi korszak után néz?

– Azok közé tartozom, akik leginkább azért kutatnak, mert elkapta őket a gépszíj: szenvedélyesen érdekel a történelem. Nem is annyira a megismerés vezet, hanem a múlt világának mássága, az idegen atmoszféra, amely végül is ugyanaz: az ember esendő sorsa és cselekedetei. Hogy mi lesz a következő kötetem témája? Hadd legyek babonás, s csak azután beszéljek róla, miután már formát öltött bennem.