A World Press díjas magyar fotós lánnyal beszélgettünk

Jegesmedvéket kapott lencsevégre Horváth Eszter.

Az Északi-sarkon készült fényképen, melyet Horváth Eszter készített, két jegesmedve látható, amint kíváncsian szemlélik a kutatók által kihelyezett zászlókat. A díjnyertes felvételről, az álmokról és a Jeges-tengerről is beszélgettünk a fotóssal.

– Hogyan vezetett az útja a közgazdaságtól a fényképezésig?

– Miután Sopronban elvégeztem a közgazdász szakot, Bécsbe költöztem, ahol egy nemzetközi szállítmányozó cégnél helyezkedtem el. Két évvel később, 25 évesen megkaptam az első fényképezőgépemet. Szerelem volt első látásra. Illetve nem egészen első. A gimnázium alatt ugyanis mindig is azt gondoltam, hogy könyvillusztrátor leszek és vizuális eszközökkel fogok bemutatni történeteket. Végül nem mertem művészi pályát választani, ezért inkább biztosra mentem. Úgy éreztem, a közgazdász az igazi jolly joker szak, amin belül kreatív irányba is elhelyezkedhetek majd.

– Mi volt az első komolyabb téma, amit megörökített?

– A fényképezőgéppel a kezemben éreztem, hogy megvalósíthatom a fiatalkori álmaimat. Elutaztam Egyiptomba, ahol kis riportsorozatot készítettem az ott élő emberekről. A képekkel beneveztem egy magyarországi fotópályázatra és rögtön különdíjat nyertem. Ez a siker akkora motivációt adott, hogy tudatos munkával kezdtem építeni a fotográfiai karrieremet. Jártam az akkor még működő Népszabadság fotóriporteri iskolájába, de máshol is tanultam.

– Összefért egymással a szállítmányozó feladatkör és a fényképezés?

– Párhuzamosan próbáltam a két hivatást végezni. A cégünknél az oktatásért feleltem, valósággal bejártam a világot: Dél-Afrikától Japánig, Indiától Bahreinig több országban is megfordultam. Maradhattam volna azon a pályán, viszont a fotográfusi álmomat szerettem volna megvalósítani. Az embernek mindig meg kell próbálnia elérnie a céljait. Lehet, hogy nem teljesül majd az álma, de ha nem tesz érte semmit, akkor azt sem tudja meg, hogy lett volna esélye rá.

– Mi volt a következő mérföldkő?

– Bécsben együtt dolgoztam a magyar nagykövetséggel, illetve a magyar kulturális intézettel is. Az élet azonban választás elé állított és döntenem kellett, hogy lakást vásárolok – és ezáltal biztosabb lesz az életem – vagy megpróbálom beteljesíteni az álmaimat. Végül utóbbi mellett döntöttem és két bőrönddel a kezemben kiköltöztem New Yorkba. Mindent megtettem, hogy felvegyenek az International Center of Photography nevű iskola dokumentarista fotográfia szakjára.

– Milyen projekten dolgozott New Yorkban?

– Hat éven keresztül éltem a városban. Maga a képzés három szemeszterig tartott és már tapasztalattal rendelkező fotósoknak kínált tanulási lehetőséget. Az iskola alatt egyébként a New York-i tűzoltók munkáját és mindennapjait követtem végig. 2015-ben egy amerikai magazintól kaptam az első, Jeges-tengerrel kapcsolatos megbízásomat, de négy éven keresztül a kritikusan veszélyeztetett tengeri teknősök megmentéséről szóló projekten is dolgoztam.

– Több éve dokumentumfotósként dolgozik. Fényképezés szempontjából a Jeges-tenger világa vagy például a Sandy hurrikán pusztításának nyomai az érdekesebbek?

– Egyértelműen a Jeges-tenger világa. Ez az, ami teljesen elvarázsol engem. 2015-ben jártam ott először azóta 11 kutatóexpedíción vettem részt. Már akkor eldöntöttem, hogy fotográfiai munkámat a jég világára, az ott bekövetkező változásokra szeretném megmutatni. Azt tudni kell, hogy az arktiszi területen a környezeti változások gyorsabban végbe mennek, például az átlaghőmérséklet két-háromszorosával gyorsabb ütemben növekszik itt, mint bárhol máshol a világon. A kutatókkal együttműködve vizuális eszközökkel történeteket mesélhetek el erről a helyről.

– Az örök jég vagy inkább az örök sötétség világaként kell elképzelnünk az Északi-sarkot?

– Északi-sarkon nagyon rövid átmenet van a hat hónapig tartó sötétség és világosság között, így hosszú ideig a teljes feketeség vagy a fényesség uralkodik. Egyébként leginkább a Szaharához tudnám hasonlítani ezt a helyet, hiszen a szél, na és persze az áramlás, az apály és dagály együttesen változtatja a tájat. A jégtáblák olykor széttörnek, szétrepedeznek, majd feltorlódnak és újra összefagynak.

– Úgy tudjuk, hogy a World Press Photo pályázatnál nemcsak magát a fényképet, hanem a mögötte lévő történetet is értékelik. Hány órán át várt a megfelelő pillanatra? Mit érdemes tudni a képről?

– Ajándék pillanat volt. Vacsora után kimentem a fedélzetre a fényképezőgépemmel és megpillantottam két jegesmedvét, akik a hajó orra felé tartottak. Odasiettem és már a fényképezés pillanatában éreztem, hogy jelentőségteljes sorozatot készítettem. Arra nem gondoltam, hogy akár díjat is nyerhetek majd vele, de tudtam, hogy széles körben fogják majd publikálni a felvételeket. Rengeteg jegesmedvés fényképet ismerhetünk, de azok mind nappali fény mellett készültek. Én nem is ismerek olyat, amit éjszakai körülmények között rögzítettek volna. A kép egyébként a Jeges-tenger közepén készült egy jégtáblán, a Polarstern nevű hajó mellett. A jégtörő a MOSAiC nevű expedíció keretében szeptember 20-a óta jégbe fagyva sodródik a tengeren.

– Felkészítették arra is, hogy hogyan védjen ki egy esetleges jegesmedve támadást?

– Az expedíciót megelőzően társaimmal együtt több kötelező tréningen vettünk részt. Megtanultuk használni a riasztó pisztolyt, éles lövészetet gyakoroltunk, de felkészítettek arra is, hogy hogyan viselkedjünk a találkozáskor. Az első és legfontosabb, hogy biztosítsuk a saját és az állatok biztonságát, hiszen mint tudjuk, mi a jegesmedvék birtokán vendégként vagyunk jelen.

– Meglepte a díj?

– Huszonöt évesen három célom volt: hogy együtt dolgozzak a National Geographic magazinnal, a New York Times-szal, illetve szerettem volna elnyerni a World Press Photo díjat. Az első kettő már korábban teljesült és most a harmadik célomat is elértem. Óriási boldogság, hála van a szívemben, hogy megkaphattam ezt az elismerést. Már a jelölés pillanatában örültem, de kimondhatatlan érzés volt, mikor megtudtam, hogy megnyertem a díjat.

– Világszerte ismerik, kiállításait több tízezren látták már, a World Press Photo cím elnyerése is bizonyítja, hogy jó úton jár.

– Az ember akkor jár jó úton, ha szívéhez közel álló dolgokat csinálhat.