Amit a papír tud
A pandémia alatt az élettér szobákra szűkült, míg a digitális világ tere óriás robajjal tágul. Gondolatok Mézes Tünde kiállítása kapcsán.
A változás lehet gyors – de mi csak emberek vagyunk, és évszázadok hagyományát képtelenség harminc évvel kiírni a programunkból.
1991. augusztus 6.: a majdnem harminc évvel ezelőtti nap, amelyen megszületett a világ első weboldala (amely ma is elérhető). Ettől a naptól fogva valóságunk kapott egy párhuzamos megfelelőt. Az internetet a legnagyobb biztonsággal nevezhetjük a digitalizáció kezdeti állomásának, és bár visszakövethető néhány olyan mérföldkőnek számító dátum, mint például az iPhone 2007-es megjelenése (amely később felületet biztosított a közösségi médiák számára, összekuszálva társas kapcsolatainkat), mégis egyre nehezebb a különbségtétel a virtuális és a valós események között, amelyek meghatározzák mindennapi életünket. A pandémia alatt az élettér szobákra szűkült, míg a digitális világ tere óriás robajjal tágul.
Az információs túltengés napjaiban is szükségünk van a biztosan tudható dolgok rögzítésére. Legfőbb eszközünk természetesen még mindig az agy; a memória az emberi tudástárolás és a tájékozódás fő szervezője. Egyelőre technológiai párja nincsen, ugyanis a legfrissebb kutatások alapján emlékezetünk 2,5 petabyte (azaz millió gigabyte) méretű tárhelynek felel meg. Ez egy nagyjából 300 évig játszódó videó mérete – még elképzelni is nehéz.
Gondoljunk bele: egy-egy történést nagyon nehéz önmagában rögzíteni. Mindig kell valamilyen körülmény, emlékezetfogasként, hogy ne csak azt tudjuk, mi történt, hanem azt is, hogy hol, milyen körülmények között. Kell egy történet. Ha valaki olvas Hayden White-könyveket és társait, tudhatja: ennek az egyszerű szükségletnek köszönheti létét példának okáért az irodalom vagy maga a történelem is. A digitalitás kora előtt emlékeink legfőbb hordozója és tárolója az írás és a könyvek voltak. Mára azonban – bár még nem szűnt meg – átalakulóban van ez az egyeduralom.
Olvasni és írni ma már a globális népesség nagyobb hányada, nagyjából 86 százaléka képes, ami sosem látott, rendkívül magas érték. Az olvasás és az írás bevett gyakorlatokká váltak: senki nem kérdőjelezi meg Európában, hogy olvasni vagy írni normál esetben bármely szöveget balról jobbra, fentről lefelé haladva kell. A szövegek folytonossága sem lep meg minket – szavakat egyéb szavak követnek, amelyek mondatokat, bekezdéseket, fejezeteket alkotnak, és nagy fizikai tárgyakká, azaz könyvekké sűrűsödnek. Mindennapi olvasásunk nem különleges, hanem csak programozott műveletek óriási halmaza. Semmiben nem különbözik például a sétálás vagy a lélegzetvétel mechanikus, testi tudásától. (Itt természetesen nem az értő, asszociáló regényolvasásról van szó.)
Ki nem mondott törvények ezek, amelyekkel éppen a digitalitás szembesített minket. A képernyő megmutatta, hogy tessék, így mozog az emberi szem, úgy ugrik a tekintet, és ezt miképpen követi az értelem. Rájöttünk például, hogy mozgásaink egyáltalában nem mutatnak olyan folytonosságot, amelyet eredetileg a könyvek felépítése ránk erőltetett: a fejezet elejére később sokszor visszaugrunk, hogy jobban értsük, miért gyilkolták meg a hősünk, keressük a nyomokat, elkalandozunk gondolatban, ujjunkkal követünk sorokat, és még sorolhatnánk.
Az biztos, hogy az olvasás mindig is ezerféle egyéb cselekvéssel össze volt kötve, és azt is látjuk már, hogy írás nélkül gyakorlatilag aligha beszélhetünk róla. A legjobb példa erre a dokumentum. Bármilyen hivatalos szövegformát az határoz meg leginkább, hogy megváltoztathatatlan, szent és sérthetetlen. Mindig kell hozzá egy hitelesítő aláírás, pecsét – valami, ami alapvetően nem a dokumentum szövegének szigorú része. Ez adja meg az egyszeri, megismételhetetlen, személyes jelleget. Ha mégis változtatható, annak rendkívül szigorúak a szabályai, és azokat gyakran naplózni kell.
A bizonyosságot, hogy egy dokumentum érvényes és hivatalos, valahogy a digitális térben is meg kellett valósítani. Ha belegondolunk, ezt néhol kódokkal, jelszavakkal biztosítják, és gyakori az időkorlát megadása is: „30 napig elérhető a tárhelyén az Ön dokumentuma, azután megsemmisül.” De az ember nem ilyen logikus lény. Érzésekkel és benyomásokkal könnyebb meggyőzni, mint akármi más trükkel. Így a kínálkozó megoldások közül végül egyetlen dolog vált be: a papír szimulálása.
Ez az, ami igazán döbbenetes. Válasszunk bármilyen formátumot – legyen az például .doc vagy .pdf –, a szoftver, amit használunk mindig egy üres lapot tár elénk. Erre aztán persze rá lehet illeszteni sok száz sablont, ami gyorsítja a munkát – de a platform, az alapvető keretünk, gondolataink legfőbb rendező eszköze még mindig a papír. A változás lehet gyors – de mi csak emberek vagyunk, és évszázadok hagyományát képtelenség harminc évvel kiírni a programunkból.
Számos oka van annak, hogy miért nem sikerülhetett még a teljes átállás, és hogy miért van még Elon Musk asztalán is jegyzettömb és toll – mondjuk tablet helyett. Például az, hogy a digitális szöveget sosem lehet teljes egészében látni. A PDF oldalait csak akkor tudjuk térben egymás mellé rendezni, ha kinyomtatjuk, ha fizikai valójába emeljük. A papíralapú olvasás és írás a gondolkodás egy olyan szabadságát adja, amelyet eddig semmilyen technológia nem tudott helyettesíteni. Szükségünk van a térben való rendezésre. A gép persze másként gondolkodik, mint az ember. Mi lehet a hiányzó láncszem 0 és 1 között? Senki sem tudja, de egyre többen reflektálnak a jelenségre.
Mézes Tünde magyar képzőművész kiállítását az ISBN könyvgaléria pincéjében rendezték meg októberben. Ha az ember alászállt, szürke falak, üres és idegen tér fogadta. Üzenetet keresünk, mit jelenthet a sok vaskos betonkönyv, amelyeknek csak az első oldalát láthatjuk? On the first page (Az első oldalon) – ez a kiállítás címe, amely technológia és könyvek furcsa összefonódását jelenítette meg. Látjuk a lapokat, de az anyaguk nehéz, nem tudjuk őket végigpörgetni. Címet látunk, de nem tudjuk, összefoglalja-e a könyvben leírtakat: üres üzenet, pont olyan, amivel a digitális térben nap mint nap találkozunk.
Egy fal aljában lehullott, kissé gyűrött naptárlap. Ismerős tárgy, feltételezzük, hogy értjük majd a jelentését – közelebb lépve látszik csak, hogy 1991-et írunk, ez az első weboldal éve, a hónapok azonban a szokott tagolás helyett betűrendben szerepelnek. April, August, December… Nekünk káosz. A számítógép és az adatbázisok számára azonban rend. Nem kell magyarázni, hogy ez nem kis különbség.
Amíg kezünk van és betűink vannak, a papír betonba van öntve. Nem megy sehová. A kérdés csak az maradt, hogy milyen új módokat kínálhat majd a digitális papír, és hogy számunkra ez mennyire lesz érthető, hiteles és átlátható. Ezek vagyunk mi 2020-ban. A valóságban emberek, a virtuális világban azonban csak felhasználók.
