A tanyavilág fotósa

Stiller Ákos a mai napig arra törekszik, hogy több képből álló sorozatként meséljen el egy egész, kerek történetet. A dokumentarista fotós több éve fényképezi a tanyavilágot, vagyis az utolsó generáció tagjait, kik még őrzik az önfenntartás és a túlélés képességét.

– Hogyan lett fotográfus?

– Minden azzal kezdődött, hogy édesapám vett egy Minolta típusú gépet. Gyakorlatilag ki sem lehetett venni a kezemből. Az egyik családi kirándulásunk alkalmával jöttem rá, hogy elképesztően érdekel a fotózás, ám csak évekkel később, a Budapesti Kommunikációs Főiskola hallgatójaként döntöttem el, hogy komolyabban szeretnék vele foglalkozni. Ott Bánkuti András fotóriporter tanított engem és arra is rá tudtam venni, hogy gyakornok lehessek a HVG-nél. Így, mondhatjuk, hogy az ő szárnyai alatt nőttem fel.

– Mi volt az első komolyabb munkája?

– Minden kisebb munkába beletettem a maximumot, végül jött egy lehetőség: a hetilap online szekciója fotóst keresett, így hát elkezdtem nekik dolgozni. Gyakornokságom legmeghatározóbb feladata az Őszödi beszéd utáni zavargások megörökítése volt. Az MTV székház ostroma előtti napon már többen összegyűltek a Kossuth téren, de akkor még nem mentem ki a helyszínre. Másnap azt mondták a munkahelyemen, hogy tartsam rajta a kezem a történelem ütőerén. Így hát este kimentem a Szabadság térre.

– Az események tudatában mondhatjuk: szó szerint átesett a tűzkeresztségen.

– Igen, bár amíg kollégáim a székházba betörő tömeget, én addig azt örökítettem meg, hogy a tüntetők hogyan szedik le az emlékműről a vörös csillagot. Furcsa módon ekkor jött rá a HVG is, hogy a weboldalon szükség van fényképekre és jó lenne, ha én készíthetném el azokat.

– Ezután a hetilap online portáljánál fotóriportere volt. Hogyan birkózott meg a feladattal?

– Ez a munka nagy felelősséggel járt, hiszen a szerkesztőségben közvetlenül mellettem az ország talán legjobb fotóriporterei dolgoztak. Az első pár év egyébként tanulással telt: figyeltem, hogy mit csinálnak a kollégák, mi történik a szakmában. Én lettem saját magam főnöke és legnagyobb kritikusa is. Aztán egy új formátum jött létre a hetilapnál, melynek lényege, hogy nem a szöveget illusztráljuk a fotókkal, hanem a képekhez párosítjuk a sorokat. Így meséltük el a történetet.

– Manapság is fontosnak tartja, hogy ne egy képben, hanem sorozatokban gondolkodjon?

– Abszolút. Az első képpel nyitunk, az utolsóval zárunk, közötte pedig elmeséljük a történeteket. Így nemcsak egy fotóra fókuszálunk, hanem arra törekszünk, hogy elmerüljünk a részletekben és kiemeljük a sorozat mondanivalóját.

– Mit tart fontosnak a fényképezésben?

– Bár dokumentarista fotós vagyok, meghatározza a személyiségemet az, hogy a sajtóban nevelkedtem. Úgy vélem, hogy mi a történelemnek fényképezünk, hiszen az alkotások befogadói nincsenek ott abban a pillanatban. Éppen ezért nekünk kell beszámolnunk mindenről és mi visszük a híreket. Hűen és hitelesen kell olyan dolgokat is visszaadnunk, mint például az illatok és furcsa hangok. Például éreztetnünk kellett a vörösiszap-katasztrófa túlvilági hangulatát, a menekültválság, tüntetések alkalmával tapasztalható érzelmeket is.

– Ön szerint mitől hiteles egy fotó?

– Úgy gondolom, hogy a fotóriporterek feladata, hogy hitelesen dolgozzanak. Mivel teljes objektivitást csak egy 360 fokos kamerától várhatnánk, ezért úgy gondolom, hogy bölcsen kell kezelniük a kezükben lévő eszközt. Persze vannak végletek is, amikor valaki azért fényképezi le, egy stadion üres szektorát, hogy azt mondhassa: nem volt ott senki a mérkőzésen. Én éppen ezért tisztelem a World Press fotópályázat kiírását, miszerint a képekre nem tehetünk rá és nem is távolíthatunk el róla semmit, és az iparági sztenderdeken túl nem is módosíthatjuk azokat.

– Foglalkozik analóg fotózással?

– Mindig is kacérkodtam vele, de a mai napig kizárólag digitális géppel fotózom. Persze megvan bennem az igény arra, hogy lelassuljak és olykor gondolok rá. Nyolc éve fotózom a tanyavilágot, melyet szívesen megörökítenék analóg, nagy formátumú technikával is, mivel sokkal szebb és háromdimenziósabb képet ad.

– Mi keltette fel a tanyavilág iránti érdeklődését?

– Rájöttem, hogy van egy tévképzetünk a tanyákon élőkkel kapcsolatban. Úgy gondoljuk, hogy a tanyasi életet élők nagyon is függnek az anyagi javaktól és a munkától, holott inkább mi függünk ezektől. Amíg ők viszonylag függetlenül élik az életüket, mi csak fogaskerekei vagyunk a gépezetnek. Egyébként lassan elvész az a generáció, amelyik az önfenntartás, a túlélés képességeit hordozza magában. Viszonylag kevesen tudjuk, hogy hogyan kéne túlélni a telet, hogyan vágjunk le egy disznót, vagy hogyan műveljük meg a földet. A társadalom változik és így sajnos elveszítünk egy olyan képességet, amit meg kellene tartani.

– Mit gondol, mennyire térül meg egy-egy témába fektetett munka?

– Anyagi oldaláról nehéz beszélni. Inkább azt mondanám, hogy akkor térül meg, ha az elkészült fotó vagy sorozat kielégíti az alkotás iránti igényt. Ha valaki elmegy egy hazai sajtófotó pályázatra, akkor ott döntő többségében olyan anyagokat lát, melyek önszorgalomból és nem anyagi haszonszerzés céljából készültek. A Pictorial Collective tagjai is szenvedélyből fényképeznek és nem azért, mert jelentős bevételt várnak egy-egy dokumentum sorozattól.

– Ön tagja a Pictorial Collectivnek. Mit gondol, mi a közös a tagokban?

– Viszonylag fiatal, középgenerációs fotósok vagyunk. Többen dolgoztunk a sajtóban, komoly műhelymunka vett körbe minket, melyek jó része megszűnt. Megmaradt az az igényünk, hogy beszélgessünk egymás alkotásairól, segítsük egymás munkáját. Éppen ezért jó közösen találkozni és beszélgetni a fotókról.

– Mit tapasztal, mennyire érdeklődik a média a Pictorial Collective tagjainak munkái iránt?

– Szívesen számol be a média azokról a pályázatokról, melyeken sikereket értünk el. Viszont elenyésző mennyiségben jön felkérés az elismerések kapcsán.  Egyébként múltkor hatan leültünk kávézni és akkor jöttünk rá, hogy több mint 120 darab sajtófotó díj „ül az asztalnál”.

– Ön szerint elválik egymástól a fotóművészet és a sajtófotózás?

– Úgy vélem, hogy nem. A művészetnek azt az állapotot tartom, amikor nem lehet belőle elvenni semmit és hozzátenni sem. A sajtófotósok erre törekednek, de nem mindig sikerül elérniük ezt. Mi viszont dokumentarista fotósok vagyunk, a realitás talaján állunk, a képeket pedig művészi igénnyel készítjük el.

– Terveznek tagtársaival közös kiállítást?

– Folyamatosan dolgoztunk az elmúlt időszakban és nemrégiben arról beszélgettük, hogy hogyan tudnánk online térben megjelentetni az új alkotásainkat. Egyébként több tagunknak is volt a közelmúltban kiállítása – köztük nekem is egy Pannonhalmán – melyeket a koronavírus miatt bezártak. Bízunk benne, hogy hamarosan újra látogatni lehet a tárlatokat.

– Munkáit több szakmai díjjal is elismerték. Melyikre a legbüszkébb?

– Büszke vagyok arra, hogy ugyanabban az évben kaptam meg a Pictures of the Year International első díját és nyertem el a Joop Swart ösztöndíjat, ami a World Press Photo mesterkurzusa. Ha alkotást emelnénk ki akkor mindenképpen a tanyavilágban készült sorozatomat említeném.

– Van példaképe?

– Kevésbé hiszek a példaképekben. Vannak fotók, melyek túlmutatnak az időn. Ilyen például Robert Capa munkássága, hiszen elképesztő bátorsággal állt a munkájához és innovatívan látta a világot. Tetszik, ahogy Salgado végtelen mennyiségű energiát tett az anyagaiba. Rajtuk kívül nagyra tartom Dezső Tamás és Gárdi Balázs munkásságát is.

– Ajánljon három fényképet tagtársai munkái közül!

– Egyik kedvencem Bácsi Róbert László szörfös sorozata. Sugárzik belőle a végtelen szépség, az érzékenység és az időtlen éteri milliő. Pályi Zsófia Balatonos anyagát is kimondottan szeretem, érződik benne a magával ragadó emberséges humor. Hajdú D. András Kongóban készült fotói pedig  egyszerre magával ragadóak és felkavaróak: látni, hogy kemény munka áll mögöttük.