Ady nyomában Nagyváradon
A költő halálának 100. évfordulója alkalmából megtekintettük a megújult Ady-múzeumot.
Még nyáron volt, hogy a Körös partján találtam egy farönköt, teli üregekkel. Várad olyan, hogy választani kell valamit, helyet kell foglalni. Ezt a csonkot akartam, ez lesz a békém helyszíne – bár tudtam, alig bír megtartani. A fehér zsinagógát akkor még csak kívülről láttam, rendkívüli szépségű. Szemben, biztosan állt a túlparton, és hogy minden forró fénysugarat a vízre pattintott magáról, szikrázott tőle a folyó. Akkor, júliusban a fatörzsön lógattam a lábam, sáros-vizes kutyák és zöld levelek között, úgy méláztam, ha átmegyek a Garasos hídon, végre majd beléphetek. Nem sikerült. A kapu zárva maradt.
Sokkal később, csak az új év elején tértem vissza. Kemény hónapok teltek el, de a híd várt, átkelés, érkezés. Egy tépett madár a sok közül a szárnya maradékával nekiveselkedett a súlyos ajtónak, belökte, szent házba lépett. Itt nem bánt a jelen. A zsinagógában padok, imakönyvek helyett a művészet fogadott, fiatal festők művei ötven állványon. Elvesztem a képek labirintusában, és hiába kerestem az érzést, hogy otthon volnék – a Gazda, aki valaha itt lakott, már messze jár. Más köteléket kaptam: szerelmet és irodalmat.
Ady 1899-ben találkozott először Nagyváraddal. Rokonok voltak, ismerősök. Két hasonszőrű: lázas, nyughatatlan, fiatal és kortalan. 1903-ig tartott szoros viszonyuk, Ady fájdalmas szakítás után adta fel a várost egy még erősebb lángért. Várta őt Léda, a költészet és Párizs.
“Magyar vidéki lap szerkesztősége. Elég szegényes szoba. Falakhoz állított négy-öt asztal. Felragasztott térképek, hirdetések, nyomdaszellemességek s hitvány képek a falakon és a telefon. Hátul egyetlen ajtó. Az ajtóval szemben, a színpad elején, a szerkesztő asztala. Alkonyat. Az asztalokon egymástól elütő petróleumlámpák. Egy asztal mellett senki sem ül. A szerkesztő előtt halom lap és papír. Ő maga idegesen hány-vet.”
Így szólt az ítélet: vidéki város, poros szerkesztőség. Ady Endre előbb a Szabadság, majd a Nagyváradi Napló zsurnalisztája volt. Ahogy az évek múltak, merész cikkei és léptei hangosan kopogtak az utcákon. Figyeltek rá, ő is figyelt, és a szemében 1900 után lassan mégis felragyogott a város – olyannyira, hogy még regényt is tervezett hozzá dedikálni.
És valóban, Nagyvárad folyamatosan lángol. Bár az Emke kávéház békebeli közege csábító az ide érkezőknek, a költő másik törzshelye felé érdemes tájolni mostanában a sétát: a Müllerei cukrászda nyári kioszkjának helyén 1955 óta működik az Ady Endre Emlékmúzeum, 2020 óta pedig megújult kiállítás várja a látogatókat.
Számos verset köszönhetünk annak, hogy élénk és szabad közegre talált itt pályája elején. Fehér Dezső, Várady Zsigmond, Halász Lajos, Nagy Endre, Biró Lajos, Dutka Ákos és még sokan mások mind támogatták, anyagi-szellemi munícióval látták el. Míg tárcákat, riportokat, krónikát és kritikákat írt, itt élte fiatalságát. “Hársak illata s gesztenyék íze, minden, mintha a kígyózó, hosszú Sugárfolyó völgyén jönne ide, e furcsa, nagyon furcsa városba. E furcsa városba, amely igazán a Vérnek városa s ahol Szent László óta emberek és fajták nagyon össze-vissza ölelkeztek.” (Ady Endre: A vér városa)
Publicistaként kipróbálta magát, sikere túlnőtte Várad határait. A búcsú ideje elérkezett, ahogy életében először, 1903-ban meglátta Diósy Ödönné Brüll Adélt egy kávéházi asztalnál. A várostól és a Naplótól ezekkel a szavakkal vált el: “Nagyváradról rövid idő múlva távozom. (…) A dolgok rendje hozta ezt így, s talán már régebben elmegyek, ha ezt a várost, ez a közönséget, s ezt a lapot olyan igazán nagyon nem szeretem. (...) Megtart magáénak – ha akar, ha nem – ez a csodálatosan ható, intelligens, modern Nagyvárad. Hazavágyódva és hálásan fogok gondolni mindig ide.”
Ady utoljára halála előtt, 1918-ban lépett újra az őt ünneplő, szerető közönség elé még egyszer. A Léda-szerelem véget ért, a fiatalságát és a régi emlékeket addigra befoltozta a gyógyíthatatlan betegség. Tépett madár, belökte az ajtót, és nyugalmat keresett. Ím, megtalálta magát.
Én nemkülönben.
