A skandináv irodalom mindentudója
Minél több nyelven tud valaki, annál több szöveghez fér hozzá, és annál nehezebb válogatni közülük. Interjú Patat Bence műfordítóval.
Patat Bence neve gyakorlatilag összeforrt a skandináv irodalom fordításával. Még felsorolni is nehéz, hogy hány nyelvet beszél: mestere a norvég, finn, izlandi, észt nyelveknek, ezenkívül tud olaszul, angolul, németül, franciául, de még luxemburgi és szlovén nyelven is. Legtöbben Karl Ove Knausgård monumentális regényfolyama, a Harcom (Min Kamp) kapcsán ismerhetik, de ha valaki kedveli a rejtélyes észak irodalmát, a krimiket és a legendák, mesék birodalmát, lehetetlen kikerülni a nevét. A fordítás csodálatos, ám annál nehezebb folyamatáról kérdeztük.
– Azt mondják, bármely szöveget fordítani befejezhetetlen folyamat. Milyen Bábelben élni, és hol találod meg az eredményességet? Ki lehet egyáltalán jelölni (vég)célokat fordítóként?
– Bábelben élni különleges érzés, ugyanakkor a bőség zavarával is együtt jár: minél több nyelven tud valaki, annál több szöveghez fér hozzá, és annál nehezebb válogatni közülük. Irdatlan tempóban gyűlnek a könyvek, amiket szeretnék elolvasni, a rendelkezésre álló időm pedig véges. Az idő fontos tényező a fordítás során is. Elméletileg persze bármennyit el lehet bíbelődni egy szöveggel, de a kiadók jellemzően azért fix határidőre várják a fordítást, ez pedig eleve behatárolja a lehetőségeket. Annál nagyobb célt nem tudok kitűzni, mint hogy a fordítást ne kelljen fordításként olvasni, hanem úgy, mintha a szöveget eredetileg is magyarul írták volna. Ami az eredményességet illeti, az egyedüli releváns támpont (egy-egy recenzió mellett) az olvasók közvetlen visszajelzése. Rendszeresen kapok leveleket vadidegenektől, akiket ez vagy az a fordításom (és nyilván maga az eredeti mű is) valamiért megérintett. Az ilyen reakciókért érdemes ezt a munkát csinálni, ilyenkor érzem, hogy a befektetett sok-sok óra megtérül.
– Akadnak olyanok is, akik szerint a fordítás tulajdonképpen megőrzés. Mondhatjuk, hogy egy szöveg fordításakor ez a megőrzendő mag a történet lenne? Vagy van egyfajta „szövegszellem”, egy érzés, amit át kell adni?
– A fordítás mindenképp megőrzés, hiszen tovább kell örökíteni a történetet, a szöveg hangulatát, stílusát – nevezhetjük ezt szövegszellemnek, érzésnek vagy akármi egyébnek. Ha nem így lenne, akkor az nem fordítás lenne, csak az a fajta átültetés, amire lassan a gépi fordítás is képes.
– Magyarországon (és máshol is) nagy hagyománya van, hogy írók és költők szinte minden esetben fordítanak is. Mi a tapasztalatod, nem övezi gyanakvás azt, aki maga nem író, költő?
– Személy szerint soha nem érzékeltem, hogy gyanakvás övezne azért, mert én magam nem írok. Inkább a fordítói munkámat ismerve kérdezik meg, hogy nem lenne-e kedvem írni is (egyébként egyre inkább van). Sok ilyen példát ismerek: ha valaki sokat fordít, óhatatlanul megtanul sok mindent arról, hogy mitől működik jól egy szöveg, és ha mondanivalója is van, akkor jó eséllyel válhat belőle író is. Szerintem főleg a prózafordításhoz egyáltalán nem szükséges, hogy a fordító mellette írjon is, hiszen nem egy új művet kell létrehozni, hanem egy meglévőt kell egy másik nyelvre átültetni, amihez nem (illetve nem teljesen) ugyanazok a készségek kellenek. A versfordításnál talán valóban előny a költői háttér. Emellett az sem elhanyagolható, hogy milyen nyelvről fordítunk. Ha például csak írók és költők fordítanának a „kisebb” nyelvekről, akkor nem sok észtről vagy izlandiról magyarra fordított mű jelenne meg, hiszen a fordítók többsége „csak” fordító.
– Milyen szerinted a jó fordítói mentalitás? Te hogyan ülsz le egy szöveg elé? Feladata egyáltalán a fordítónak az értelmezés?
– A fordítói pályám elején sokat tolmácsoltam, és ez mind a mai napig elkísér a műfordításban is: minden érzékelőcsápomat kiengedem, és megpróbálom azonnal megragadni a közvetítendő információt, akkor is, ha az csak egy hangulat vagy érzés. Olvasás közben is sokszor azon kapom magam, hogy szinte azonnal próbálom megfeleltetni a szöveget valaminek. Ideális esetben – többnyire – van időm arra, hogy alaposan megismerkedjem az eredeti szöveggel, és átgondoljam, mit hogyan célszerű megközelíteni. Néha előfordul azonban, hogy ez elmarad, ilyenkor kell bekapcsolni a tolmács üzemmódot, cserébe viszont utólag kell alaposabban végiggondolni, hogy valóban minden a helyére került-e. A fordító fő feladata maga az értelmezés, hiszen nem szavakat fordítunk, hanem a szöveg értelmét. Ha azonban értelmezésen a mű értelmezését értjük, akkor már könnyebben zavarba jövök, hiszen nem vagyok sem irodalomtörténész, sem irodalomelméleti szakember, és nem is gondolom úgy, hogy pusztán amiatt, hogy a fordító ismeri meg a legalaposabban az adott művet, az ő feladata volna a mű értelmezése is. Nemegyszer előfordult már, hogy általam fordított művekről utólag olvastam olyan értékeléseket, elemzéseket, amelyek meglepően sok újdonsággal szolgáltak a számomra.
– Az 1749.hu-n azt írtad: a műfordító igencsak nehéz feladata, hogy „az egyedi és a már ismert között kell egyensúlyoznia: magyarra kell átültetnie egy szöveget úgy, hogy a fordítás megállja a helyét magyar szövegként, és valamennyire illeszkedjen a korábban íródott magyar szövegek által létrehozott nyelvi hagyományba”. Ez volna tehát a legnehezebb a munkádban?
– Általánosságban nem tudom megmondani, mi a legnehezebb a fordításban. Ezt szövege válogatja. Néha egy pofonegyszerű mondatot sem könnyű lefordítani, máskor elsőre bonyolultnak tűnő mondatfolyamok is könnyedén megszületnek magyarul. Talán az okozza a legtöbb fejtörést, ha az eredeti – akár kulturális, akár nyelvi, akár egyéb értelemben – nagyon távol áll a magyartól. Ha bizonyos jelenségek (állatok, geológiai formák, eszközök, szokások stb.) a mi kultúránkban nem léteznek vagy nem elég jelentősek ahhoz, hogy beszéljünk róluk magyarul. Ha így nézzük, a fenti kijelentés valóban az egyik legnehezebb feladatra utal, hiszen úgy kell természetesen, gördülékenyen és meggyőzően beszélni valamiről, hogy azt az olvasó tulajdonképpen nem is ismeri.
– Melyik könyv volt eddigi munkásságod alatt a kedvenced fordítói szempontból? Ha van olyan, amit szinte játék, móka és kacagás volt magyarra átültetni, és nyilván nem csak a könnyűségére gondolok.
– Majdnem minden könyv fordítása örömet és valamiféle élvezetet okoz, azoké viszont különösen, amelyek személy szerint engem is szíven ütnek valamiért. Lars Saabye Christensen A féltestvér című, zseniális nagyregénye és az izlandi Jón Kalman Stefánsson lírai hangvételű duológiája, A halaknak nincs lábuk és A mindenséghez mérhető mindenképpen nagyon közel áll hozzám, de a Knausgård-köteteknél is rengetegszer éreztem, hogy hozzám szólnak. A valódi játékosságot és humort igénylő munkáim közül az észt Anti Saar gyerekkönyvét, az Így mennek nálunk a dolgokat említeném, amelynek fordítására mind a mai napig szívesen és mosolyogva emlékszem vissza.
