A versvándor Radnóti nyomában

A kunszentmiklósi versvándor, Tóth Péter Lóránt évek óta járja a Kárpát-medencét előadóestjeivel, rendhagyó történelem- és irodalomóráival. Több tízezer anyaországi és határon túli magyarnak tolmácsolta nagy magyar költőink verseit. Tavaly, Radnóti Miklós és a 3200 bori munkaszolgálatos óta először tette meg a 850 kilométeres utat Bortól Abdáig. Ahogy mondja: ”Radnóti útvonalán jártam a saját utamat.”

– Összeszámoltad valaha eddig mennyi kilométert tettél meg a szenvedélyed, a  „versvándorlás” miatt?

– A kilométereket még nem számoltam össze, de naplót vezetek az előadásaimról. Az elsőt 2008-ban tartottam. A tanári pályát öt éve hagytam ott, azóta foglalkozom rendhagyó irodalomórákkal. Határon túl több mint 275 településen jártam, több mint 650 előadást tartottam, Magyarországon 130 település és nagyjából 300 előadás van mögöttem. Ha a kilométereket nézzük, talán többször körbejártam a Földet, már csak azért is, mert háromszor voltam Kanadában, de főleg a Kárpát-medencét járom.

– Modern Julianus barátként is emlegetnek. Belső indíttatás, egy belső hang miatt fordultál a versek, a versmondás felé?

– Világéletemben tanárnak készültem, az édesanyám is tanár, keresztanyám igazgatónő volt. Kisgyerekként édesanyám magával vitt az iskolába, és mindig berakott a könyvtárba, hogy nyugodtan tudjon dolgozni, szinte ott nőttem fel. Anyukám a mai napig gyakran emlegeti, hogy az alsós osztályfőnököm sokszor megkereste őt, mert „problémák” voltak velem:  „Terike, ez a Péter ne tudd meg, mit csinál a szünetekben!” - egy ilyen mondat után anyukám persze egyből a legrosszabbra számított. Végül kiderült, azt akarta elmesélni az osztályfőnököm, hogy a szünetekben észrevették, hogy visszalopóztam a terembe, és elbújtam a tanári asztal alá. Olvasni. Otthon is sokszor lebuktam az éjszakai olvasással, mert elaludtam a könyv felett, a lámpát pedig a szüleim kapcsolták le. Ötödikesként kaptam egy olyan magyartanárt, aki meghatározta az életemet és az irodalom, versmondás felé fordított. Bődi Szabolcsnak hívják volt tanáromat.

– Mégsem az irodalmat választottad később. Miért?

– A testnevelést és a történelmet választottam, mert 14 éves koromban jött egy óriási szerelem: a kosárlabda. Akkor ismerhettük meg itthon az NBA-t, én is Michael Jordan akartam lenni, mint mindenki más. Nálunk éppen abban az időben alakult meg a kosárlabda-egyesület. Kunszentmiklós nyolcezer fős kisváros, de a meccsekre négy-ötszázan is kilátogattak. Óriási élmény volt, hogy tinédzserként ennyi ember előtt játszottam, és még a nevemet is skandálták, beszippantott a sportőrület, emiatt lettem testnevelőtanár. A történelem mindig is érdekelt, és az ELTE-n sem volt testnevelés-irodalom tanári szak, volt viszont a testneveléshez történelem. Ez volt az utolsó lökés, ami egy időre elvitt az irodalomtól, és abbahagytam a versmondást. Tizenhárom évesen jelentkeztem a „Ki mit tud?”-ra. Megnyertem a megyei döntőt, és bejutottam az országos döntőbe, ha onnan is továbbjutok, már szerepelhettem volna a tévében. Hegedűs D. Géza színművész volt a zsűri elnöke, aki ismert a korábbi fordulóból. Az országos döntőt megelőző nap az iskolában volt egy atlétikaverseny, én lettem volna a tartalék, de anyukám nem engedte, hogy induljak, nehogy lesérüljek. A lelátóról azért szurkoltam, másnapra elment szinte teljesen a hangom. Sem előtte, sem utána soha nem történt meg velem. Petőfi Sándor: Az apostol című művéből mondtam el egy megrázó részletet. De olyan hangok jöttek ki a torkomból, hogy a közönség felnevetett. A művész úr, mivel ismert és korábban beszavazott ebbe a fordulóba, szeretett volna adni még egy lehetőséget másnapra, de látható volt, hogy nem fog rendbe jönni a hangom. Nem jutottam tovább. Nem törtem meg, elfogadtam, de onnantól a kosárlabda vette át a helyet az életemben. Ahogy mondtad, azért érlelődtek bennem a dolgok, magam szórakoztatására továbbra is tanultam verseket, rengeteg Hobót hallgattam, szerettem a megzenésített József Attila, Faludy György, Jim Morrison dalait. Jártunk fel öcsémékkel Pestre koncertekre. A fejemben volt vagy 25 vers József Attilától, és színpadra szerettem volna vinni, amiben azóta atyai jó barátom, Balogh Mihály tanár úr segített. 2008. december 12-én történt meg az első önálló versestem, és visszaszippantott a pódium világa. Újra elkezdtem versmondó versenyekre járni, és egyszer csak átvette a helyét az életemben a versek és a versmondás szeretete, olyannyira, hogy 2015 őszén, 35 évesen otthagytam a tanári pályát.  

– Hogyan alakult ki a versvándor életmódod? Járod az országot, számtalan határon túli kis településre látogatsz, ahova a kultúra nem nagyon jut el.

– Már akkor is jártam a határon túlra, amikor tanítottam. Először 2009-ben voltam Délvidéken, akkor ismerkedtem meg Hajvert Ákossal, a Vajdasági Magyar Versmondók Egyesületének elnökével, barátok lettünk, több előadást készítettünk együtt, rengeteg fele jártunk. Kárpátalján 2011-ben voltam először, nagy hatással volt rám az ottani emberek szeretete, a táj vad, őserővel bíró szépsége. Számomra a Kárpát-medence egy nagy család, benne Kárpátalja a legkisebb testvér, ezért mindig oda kell rá figyelni, törődni kell vele, védeni. Szeretek utazni, de soha nem az egzotikus helyek vonzottak, a Kárpát-medencét akartam megismerni. Sehova nem akartam üres kézzel menni, ezért az előadásokat, a kultúrát viszem magammal. Az pedig már a legelején nagyon fontos volt számomra, hogy ne csak a nagyvárosokba menjek, hanem a legutolsó kis falvakba, ahol tényleg a madár se jár.

– Milyen tematika szerint építed fel az előadásokat, hogy mindenkinek érdekes legyen? A verseket nem olyan egyszerű átadni, megértetni.

– Ahogy korábban említettem, útjaim során sokszor látogatok meg olyan településeket ahová nem, vagy nagyon ritkán jut el a kultúra. Ezért fontosnak gondolom, hogy ne csak verseket mondjak ezeken a településeken, de meséljek is az adott költőről, egy-egy vers keletkezési körülményeiről.  Azt tapasztalom, fontosak ezek a „háttérinformációk”, és még jobban felkeltik a hallgatóság érdeklődését az adott költő vagy történelmi személy iránt. Például a Radnóti előadásomnál elmondok 8-10 verset, de közben elmesélem, hogy jött haza a költő a munkaszolgálatból, Bortól Abdáig, az utolsó útján milyen embert próbáló nehézségekkel kellett szembenézni, mennyire akart hazajönni, mennyire vágyott a feleségére, mennyire szerette a hazáját, és mennyire megbocsátó volt a hazájával kapcsolatban. József Attilánál megint más szempont alapján építem az előadásokat, főleg a szegénységét emelem ki. A József Attiláról szóló előadással nagyon sok árvaházban, nehéz körülmények között élő diáknál jártam. A gyerekek saját életükből vett tapasztalataikkal könnyen tudnak Attila hányatott gyermekkori éveivel azonosulni. A fiatalkori verseit is könnyebben át- és megérzik. Próbálok kapcsolódási pontokat felmutatni a hallgatóság és az előadások főszereplői között. Éppen ezért arra is figyelek, hogy előadásaimmal ne csak a múltba révedjek, hanem inkább rámutatok, hogy a múlt erősségeiből, vagy hibáiból táplálkozva mi az amit a jelenben tehetünk azért, hogy a jövőnket jó irányba tudjuk alakítani. A „tanulságokat” soha nem én mondom ki. Hagyom megszületni azt a hallgatóságban.

– A személyes tapasztalatokat, érzéseidet is beleteszed az előadásaidba?

– Ez nagyon kényes téma, mert szerintem arra senki nem kíváncsi, hogy mit gondolok én, Tóth Péter Lóránt; sokkal érdekesebb, hogy Radnóti mit gondolt, mit érzett, és hogy miként próbálta ezeket az érzéseket, gondolatokat versben megfogalmazni. Ezeket a verseket átszűröm magamon, és a közönségnek elmondom. Vagyis verseket használok fel a saját gondolataim elmondására. A versek elmondásakor persze magamról is beszélek, az én világnézetemről. A versekkel az ember olyan dolgokat mondhat ki, amiket lehet, hogy egyébként nem tenne meg.  Nagyon sok megmondó ember van manapság, akik „tudják a tutit”, én ettől távol tartom magam. Amikor gyerekeknek tartok rendhagyó irodalomórát, ott sem hangzik el, hogy „tudjátok gyerekek, ezt így meg így kell csinálni” és „én, aki már sokat láttam, én ezt már tudom” – ez az okoskodás nem menne át nekik, nem is érdekelné őket. Persze vannak olyan – főleg humoros – történetek amiket egy-egy előadáson belül elmesélek. Például a József Attila előadásom végén, a záróverset, a „Születésnapomra” címűt így vezetem fel: „Kedves gyerekek, nagyon köszönöm a kitartó figyelmet, s így, az előadás végén kérem, engedjétek meg nekem, hogy töredelmesen bevalljam nektek azt, hogy harminckét éves lettem én...” Erre Nagyváradon az egész iskola, közel 300 diák felállt, őrült tapsolásba kezdett és elénekelte a „Boldog, boldog, boldog születésnapot!” című örökzöld köszöntőt. Aztán amikor alábbhagyott a hangulat, és folytatni tudtam a verset, akkor pedig hatalmas nevetésbe törtek ki, hogy én bizony most duplán megtréfáltam őket, mert ez vers.  Ilyen, és ehhez hasonló kis történetek mindig vannak, de Tóth Péter Lóránt-féle nagy erkölcsi igazságokat nem fogalmazok meg, azt elmondják helyettem a költők.

– Radnóti Miklós és a 3200 bori munkaszolgálatos óta te tetted meg először ezt az utat! Miért indultál el, mi vezérelt, mit akartál megtalálni?

– Gyerekként a korábban említett magyartanárom kezembe adta a Bori notesz élethű másolatát, s ez a találkozás azzal a kis fekete füzettel az egész életemre meghatározó hatással volt. Már akkor, gyermekként látni akartam „élőben” Bort, a rézbányát, tudni akartam, mi az a Lager Heidenau, miért írja a notesz versei után, hogy Zagubica fölött a hegyekben, és mi történt Radnótiékkal a munkaszolgálat  „erőltetett menet”-útvonalán. A tanár úr jövőre lesz hetven éves, és ő is elkísért egy szakaszon. Nem gyalogosan, hanem egy kisbusszal követett, ami a szállásunk is volt egy hétig Bortól Belgrádig. Megható pillanat volt számomra, hogy azzal az emberrel, aki 25 esztendeje varázslatos irodalomóráival elindított erre az útra, én ezzel az emberrel ott állhatok a Bori notesz verseinek bölcsőjében, az egykori Lager Heidenauban. A Bortól Abdáig tartó 850 kilométer egy keresztút, végig akartam rajta menni.

– Átélni vagy jobban átérezni?

– Érdekelt az út, kíváncsi voltam, hogy jelenleg mi látható azokon a helyszíneken, ahol a munkaszolgálatosok elhaladtak. Mi maradt a természeti és az épített örökségből? Én Radnóti útvonalán jártam a saját utamat. Az ő útját és ezt a tavalyi utamat párhuzamba állítani értelmezhetetlen felvetés. Ez az út, halottakkal volt tele: a 3200 emberből 1600 jut el Abdáig. Én ezen sajnos változtatni nem tudtam. Egyet tehettem: megpróbálni a halottak útját élettel megtölteni. Ennek a gondolatnak a szellemében a magyar lakta településeken diákokkal, felnőttekkel emlékeztünk meg a mártír költőről és a háborúk névtelen áldozatairól.  A megemlékező műsorokat a helyi közösségek készítették, és én is csatlakoztam hozzájuk a versmondásaimmal.  A maga módján az út így közösséget is épített három ország népeit összekötve. A 850 kilométer alatt körülbelül 3500-4000 emberrel emlékeztünk meg Radnóti Miklósra. A Töredék című versében olyan szépen megírja: „Oly korban éltem én e földön, mikor az ember úgy elaljasult, hogy önként, kéjjel ölt, nemcsak parancsra. ” Nem azt írja, hogy a német vagy a magyar, hanem az ember. Ezért azt gondolom Radnóti és az ő története mindenek felett áll és örök érvényű. Örök érvényű mert nem népekről és „fajokról” beszél, de az emberről. Az embertelenségben.

– Utadról a szabadkai Pannon Televízió 13 részes sorozatot készített, és őszre elkészül az egész estés dokumentumfilm is. A sorozat egyik részében jól látható, hogy volt mélypontod az úton, amikor felmerült benned, miért is csinálod ezt az egészet.

– Egy ilyen úthoz csak kellő határozottsággal, elszántsággal állhatsz oda: tudtam, ha nem sérülök meg, ha nem megy ki a bokám, vagy nem szakad szalagom, törik csontom, akkor végig fogom csinálni, végig fogok menni Abdáig. Ettől függetlenül már az első nap komoly próbatétel elé állított: feladom vagy sem. Leginkább lélekben, hiszen az első szakaszon 25 kilométert kellett legyalogolnom, de hétszáz méterrel a cél előtt eltűnt az út a hegyekben. Ránk sötétedett, szakadék, sziklák mindenhol, nem kockáztathattunk. Mivel továbbmenni nem tudtam, vissza kellett mennem Borba a kísérő autóval. A tévések kérték, hogy másnap kocsival menjünk vissza oda, ahol eredetileg ki kellet volna jönnöm az erdőből, ők ezt felveszik és megvan az anyag. Valójában nekem akartak jót, hiszen az egész útvonalon előre leszervezett programokkal vártak, és mivel egy napot elvesztegettünk, minden program borult volna. De én hallani sem akartam erről, megígértem, hogy behozom valahogy a lemaradást és a kiesett időt. Ha már a Jóisten rögtön az első nap visszavitt bennünket Borba, akkor engedjék meg nekem, hogy újrakezdjük. Szó szerint nulláról. Megengedték és én örökre hálás leszek nekik emiatt a döntés miatt! Radnótiékban egészen Pozsarevácig élt a remény, mert azt az ígéretet kapták, ha addig eljutnak gyalogosan, akkor ott már vonat meg élelem várja őket hazáig. Nem így történt, tovább kellett gyalogolniuk, azt hiszem akkor veszthették el először a reményt, hogy épségben haza juthatnak.

Sokat imádkoztam az úton, énekeltem a Mi atyánkat, a Boldogasszony anyánkat, Radnóti verseket mondtam magamban. Sok erőt merítettem a találkozásokból, rengetek ember megállított az út mentén szerbek és horvátok is. Volt nálam egy menlevél, amiben többek között le volt írva szerbül és horvát nyelven is, hogy ki vagyok, honnan jövök, hova tartok. A levél tartalmazta azt is, hogy a három nép megbékéléséért járom ezt a zarándokutat, és azért, hogy többé ne legyen háború. Mindenhol elismeréssel fogadtak, kekszet, vizet adtak, vacsorára is meg akartak hívni. Ahogy annak idején Radnótiékat, úgy engem is segítettek az emberek.

– Amikor megérkeztél Abdába, mit éreztél?

– Kétszer sírtam az úton, Dragovacnál, amikor behoztam a lemaradásomat, és Abdán. A vesztőhelyen sem magam miatt. Nem azért, mert megérkeztem, célba értem, megcsináltam stb! Nem! Én csak néztem a Radnóti szobrot, és azt a rengeteg fiatalt, időset a Rábca folyó mellett, és tehetetlenséget éreztem, folyamatosan azt a kérdést tettem fel magamnak: Miért? Miért kellett ezt a 35 éves fiatalembert elpusztítani? 76 millió ember halt meg a második háborúban. Tudunk tenni bármit azért, hogy ez soha többet ne fordulhasson elő? Jobbá tudjuk tenni a világot? Lehet? Volt egyáltalán értelme az utamnak?

– Mire jöttél rá az utad végére, mi a te tapasztalásod?

– Sok alázatosságot tanultam, és még jobban elmélyítette bennem a hazám iránti szeretetet.  Egyébként is rajongok Magyarországért és a Kárpát-medencéért. Szerencsésnek érzem magam, hogy bejárhattam ezt az utat, mindegy is, hogy elsőként. Szili Katalin háromszor csatlakozott is hozzám az úton, egy szakaszon együtt is gyalogoltunk. Számomra nagyon megható volt az a pillanat a darázsi (Horvátország) templomban, amikor Elnök asszony arról beszélt, hogy 25 év múlva ő már lehet, hogy nem lesz köztünk, de ígérjem meg, hogy 25 év múlva ezt az utat újra bejárom majd a gyermekemmel. A templomban ott volt az akkori menyasszonyom, aki azóta a feleségem lett. És akkor még csak kettőnk titka volt, kisbabát vártunk. A fiam, Péter Zalán lassan 4 hónapos. Ő érte is tettem meg a „Lelkek útját”.