Aki mert árral szemben úszni – Fallaci igazsága

Azt a címet is adhattam volna írásomnak, hogy Az én Fallacim, mivel ez egy abszolút szubjektív megemlékezés. Úgy próbálom bemutatni ezt a kivételes egyéniséget, ahogyan én megismertem. A szabadság élharcosa, az igazság keresője, egy végtelenül önfejű, megosztó személyiség, aki a munkájának élt, teljes odaadással, elhivatottsággal, felkészültséggel, precizitással. Több, mint ötven éven keresztül a legmeghatározóbb újságíróként jegyezték a világon, könyvei hosszú ideig vezették a toplistákat, milliók olvasták. Szerették és gyűlölték. A sírján a következő felirat szerepel: Oriana Fallaci, író.

Az a könyv a polcon. Hetek óta odavonzza a tekintetem. Fogva tart. Nem tudok koncentrálni, amióta először megláttam azon gondolkodom, miről szólhat, mi történik, ha meghal a Nap? A könyvespolcon elhelyezkedő többi kötetről már beszéltünk, a képeslapokat is megvitattuk, de erről soha nem ejtünk szót. Én meg nem hozom fel, amúgy is kínlódok még az angollal, dehogy nehezítem jobban a saját helyzetem. Persze a tanárom észreveszi, mindig feltűnik neki, ha elkalandozom. A következő alkalommal ott a könyv az asztalon. Azt mondja, kölcsönadja, de ne egyből ezzel kezdjem. Fallacit lépésenként kell megismerni. Figyelmeztet: ha belekezdesz, magával ragad, nem bírod abbahagyni és nem fogsz megállni egy könyvnél. Az angol óra végén kezembe adja Oriana Fallaci: Levél egy meg nem született gyermekhez című könyvét. Vékonyka kis könyv, alig 120 oldal. Elolvastam a fülszövegeket, nem voltam elragadtatva, de győzött a kíváncsiság, vajon életellenes vagy az élet melletti kiállás. A délutánom/estém teljesen le is kötötte. Akkor és ott biztos voltam benne, Oriana Fallaci meghatározó lesz az életemben. Letaglózott. Magával ragadott. Dühös és szomorú is voltam egyben, meg is ríkatott. A történet egy nő vallomása, vívódása, gyötrődése az anyaságról, kérdései születendő gyermekéhez. Kegyetlen és nagyon őszinte. Az író önéletrajzi ihletésű monológja, végig egyes szám első személyben. (Számomra évekkel később derült csak ki, hogy Fallaci kétszer is elvetélt, nem tudott gyermeket szülni.) Miután megírta, nyolc évig pihent a fiókjában, 1975-en adta ki – átírva - az olaszországi abortuszvita közepén robbant be, nagy vihart kavart és hatalmas sikert aratott. Fél év alatt milliós olvasottsága lett, húsz nyelvre fordították le. Kezdőmondata az egyik legtöbbet idézett Fallaci sor:

 „Ma ​éjjel tudtam meg, hogy vagy: egy csöppnyi élet a semmiből.”

Nem lehet egy mondatot kiemelni belőle, minden egyes sora fontos, mégis az első oldalról kiragadnék egy mondatot, amit hozzám közelinek érzek:

„Az élet nem könnyű, gyermekem. Naponta ismétlődő háború, az öröm percei csak rövid zárójelek, súlyos árat kell értük fizetni.”

A következő könyvét úgy döntettem inkább beszerzem, nem angol tanárnőmtől kérem kölcsön. Szerettem volna teljesen magaménak tudni, ott akartam látni a polcomon, hogy bármikor kezembe vehessem, belelapozzak. Fallaci megismeréséhez vezető út következő állomása: Ha meghal a Nap

Szándékosan nem olvastam utána, kíváncsi voltam mit tartogat nekem. Mikor végre kézhez kaptam egyből megnéztem a leírást, három szót emelnék ki: NASA, Hold, űrhajósok. Mindez 559 oldalon. A lelkesedésem gyorsan elszállt, nem mondom, hogy nem érdekelt a téma, de inkább megmaradtam volna a hírek szintjén. De belevetettem magam, éreztem, hogy nekem mennem kell tovább a Fallaci úton. Egyből megjegyezném, nem egy könnyű út, kifejezettem nehéz. Az első könyve után, nagyon megküzdöttem a másodikkal, nem is ment elsőre. Félre kellett tennem. De nem hagyott nyugodni, pár hét után újra kezembe vettem és így ment ez hónapokig, mire befejeztem. Ha nem is lettem az űrkutatás szakértője  – ez nem Fallacin múlott – de szinte mindent megtudtam az első Holdra szállás előkészületeiről, az asztronauták életéről, gondolkodásukról, a NASA-ban dolgozó emberekről, arról a miliőről, ami körbevette őket, az akkori Amerikáról, a nagyhatalmak harcáról.  Fallaci egy évet töltött köztük, a rá jellemző alapossággal minden oldalról körbejárta a témát, amit lehetett kipróbált – szerintem azt is, amit nem engedélyeztek – benne volt, velük együtt készült, saját küldetéseként élte meg. A nyelvezete sokszor összetett, hosszú technikai leírásokat is találhatunk benne, de kétségtelen, olyan betekintést nyújt ebbe a különös világba, hogy általa úgy érezzük, mi is részei vagyunk, együtt készülünk, szurkolunk, megszeretjük Amerika hőseit. Mindeközben rengeteg kérdést feszeget azzal kapcsolatban is, hogy minek is akarunk mi a Holdra menni. A könyvben mindez az édesapjának írt levelein keresztül érzékelhető legjobban. Csak egy mondat az író ajánlásából:

„Apámnak, aki nem akar a Holdra menni, mert a Holdon nincsenek virágok, se halak, se madarak…”

Azóta sem tudtam elszakadni az űrkutatástól, filmek, könyvek, hírek formájában is próbálom követni az eseményeket, de az élmény, amit Fallaci könyve adott, máshol és mástól nem kaptam meg.

Fallaci, az újságíró

A két kötet után úgy döntöttem szeretném jobban megismerni munkásságát, főleg mert a könyv előzménye egy riportsorozat az asztronautákkal, a köztük eltöltött időszakot dolgozta fel később könyvében. Szerettem volna megismerni az írót, az újságírót, munkamódszerét, személyiségét.

Firenzében született 1929-ben nagyon szegény családba, sokszor éhezett, gyermekkorát a második világháború határozta meg. Édesapja keményen nevelte. Egyetlen mondata egész életére kihatott. Egy légitámadás alkalmával, amikor félelmében elsírta magát, apja felpofozta és a következőket mondta Orianának: „Egy lány nem sírhat, nem szabad sírnia.”  Állítólag soha nem látták sírni. Tizenévesen saját eszközeivel harcolt a nácik ellen, szüleitől azt tanulta, mindig álljon ki az elvei mellett és harcoljon az igazságért. A nagy szegénység ellenére a könyvekre mindig jutott pénzük. Oriana rengeteget olvasott, gyerekként eldöntötte, hogy író lesz. Nem írónő, hanem író. (Később egyébként saját otthonai is könyvektől roskadoztak, minden szobában sorakoztak, sarkokban, konyhában, előszobában, lakása minden szegletében, nem tudott olyan otthont elképzelni, ahol nincs könyv.) A középiskola után az orvosi pályát választja, de pénz hiányában nagybátyja javaslatára az újságírás felé fordul. Nehezen veszik komolyan a fiatal lányt, apró termete miatt szinte gyereknek nézik (154 centiméter). Rövid idő alatt bizonyítja, őt nem lehet félvállról venni. Amikor kiküldik egy kampányeseményre tudósítani és gúnyos, lejárató cikket kérnek tőle, a fiatal lány mélységesen felháborodik:

„Még véletlenül sem teszem, először meghallgatom, mit mond, aztán írok egy cikket arról, amit mondott.„

Ehhez is tartotta magát, mindig, minden körülmények között. Tiszteli az olvasóit, miattuk, nekik ír. A hitelesség, az igazság feltárása a legfontosabb számára. Minden egyes cikkében, ő maga is benne van, alaposan körbejárja a témát, azt írja le, amit lát, tapasztal, kérdez, véleményt formál. Saját egyedi stílust alkot, létrejön a Fallaci stílust. Precíz. Egy-egy írását számtalanszor átfogalmazza, minden mondatára gondosan ügyel, a tökéletességre törekszik, már-már túl maximalista. Rövid időn belül népszerűvé válik. Kezdetben a közéleti cikkeivel, jöhet bármilyen híresség az útjába, ha nem veszik komolyan, vagy nem szimpatikus neki az illető a válaszai miatt, kíméletlenül szétszedi, nem kertel. Az 1956-os eseményekről értesülve Ausztriába utazik, Budapestre is el akart jutni, megérinti a magyarok helyzete, mindig a szabadság oldalán az elnyomás ellen harcol. Az első (hadi) tudósításai a magyar eseményekhez kapcsolódnak.

Rövid időn belül Oriana Fallaci világhírű újságíró lesz. Részt vesz a Vietnámi háborúban, bátor, sokszor vakmerő, egy dolog vezérli, hitelesen tudósítani az olvasóit. Az elmúlt évtizedek összes nagy konfliktusán ott volt. Mélységesen tiszteli az olvasót, úgy gondolja neki kutya kötelessége mindenről beszámolni, amit lát, úgy, ahogyan ő látja. A világ számos politikai vezetőjével készít interjút. Olvastam róla, hogy rendkívüli felkészültség jellemezte, hetekig kutat, készül, mindent tudni akar, az ember érdekli, a személyiség, jellem. Akkor még nem okostelefonok segítségével, a google keresés és a közösségi média felületek átfutása jelentette a felkészülést. Egy-egy interjúja 4-6 órán keresztül tartott.

„Ezen idő alatt annyi energiát égetek, mint egy bokszoló a ringben.”(Christina de Stefano: Egy nő című könyvéből)

Kíméletlen, pengeéles, nem hagyja magát lerázni, addig kérdez, amíg nem kap elfogadható válaszokat, előle nem lehet kitérni.

„Az interjúimra úgy készültem, mintha harcba indulnék.” (Wéber Krisztina: A Fallaci című könyvéből)

Milyen is volt Fallaci? Talán Khomeini ajatollah interjúkészítéséből kiderül. Irán vezetője nyilatkozik az újságírónak, de előtte napokig várakoztatja. Ezzel már eleve felhergeli Fallacit. A szabályok szerint ráadásul burkába kell öltöznie, amit teljességgel ellenez, de az interjú miatt vállalja. Záporoznak a provokatív kérdések, szóba kerül a nők helyzete, a burka viselése, addig provokálja Khomeini-t, amíg a következő választ nem kapja:

„Ha nem tetszik az iszlám öltözék, nem kötelező viselnie, már azért sem, mert ez a viselet fiatal, erényes nőknek való.” (Wéber Krisztina: A Fallaci című könyvéből)

Oriana reakciója: letépi magáról a kendőjét és a férfi elé dobja. Elképzelhetetlen jelenet. Az interjú befejeződött, faképnél hagyják. A történet persze nem fejeződik itt be, Fallaci nem hagyja annyiban, elintézi, hogy másnap újra fogadják. Felkészítik, milyen témákat kerüljön, de nem is Fallaci lenne, ha ezt betartaná, így nyitó kérdése:

„Arról beszéltünk, hogy én egy tisztességtelen asszony vagyok…” (Wéber Krisztina: A Fallaci című könyvéből)

Nem várt reakció, az imám elmosolyodik. A fia állítólag utána azt mondta az újságírónak, soha nem látta még mosolyogni az apját.

Fallaci minden interjút rögzít, majd az egészet szó szerint leírja és ezután kezdi el a formázni. Sokan támadták, hogy elferdíti a mondatokat és nem a valóságot írja le, nem egyszer politikai vihart kavart a megjelent cikkeivel. De egy olyan ember, aki az igazságot kutatja és a hitelesség, az őszinteség a legfontosabb számára, akinek szavai, mondatai a fegyverkészlete, aki a világ bármely pontjára elutazik, hogy személyesen írja meg tapasztalatait, aki ennyit készül, ennyire precíz és az írás az élete, azt gondolom, tiszteletet érdemel és nem kérdőjelezhető meg a szavahihetősége. Interjú módszereit egyébként a világ számos újságíró iskolájában tanítják.

Insallah

Fallaci ismét a harcmezőn. A helyszín Libanon, Bejrút. A főszereplő egy fiatal olasz katona, aki az Élet képletét keresi. Egy matematikai egyenlet indítja útjára a történetet, mely szerteágazik és legalább hatvan szereplőt kelt életre, majd a háború igazi arcát bemutatva, egyesével el is temeti őket. Kétségtelenül Fallaci egyik mesterműve. Ebben a könyvében nem úgy van jelen, mint az előző kettőben, amiről írtam, szereplőivel mesélteti el a borzalmakat, amiket tapasztalt.

„A regény szereplői elképzelt személyek, életútjuk és a történet is a képzelet szülötte. De az események, melyekből a regény kiindul, valóságosak.” (Oriana Fallaci: Insallah)

A regényt annak a több száz francia és amerikai katonának és a város civil lakosságának ajánlja, akiket az Isten Fiai szekta a bejrúti vérengzés során meggyilkolt.

„A regény az Élet és az ő szeretetük jegyében íródott.”

Felkavaró könyv, letehetetlen olvasmány. A háborús események részletes leírása, az első öngyilkos merényletek, amelyek ellen nem lehet védekezni – azóta a világ pontosan megismerhette ezeket a terroroista akciókat - fegyverek részletes bemutatása, harci stratégiák ábrázolása és mellette a szerelmi történetek, barátságok, emberi küzdelmek, hősies pillanatok, gyarlóságok, kegyetlenség és az a fanatizmus, ami a terroristákat jellemzi. És mellette ott  a matematika, az Élet képletének keresése.

Az Insallah tíz év alatt készül el, 1990-ben jelenik meg, bár sok helyen próbálják elhallgatni a könyv eladásával rekordokat dönt és Oriana rengeteg ellenséget szerez magának az arab világból.

A Harag-Trilógia

Oriana Fallaci az Insallah után tíz évre elhallgatott. Elvonult New York-i lakásába, száműzetésében él, ahogyan ő fogalmazott, politikai menekültként. A csöndet a becsapódó repülőgépek, a 2001. szeptember 11.-i terrortámadás töri meg. A trilógia első kötete A harag és a büszkeség, amit Fallaci úgy emleget a „kis könyvem”:

„ Egyik pillanatról a másikra született meg. Úgy robbant, akár egy bomba.” (Oriana Fallaci: A harag és a büszkeség)

Az iszlám terrorizmus veszélyiről, a muszlim országok európai megszállásáról, a nyugati világ önpusztító semmittevéséről ír. A harag és a büszkeség egy kiáltás, egy nyílt levél az emberiségnek, figyelem felhívás, figyelmeztetés, aggódás, kiállás az európai, az olasz kultúra mellett, a nemzet védelmében. Minden mondata fáj, elgondolkodtat, tettekre, cselekvésre ösztönőz. Könyörtelen, fogva tart, nem enged, végig kell hallgatni, amit mondani akar, mert nekünk és értünk szól.

„Gondolatok, amelyeket éveken át bezártam a szívem és az agyam börtönébe azt mondogatva magamnak: "Mit törődjek vele? És miért? Az emberek süketek. Nem hallanak, nem akarnak hallani…" Most ezek a gondolatok úgy törtek fel belőlem, akár egy vízesés. Mint valami visszafojthatatlan zokogás, hullottak a papírra. Merthogy én könnyekkel nem sírok.”  (Oriana Fallaci: A harag és a büszkeség)

Megalkotta saját, tökéletes „fegyverét” és ismét kilépett a „harcmezőre”, de ezúttal egy olyan háborúba keveredett, olyan harcmodort választott az „ellenség”, amivel talán korábban nem találkozott, ezúttal nem éles lőszerrel lőttek rá, hanem szavakkal. Az egész világon hatalmas port kavart, mai napig vitát vált ki. Életveszélyes fenyegetéseket kap, szélsőségesnek tartják, lefasisztázzák, rasszistának nevezik Fallacit. Olaszországban bíróság elé akarják állítani az iszlám állam megsértése miatt. A könyvek betiltását követelik. Ennek ellenére milliók vásárolják, minden rekordot megdönt, legalább annyian szeretik, mint amennyien gyűlölik.

A trilógia második része, Az értelem ereje, míg befejező és egyben utolsó alkotása, Az utolsó interjú. Oriana Fallaci 2006-ban 77 éves korában halt meg.

Tíz éve olvastam először Fallacit, azt követően minden magyarul megjelent könyvét beszereztem és elolvastam. Egy barátomtól kaptam egy eredeti olasz nyelven írt, nyolcszáz oldalas kötetét is, azt hiszem erre a következő tíz évem biztos rámegy. Oriana Fallacinál nem egyszer próbálkoztak, hogy megfilmesítik vagy megírják életét. Ez ellen foggal-körömmel harcolt, az ügyvédei minden ilyen jellegű kísérletet meghiúsítottak. A halála után már nem küzdhetett. 2015-ben mutatták be a L’Oriana olasz filmet, életéről könyvet írt Cristina de Stefano: Oriana- Egy nő címmel és hazánkban Wéber Krisztina: A Fallaci – Harcban a világgal a világért címmel. Mindkét kötetet jó szívvel ajánlom, rengeteg plusz információt találunk az íróról, idézetekkel, érdekes sztorikkal. Oriana Fallacit azonban mindenek előtt az írásai által ismerhetjük meg.

Számomra és sokak számára ikon, legenda, a 20. század legnagyobb hatású újságírója. Nagyon hiányzik ebből a világból Oriana Fallaci.