A vízilabdázó, aki fest és verseket ír
Olimpiai bajnok, a világ legjobb vízilabdaedzője. Sportágában mindent elért. Mégsem a pólóról beszélgettünk vele, hanem ezúttal a másik – eddig ismeretlen – oldalát mutatjuk be. Varga Zsoltról kiderült, hogy az irodalomban Victor Hugót tekinti etalonnak, a festészetet nemcsak csodálja, hanem űzi is, szabadidejében kiállításokra jár gyermekeivel, és egyszer szaxofonozni is megtanult.
– Talán kevesen tudják rólad, hogy a sport mellett legalább olyan szenvedélyesen rajongsz a művészetért is. Rendszeresen látogatsz kiállításokat, érdekel a zene és a festészet…
… és a szobrászat is.
– A szobrászat? Ezt például eddig nem tudtam rólad.
– Az egyik legkomplexebb művészeti ágnak tartom, több alkotó életrajzát olvastam, Michelangelo életműve különösen megragadott. Nemcsak kivételes szobrász volt, hanem festő, építész, és szonetteket is írt, egészen elképesztő művészi adottságokkal rendelkezett. Elképzelhetetlen, hogy mindez egy ember életműve. Megfestette a Sixtus-kápolnát, megalkotta a Pietá-t és Mózes szobrát és még sorolhatnám. Az az érzelmi töltet, az az erő és tudás, ami sugárzik a szobraiból, döbbenetes.
– Ahogy mondtad, Michelangelóhoz az életéről szóló könyv vezetett el, de mikor kezdtél el érdeklődni a művészetek iránt?
– Érdekes, mert minden az olvasáshoz vezethető vissza. Kisgyerekként nem nagyon szerettem olvasni, annak ellenére, hogy otthon roskadoztak a polcok a könyvek alatt, és a szüleim jó példát mutatva rengeteget olvastak. Apukám egyszer kezembe adta J. F. Cooper: A Vörös Kalóz című regényét, hátha ennek hatására érdeklődőbb leszek. Így visszagondolva, azt hiszem életem egyik legunalmasabb könyve volt, annyira megmaradt bennem, hogy végtelen szenvedés árán pont a 47-es villamoson utazva fejeztem be, és ugráltam, hogy végre elolvastam. Amikor valamilyen betegség miatt otthon kellett maradnom és unatkoztam, elkezdtem kutakodni a szüleim könyvei között. Rábukkantam Rejtő Jenő műveire, és ott elkapott a gépszíj, annyira, hogy elolvastam az összes könyvét. A szőke ciklon volt a kedvencem, idővel változott, most már inkább Az elveszett cirkáló és A tizennégy karátos autó. Utóbbit hangoskönyvben számtalanszor hallgattam a hosszú utazások alatt.
– Rejtőtől milyen út vezetett tovább?
– A szépirodalommal érdekesen hozott össze az élet. Az egyik válogatott edzőtáborhoz és a csapattársamhoz köthető. Bármikor mentem a szobájába beszélgetni, mindig A párizsi Notre-Dame volt a kezében, ezért elkezdtem a könyvről kérdezgetni, felkeltette az érdeklődésem. Úgy éreztem, nem maradhatok le, nekem is el kell olvasnom, a versenyszellem ilyenkor is megmutatkozott. Ha valaki a szépirodalom iránt érdeklődik, biztos, nem ezt a könyvet javasolnám először, mert Victor Hugót nem könnyű olvasni, de én mégis lenyűgözőnek találtam, és a vége katartikus élmény: akkor értettem meg, mit is jelent a művészet. Ezután nyílt meg az út a számomra a szépirodalom világába. Következett egy hosszabb időszak, ahol megpróbáltam elolvasni minden olyan művet, amit fontosnak tartottam: a francia íróktól Hugo mellett Zola és Balzac könyveit olvastam, az orosz irodalomból Dosztojevszkij, Tolsztoj, Goncsarov, Bulgakov, Gogol regényeit, de érdekelt Dürrenmatt és Thomas Mann, sorolhatnám még hosszan. Victor Hugónál sem álltam meg A párizsi Notre-Dame könyvénél, sorban jött a többi műve: A nevető ember, az 1793, A nyomorultak. Bár megismertem a világirodalom legnagyobb íróit, azóta is mindent Victor Hugóhoz mérek, ő lett az etalon az életemben.
– Az olvasás és a könyvek szeretete vitt el a festészetig?
– Édesanyámnak is sokat köszönhetek. Az érdeklődése igen sokrétű, az olvasásélményeit mindig megosztotta velem. Így amikor Munkácsy Mihály életéről szóló könyveket – Aranyecset és A nap szerelmese – elolvasta, sokat mesélt róla, az általa elmondottak engem is megfogtak. Munkácsy mellett Paál László is a kedvenc festői közé tartozott. Elkezdtük nézni a képeiket, azt hiszem ténylegesen ott lettem beoltva a festészet szeretetére. Paál László mai napig nekem is kedvencem, a tájkép ábrázolásai lenyűgözőek. Aki tevőlegesen szerepet játszott, hogy ecsetet is ragadjak, egy román festőművész volt, családunk barátja.
– Ezek szerint megvolt benned az alkotói vágy is?
– Akkor még inkább az érdeklődés. Az iskolában ugyanis nem én voltam a legjobb rajzoló, mindent a kitartásomra alapoztam – akkor még nem tudatosan –, hogy ha a fejembe veszek valamit, addig csinálom, amíg nekem tetszik. Ez a festő ismerősünk leültetett maga mellé és együtt készítettünk két képet. Kétféle stílusban alkotott, festőkéssel és festékszóróval, engem is erre tanított. Egy darabig követtem is ezt a stílust, de a belső vágy erősebbnek bizonyult, nagy vászonra és olajfestékkel akartam dolgozni. Egyre szenvedélyesebben vetettem bele magam a festészetbe. Rengeteg életrajzot olvastam, kezdtem rájönni, mi az, amit én szeretek a festészetben, milyen stílus érdekel. Elmentem Párizsba, és a Montmartre hegyen órákig néztem a festőket munka közben. Két képet vásároltam is, az volt a tervem, hogy lemásolom. Épp vizsgaidőszak volt az egyetemen (Varga Zsolt az ELTE történelem szakára járt – a szerk.), a tanulást megszakító kis szünetekben mindig a két képet nézegettem. Álltam csak előttük és terveztem fejben, hogyan tudom elemeire bontani, majd megalkotni. Hetekig tartott. A vizsgaidőszak után aztán elővettem a vásznat és megfestettem. A családnak és pár barátomnak mutattam meg, először nem vallottam be, hogy én csináltam, csak a pozitív visszajelzések után. Annyira megjött az önbizalmam, hogy nekivágtam egy nagy (100*100-as) Monet tengeri képnek. Rögtön rádöbbentem, hogy messze nincs a birtokomba minden tudás és a technikai eszköztáram is hiányos, szóval lett belőle egy szép tengeri kép, de nem Monet. A francia festő alkotásai még mindig közel állnak hozzám. A kudarc nem szegte a kedvemet, sőt, még inkább meghozta, elkezdtem kísérletezni, mi az, amit meg tudok csinálni. Kikötöttem Vincent van Goghnál, az ő képeit kezdtem utánozni, és Gauguin reprodukciókat készítettem. Legjobb barátomnak, Benedek Tibornak is ajándékoztam a festményeimből ünnepek alkalmával, jól esett, hogy óriási megbecsüléssel fogadta és mindig ki voltak nála állítva.
– A reprodukciók mellett vannak saját alkotásaid is?
– Talán 4-5 saját képem van, inkább reprodukciókat készítettem, de nagyon sok képet elajándékoztam. Talán tíz kép maradt nálam és a szüleimnél. John Costable Szénásszekér című képén legalább egy évet dolgoztam, amíg úgy éreztem, hogy az én mércém szerint elkészült, ez a festmény szüleim házában található. Nálam maradt és a lakásomban van kiállítva Renoir "Tánc Bougivalban” vagy Vincent van Gogh „Váza tizenkét napraforgóval” című művének reprodukciója.
– Mikor ragadtál utoljára ecsetet?
– Sajnos régen, de egy ideje már foglalkoztat a gondolat, érik bennem, hogy mit szeretnék vászonra vinni. Mivel hosszú idő kimaradt, könnyebb reprodukcióval kezdenék. Utána két komolyabb témájú és első ránézésre igencsak nehéz képet szeretnék elkészíteni.
– Ha ennyire megragadott a festészet, gondolom kiállításokra is sokat jársz.
– Ha van olyan kiállítás, amit érdemes megnézni, arra biztos ellátogatok. Talán azt mondhatom, utazásaim alatt bejártam az összes nagy múzeumot a világon. Fontos megemlítenem Dr. Pavlik Gábort, aki évtizedeken át dolgozott a válogatott mellett. Műveltsége páratlan, nagy hatással volt rám. A világversenyek alatt mindig szakítottunk időt kulturális feltöltődésre, és ebben nagy segítségünk volt Pavlik doktor, próbáltunk minden tudást magunkba szívni. Az orosz festészetet egész mélységekig kielemezte, a komolyzene igazi szakértője, tudása elképesztő. Lebilincselő módon mesél a zenéről, sokat jártunk az előadásaira. Operát, áriákat hallgattunk, amit megmagyarázott, számunkra érthetővé és érdekessé tette. Azt gondolom, a zene maga a csoda. Gimnáziumi éveim alatt bérletes voltam a Zeneakadémián. Szerettem Mozart és Beethoven alkotásait, a 9. szimfónia a kedvencem volt, rendszeresen hallgattam. Kocsis Zoltán zongoraművész koncertjeit kazettán is megszereztem. A klasszikus zene mellett azért a korosztályomnak megfelelően rockzenét is hallgattam.
– Ha a festészet iránti érdeklődésed odáig vezetett, hogy ecsetet ragadtál, adódik a kérdés, hogy a zene iránti rajongásod eljutott addig, hogy kipróbáltál valamilyen hangszert?
– Persze! Fantasztikus, ha valaki meg tud hangszereket szólaltatni, ezzel kapcsolatban mindig is volt hiányérzetem. Olaszországi légióskodásom alatt, amikor Cremonában éltem, Antonio barátommal egy nap rádöbbentünk, mennyire hiányzik az életünkből, hogy hangszeren is játszunk. Egyből beiratkoztunk a házunk mögötti zeneiskolába, megegyeztünk, hogy mindketten szaxofonon tanulunk. Teljes kudarc és sikertelenség jellemezte a kezdeteket, nem pont olyan hangokat hoztunk elő, amiket szerettünk volna. A kitartásom itt is erősebb volt, hiszek benne, ha sokat gyakorol az ember, annak meglesz az eredménye. Hónapok kellettek, amíg az első tiszta hang kijött. Azzal a szenvedéllyel vetettem bele magam a szaxofon tanulásába, ami amúgy a sportban, festészetben is jellemez. Kottákat vettem, minden nap gyakoroltam. Elképzeltem milyen jó lenne egy jazz együttesben valami kis helyen zenélni. A „repertoárom” első – és mint később kiderült utolsó – dala a Beatlestől a Yesterday volt, eldöntöttem, ezt én megtanulom, ha törik, ha szakad. Sajnos időközben kiderült, hogy nincs jó hallásom a zenéhez és a ritmusérzékem sem tökéletes, de úgy voltam vele, ha már belefogtam nem adom fel. Két év tömény gyakorlás után sikerült eljátszanom magamnak. Fantasztikus élmény volt érezni, ahogy átjár a zene. De a pályafutásom itt véget is ért a saját kis egyszemélyes koncertemnél.
– Ezek után meg kell kérdeznem, volt még olyan művészeti ág, amit kipróbáltál és eddig mélyen elhallgattad?
– Régen verseket is írtam, de nagyon nehéz erről beszélni, nem is szoktam, mert egy intim terület, mély és néha sötét érzelmek kerültek papírra. Sokszor feltesszük a kérdést a verseknél, hogy „mi játszódott le a költőben”, én ezt – ugyan kicsiben – átéltem. Érzed, látod, mi történik a világban, átéled a fájdalmat és szeretnél tenni valamit, ahogy mondani szokás szeretnéd „megváltani a világot”, és az ettől való szenvedés ott van legbelül, ez a frusztráció és tehetetlenség megjelenik a szavakban. A versben éppen ezért a legmélyebb érzelmek kerülnek kifejezésre és nagyon te vagy. A festészetben például ilyen szinten nem lehet kifejezésre juttatni az érzelmeket, mert ott egy témát szeretnék megjeleníteni. Nem hiszek a pszichoanalitikus képekben, mert számomra a festészet nem feltétlen a belső, lelkemben dúló folyamatok kivetítése.
– A benned dúló érzéseket, amiket nem tudtál a sporttal, zenével, festészettel levezetni és kiadni, versekben fejezted ki?
– Észrevettem, hogy versekben tudom leginkább megfogalmazni a bennem dúló érzéseket és segít, ha leírom. Azt gondolom, minden fiatalnak van egy olyan korszaka a felnőtté válásban, amikor lázad a világ, a rendszer, a béklyók, elvárások, minden ellen, érezni akarja a szabadságot. Érzékeny a világra, ami körbeveszi, látja a mindennapos szörnyűségeket, tehetetlenül nézi, figyeli a háborúkat, az emberek szenvedését, erős benne a vágy, hogy segítsen, cselekedjen, tegyen valamit, hogy megváltoztassa a világot. Nálam ennek a korszaknak az eredménye, hogy verseket írtam. Erősen éltem meg a világ bajait. A szavak, mondatok, jöttek belőlem, hogy művészeti értékkel mennyire bír, azt nem tudom, de nem is lényeges, inkább megtartom magamnak, mert teljesen privát szférának gondolom.
– Térjünk vissza napjainkba, mostanában mi érdekel, mi foglalkoztat?
– Ahogy mondtam, a festés ismét foglalkoztat. A könyvekben olyan spirituális alkotásokat keresek, ami tud adni és mutatni valamit a látható és a láthatatlan kapcsolatáról. Számomra az már nem kérdés, hogy a láthatatlanban mennyi minden zajlik, és mennyi minden dől el. Mennyiszer mondjuk azt, hogy „van egy megérzésem” és érdekel, mit takarhat. Foglalkoztat a kvantumfizika, olyan biológia kutatások, amelyek próbálják feltérképezni a tudat hatásait a testre, a betegség okait kutatják.
– Mesélted, hogy gyerekként nem szerettél olvasni, a lányoddal és a fiaddal, hogyan próbálod megszerettetni?
– Az olvasás komoly harc nálunk is, minden eszközt bevettettem már. A kötelező olvasmányokkal szigorú vagyok, mert olyan nincs, hogy ne olvassa el valaki az Egri csillagokat vagy A Pál utcai fiúkat. Utána próbálom őket azzal segíteni, hogy olyan könyvet adok, ami úgy gondolom, jobban megszeretteti velük az olvasást. Saját példámból kiindulva Rejtő Jenőt javasoltam, de nem értem el sikert vele. Ezen a területen még erősen próbálkozom.
– A beszélgetésből kiderült, hogy a sport mellett szenvedélyesen foglalkozol a művészetekkel, a gyerekeidet hogyan próbálod bevonni?
– Azt gondolom, a szülő hatása a legnagyobb a gyerekére, persze én is látom a nehézségét ennek a kérdésnek, bár úgy vagyok vele, hogy attól, hogy a gyerekeket nem érdekli, akkor is meg kell mutatni nekik egy Csontváryt, Munkácsyt; a módszer nem mindegy. Túlterhelni, erőltetni nem szabad. Saját példámból mondom, egy óra bőven elég, miközben mesélek, próbálom érdekessé tenni nekik a látottakat. A kisfiam egy Renoir képért van oda, mert kiderült, hogy legalább 22 millió dollárt ér, egyből gyönyörűnek találta, többször is vissza kellett mennünk megnézni. Az biztos, hogy azt a képet megjegyezte magának. Járunk a Magyar Nemzeti Galériába és a Szépművészeti Múzeumba. Utóbbinál a családok számára igazán értékes művészeti tartalmakat kínálnak, az „Egyiptomi kaland” egy nyomozó, kutató program, ahol feladatokat kell megoldani, rejtélyek, fejtörők, titokzatos bőrönd vezet a kincsekhez. Figyelembe veszem az ő érdeklődésüket is, voltunk Star Wars kiállításon, Szelfi Múzeumban vagy a 3D Galériában.
Fontosak egyébként a kis kompromisszumok. Elmegyünk egy kiállításra, amit én szeretnék, megnézzük a képeket, de utána ők választhatnak programot. Előfordult, hogy együtt festettünk, a lényeg, hogy jól érezzék magukat benne, a kreativitásukat megmozgassa. Olyan élményeket szeretnék nekik adni, amik megmaradnak és elevenen élnek bennük, és így a művészetek, a kultúra iránt fogékonyak lesznek.
