Apáti Bence: Balett és kultúra

Sport, tánc, színház, kultúra. Művészvilág a korábbi kiváló balett-táncos, publicista szemével.

A sors is színpadra szánta, művészcsaládba született. Édesanyja színésznő, édesapja újságíró, színikritikus, felmenői között is több művész található. Másfél évtizeden keresztül az ország egyik legkiválóbb balett-táncosa volt, az összes álomszerepet eltáncolhatta. Majd váltott, publicista lett. Jelenleg több tízezren követik a közösségi médiában, manapság véleményvezérnek és „megmondó embernek” tartják. A tánctól mégsem tudott elszakadni, a Budapesti Operettszínház balett-igazgatója. Apáti Bencével beszélgettünk harcosságról, akaraterőről, szorgalomról, balettról, színházról, kultúráról.

–  Mikor „fertőződtél” meg teljesen a művészettel, mikor alakult ki benned, hogy biztos erre a pályára lépsz?

–  A tánc a lételemem volt, bárhol, bármilyen zenét hallottam, táncra perdültem. Hat-hét évesen a féltestvérem esküvőjét is végigtáncoltam. Pici koromtól kezdve anyukám vitt magával a Thália Színházba, ahol egész napokat eltöltöttünk a testvéremmel. Szinte ott nőttem fel, követtük a próbákat, ültünk a nézőtéren, vagy a kulisszában. Egy alkalommal sikerült is besétálnom egy előadásba. Teljes pánik volt, az ügyelő csalogatott ki valahogy.

–  Ezek után talán nem meglepő, hogy a színpadot választottad, de balett-táncosként. A balett egy nagyon speciális és kegyetlen világ, te hogyan élted meg?

–  Mielőtt táncos lettem, más sportágakat űztem. Nem költői túlzás, ha azt mondom, szinte minden sportágat kipróbáltam. Fociztam, öttusáztam, karatéztam, bokszoltam és még sorolhatnám. A kemény teljesítmény, a testünk kizsigerelése elengedhetetlenül fontos ahhoz, hogy eredményt érjünk el, nekem ez nem volt ismeretlen. Ha az ember nem törekszik a maximumra és nem facsarja ki magából mindazt, ami benne van, akkor csak középszerű lehet, én azt meg annyira nem szeretem. Nem véletlen mondják, hogy a tánc és az élsport rokonságban áll egymással. Egy kajakozó sem lesz olimpikon, ha az ezer méteres távhoz nem evez le naponta mondjuk tízezer métert, ugyanígy egy táncos sem lesz kiemelkedő táncművész, ha nem dolgozza halálra magát. Tehát szerintem, ha nem lenne kegyetlen, akkor csak táncikálás lenne Manci néni balettiskolájában, de azzal sincs semmi baj, csak abból nem lesz Spartacus, abból nem lesz Tybalt, nem lesznek más főszerepek, sőt még az Operaház balettkarába sem fér be az ember. Ha bármiben a középszernél magasabb szintre szeretnénk jutni, az embernek kegyetlennek kell lennie saját magával.

–  Ha már a sportot említetted, amikor valaki elkezd sportolni, célokat tűz ki maga elé, olimpiai-, világbajnoki címeket szeretne szerezni. Neked voltak esetleg szerepálmaid, hogyan határoztad meg a céljaidat és saját magad ezen a pályán?

–  Nagyon fiatalon, 9-10 évesen kerül be valaki a Táncművészei Egyetemre. Nehéz gyermeki aggyal, szívvel, naivitással célokat kitűzni magad elé. Nekünk azt mondták a balett mestereink, hogy nem abból lesz szólista nagy színházakban és operaházakban, akinek a legjobb adottságai vannak a tánchoz, hanem aki már fiatalon megérti, milyen kemény munkát kell elvégeznie a legalapabb gyakorlatoknál is, nem lehet ellazázni egyetlen napot sem. Én meg egy harcos vagyok, mindig is az voltam és az is leszek. Tíz évesen még nem is tudtam milyen szerepekért kell küzdjek, mindig azért küzdöttem, hogy a legmagasabb szinten csináljam, amit kell, mindez szorgalommal is párosult. Később, amikor az Operaházba jártunk előadásokat nézni, akkor nyilván már voltak szerepek is, amik megfogalmazódtak bennem, de alapvetően mindig a versenyszellem jellemzett, hogy a legjobb legyek, még akkor is, ha nem én voltam a legtehetségesebb, nem nekem voltak a legjobb adottságaim.

–  Ha most így utólag visszatekintesz, mik voltak a te nagy trófeáid?

–  Nagyon kevés szerep volt, amit nem táncoltam el, majdnem mindent megkaptam, amit szerettem volna, de amit sokáig első szereposztásként vittem a hátamon az a Makrancos Katában a Petruchio szerepe illetve Tybalt a Rómeó és Júliában. Amikor a Spartacust eltáncoltam fiatalon, talán 26 évesen, az nagyon nagy trófeának számított, de az a helyzet, hogy mindössze egy szezon volt és levették a darabot. Azt meg tudni kell, hogy 3-4 előadás alatt nem lesz kiforrott egy szerep, hosszú éveken, szezonokon keresztül kell táncolni. De igen, ha hivatkoznom kell valamire, mindenképpen a Spartacus, mert a legkomolyabb férfi szerepnek szokták nyilvánítani Magyarországon.

–  Saját döntésed volt, hogy elköszönsz a színpadtól?

–  A Magyar Nemzeti Balett átalakult, más lett a repertoár, nemzetközivé vált a balett együttes, tehát nem feltétlen abba az irányba haladt, ahol nekem szerepek jutottak volna. Mindenki tudja, hogy ezzel kapcsolatban voltak konfliktusaim, így szerződést bontottam az Operaházzal és onnantól inkább publicista lettem. Nem sajnálom, nagyon jó váltás volt. Azért 37 évesen az embernek nagyon kell küzdenie, hogy megmaradjon ugyanolyan magas szinten. Lehet, kevesen tudják, de ehhez minden nap reggel tíztől este hatig kell próbálni, hónapokon keresztül szabadnap nélkül dolgozni, előadások százait végigcsinálni, nem lehet bírni sem fizikailag, sem szellemileg. Minden nap az ország legnagyobb zenész színpadára kimenni és égetni a testünket, lelkünket, azért nagyon kemény. Az igazság az, hogy az utolsó két-három évben nem jöttek már úgy a szerepek, mint korábban és nagyon rossz érzés, amikor azt veszed észre átsétáltál A pontból B pontba, miközben úgy érzed, bírnád, még van benned. Megviseli az embert, nagyon rombolja a lelket. Úgy gondoltam, sokkal jobb az én lelkemnek, ha más dolgok felé kezdek el tekinteni.

–  Egy színpadi ember azért az évek alatt hozzászokik a kritikákhoz, neked sikerült egy olyan pályát találnod publicistaként, ahol még jobban ki vagy téve ennek, folyamatosat össztűz alatt állsz. Megedződtél korábban?

–  Azért nem teljesen így van, lehet, hogy ez most nagyon nagyképűen hangzik, de mégis azt gondolom, ha valaki másfél évtizeden keresztül főszerepeket játszik nem nagyon kaphat negatív kritikát. A másik része, hogy nincs is az a fajta kritikai újságírás, ami mondjuk a prózai színházakról, ami kegyetlen, vitriolos. Tehát nagyon ritkán jelent meg kritika, ha meg is jelent, akkor is csak valamilyen szakújságban és pár száz ember olvasta. Nekünk azért ez mindig szívfájdalom volt. Letáncolsz tizenöt évet, a legnagyobb főszerepeket és igazából teljes névtelenségben maradsz, de ez nehéz és hosszú téma. Az emberek szeretik a balettot, teltházas előadások vannak, mégis egy háromszáz fős fővárosi színháznak a főszerepébe való beállás címlapot ér egy HVG-n vagy a Nők Lapjában. A kiváló Radnóti vagy Katona József Színházban tényleg borzasztó nagy esemény, ha valaki beáll egy új szerepbe vagy új premier születik. Na, most ilyen az Operaházban nem nagyon volt és ez fájó egy művész embernek. Aztán elkezdtem írni és most már érkeznek a kritikák, előkerültek a trollok, jönnek azok a hangok, hogy én eladtam magam, meg pénzért írok. Dehogy adtam. A volt kollégáim ismernek, húsz éves korom óta vitatkoztam velük az épp aktuális politikáról a próbák után. Aztán írtam a facebookomra, amiket a Mandiner szemlézett és így lettem publicista. Éveken keresztül semmit nem kaptam érte. Aztán elkezdtem dolgozni hírportáloknak, napilapoknak – amiért nyilván már kaptam fizetést – de a gondolkodásom nem változott meg, ugyanazt képviselem, mint régen, nem adtam el magam. Persze, kapja az ember az ívet, de mivel pontosan tudom mennyire nincsen semmiféle valóságalapja, most már inkább csak röhögök rajta.

–  A művészvilág jobban elfogadott, amikor még színpadon voltál, mint most?

–  Onnantól kezdve, hogy elkezdtem írni én már nem voltam a művészvilág tagja, megszűnt. Elmúlt, vége. Mintha sose lett volna. Pár éve az egyik kereskedelmi csatornán zsűritag voltam egy gyermek tehetségkutatóban és akkor még megjelentek olyan írások, hogy milyen ügyes tehetséges táncos vagyok. Pár ellenzéki újságíró tartotta is magát ehhez a véleményéhez akkor is, amikor két év után „kiderült”, milyen gonosz „fasiszta” vagyok, akkor sem kérdőjelezték meg a korábban elismert tehetségemet. A kommentezők azért tudni vélték, hogy én egy lépésben is el tudtam botlani és azt vettem észre, hogy hirtelen borzalmasan tehetségtelen lettem.

–  Nem szakadtál el teljesen, az Operettszínház balett-igazgatója vagy, mellette a kultúra élharcosa, kár tagadni, nagyon sok írásod erről szól, mégis a szavaidból úgy tűnik, mintha már kívülállónak éreznéd magad.

–  A művészet sok esetben szubjektív mérce alapján mérettetik meg, és ha ezeket a mércéket olyan emberek állítják fel, akiket politikai okok motiválnak, akkor nem biztos, hogy én ebbe a klubba bele akarok tartozni. Az Operettszínházban balett igazgatókén ezekkel a dolgokkal egyáltalán nem foglalkozom. Soha egyetlen táncosom esetén sem követem le, mit gondol a mostani vagy előző kormányok munkásságáról. Azt gondolom ez egy fricska, egy elégtétel, hogy ti ilyenek vagytok, mi meg ilyenek vagyunk. Mi nem diszkriminálunk senkit a politikai véleménye miatt. Még akkor sem, ha minket a mai napig diszkriminálnak.  

–  Az iker fiaidnak mit tanácsolnál, inkább színpad vagy mondjuk írás? Vagy kerüljék el mindegyiket?

–  Járnak rendszeresen prózai- és balett előadásra is, de nem érdekli őket ilyen értelemben a színpad. Sportolnak mind a ketten. Az egyik fiam atletizál, a másik a Barcelona futballakadémián focizik, mindketten teniszeznek is. Nem kapacitáltam soha egyiket sem. Láttak és néztek ballettet, de nem mondták, hogy olyan nagy kedvük lenne hozzá, én meg nem erőltettem a dolgot, pedig anyukájuk is ballettművész.

–  Abból a művészvilágból, amibe beleszülettél, felnőttél és mai napig valamennyire meghatározza az életedet, mit igyekszel átadni a gyerekeknek?

–  A kultúra fontos. A műveltségükhöz elengedhetetlen. Egészen pici koruktól olvasok nekik és szerencsére most már ők is sokat és önállóan olvasnak, járnak rendszeresen színházba, az Operába meg az Operettbe is. A kultúrát nagyon fontosnak tartom, akkor is, ha a képviselői és a megbecsültsége hagy némi kívánnivalót maga után. A kultúra mindig kultúra fog maradni és én, meg még sokan, harcolunk azért, hogy ne egy politikai oldal uralja le a komplett kultúrát, hanem legyenek más hangok is. Mert ebből a szempontból nem árt, ha sokszínűség van, amit bárki befogadhat, legyen a közönségnek lehetősége értékrendjéhez méltó módon választani, ne csak egyfajta értékrend uralja le a komplett irodalmat és a színházat.

–  Keményen kiállsz és vállalod a véleményed még akkor is utána támadások kereszttűzében találod magad?

–  Vagyunk még páran, akik harcolunk az igazunkért. Harcolunk azért, hogy ne halljunk olyan hangokat, amit hallottunk a Madách téren az egyik kiváló szinkronszínésztől, hogy a kultúra csak és kizárólag liberális lehet. Nekem összeszorul a gyomrom, ha ilyeneket hallok. Az ember elkezdi iszonyat kellemetlenül érezni magát, hogy emberek szemrebbenés nélkül, gátlástalanul kimondják, hogy a kultúra liberális. Utalhatunk Kulka Jánosra is, aki szerint a kultúra baloldali. Ha én ilyet mondanék, hogy a kultúra jobboldali vagy csak konzervatív lehet, akkor azt gondolom, már a golyó általi halálomat követelnék, de legalábbis a lemondásomat. Nem csak liberális művészek vannak, nem csak liberális kultúra van, nem csak liberális irodalom van, hanem van hagyományos értékeket kedvelő színházművészet, filmművészet, irodalom. Jó lenne, ha minél több olyan alkotás lehetne, ahol a hagyományos értékek nem pellengére lennének állítva, hanem akár pozitív fényben bemutatva. Sajnos kevés ilyet látni, vagy ha mégis, akkor azt bántják, kigúnyolják, megköpködik és tehetségtelenségnek minősítik.

–  A beszélgetés elején mondtad, hogy már gyerekként a sportban jellemzett a harciasság, mai napig megmaradt benned?  

– Kell egyfajta harciasság, meg néha egy kis düh, hogy az ember menjen előre. Mondhatjuk azt, hogy minden jó úgy, ahogy van, miért kell békétlenkedni, inkább csöndben maradok. Sajnos a többségre még mindig ez a jellemző a mi oldalunkon, és időnként nem baj, ha felvállaljuk a konfliktusokat, vitatkozunk és érvelünk az igazunk mellett, mert ha nem tesszük, nem fog változni semmi.