Asztalosinasból szupersztár
Munkácsy Mihály 1900. május 1-jént hunyt el. Rá emlékezünk.
Időutazásra invitálok mindenkit. Repüljünk vissza a 19. századba, töltsünk el 56 évet műtermekben, bemutatókon, fogadásokon, legyünk részesei egy csodálatos művész felemelkedésének, csillogásának! Nézzük meg, hogyan lett egy szegénységben tengődő asztalosinas a világ legelismertebb festőművésze! Lássuk, mit jelentett igazi „sztárnak” lenni az ezernyolcszázas években! Különböző korok, különböző lehetőségeket kínálnak annak, aki a siker csúcsáig akar jutni, és persze különböző nehézségekkel kell megküzdenie. De a világhírig vezető úton minden kor, minden klasszisánál – legyen az író, költő, zenész, színész esetleg sportoló – közös, hogy a tehetségen kívül az alázat, a szorgalom és a szenvedély elengedhetetlen.
Kezdjük is meg az időutazásunkat 1844. február 20-ával, amikor is megszületett Munkácson Lieb Mihály. A kis Miska nem a jólétbe csöppent bele, nyolcévesen árvaságra jut, nagybátyja vállalja neveltetését. Mivel a tanulással hadilábon állt, rokona javaslatára inkább asztalosinas lett. Kisfiúként szörnyű megpróbáltatásokon ment keresztül, napi tizenkét órákat dolgoztatták és éhezett. Volt, hogy hat hónapig nem evett meleg ételt. A deszkák gyalulása mellett azonban megismerkedett az asztalos-festészettel. Az alföldi embereknek tulipános ládákat készítettek és a műhelyben ő rajzolta a tulipánokat. Szamossy Elekkel, a kor ismert festőjével való találkozásának köszönhetően változott meg az élete. Miska bevallotta a piktornak, hogy bár valódi foglalkozása asztalos, de nagyon szeret rajzolgatni. Alkotásait Szamossy szemrevételezvén a következő párbeszéd zajlott le közöttük:
„Magából talán más is lehetne, mint asztalos./ Én nem tudtam, hogy belőlem mi más lehetne, noha az asztalossághoz, mi tagadás benne, nem volt nagy kedvem. De mi legyek más?/ Nem szeretne festő lenni? – felelé Szamosi. /Mit tudtam én, hogy mi az a festő, de azért csak rá mondtam, hogy szeretnék biz én.” (Munkácsy Mihály írása a Vasárnapi Újságban, 1879.)
Szamossy tehát pártfogásába vette a fiút, s úgy elvetette a festőideát a fejében, hogy onnantól már csak ez érdekelte. Rövid idő alatt túlszárnyalta tanítóját, tehetsége gyorsan bontakozott. Mentora Pestre küldte, s a húszas évében járó fiú itt is pártfogókra talált, az avatott szemek meglátták mekkora kincsre bukkantak. Az akkoriban alakult országos képzőművészeti társulat vezetője, Harsányi Pál – mint ifjú művészek lelkes támogatója – felkarolta és anyagi segélyben is részesítette. Az első, mondhatni már kész festményéért 80 forintot kapott. A következő években megjárta Bécset, Münchent, Párizst. Pesten főleg arcképeket készített, melyekkel megalapozta további külföldi tanulmányait. Ekkor készült „Petőfi búcsúja a szülői háztól” című alkotása is.
Nagyon fontos dátumhoz érkeztünk: 1868. október 3-án megszületett hivatalosan is Munkácsy Mihály. Névmagyarosítási kérelmét elfogadta az illetékes minisztérium. Ezt a nevet pedig rövid időn belül az egész világ megismerte.
Ekkoriban festi Ásító inas című művét, de az igazi hírnevet a Siralomház hozza meg számára. Ezt a képét alkotói válsága közepén készíti. Kételkedik saját tehetségében, keresi útját, nem biztos önmagában. Ilyen állapotban készül el az az alkotása, mellyel neves festők közé emelkedik. Művét elküldi a Párizsi Szalonnak, ahol aranyéremmel jutalmazzák. A díjról állítólag az újságokból értesül.
„Aki az utolsó időkben hírlapot olvasott, rögtön tudni fogja, hogy Munkácsy Mihály magyar festész . Ez nála tulajdonságot jelent, mint a külföldiek is elismerik, mert művein oly kiváló a népies jelleg, hogy nemzetisége benne rejlik rajzónjában és ecseteiben. Hogy pedig a művészetben és irodalomban nemcsak frázis a „nemzeti” azt mindenki tudja… A sikerek, melyet szorgalma és tanulmánya eddig elért, az elismerésnek, melyet eddig oly nagy körben kivívott, annál is nagyobb jelentősége van, mert még fiatal, és hosszú pálya áll előtte, a folytonos emelkedés föltételeivel” (Vasárnapi Újság, 1870. októbere)
Az elismertség a siker hatására sem múlnak kételyei, egyre mélyebb depresszióba zuhan. Fél a kudarctól. Nem hisz saját képességeiben. Úgy érzi a Siralomház hozta dicsőség után nem képes újra ekkora sikert kiváltó alkotásra. Öngyilkosságot kísérel meg. Végül alkotókedve legyőzi depresszióját, a következő években olyan jelentős alkotásait készíti, mint az Éjjeli csavargók, a Rőzsehordó nő, Köpülő asszony. Az 1973-as bécsi világkiállításon öt művét mutatják be.
1874-ben feleségül veszi De Marches báró özvegyét, Cécile Papier-t. Párizsban fényűző műtermet rendeznek be, hetente nagyszabású fogadásokat tartanak. Sikeres festő. Ugyanakkor a folyamatos útkeresés, nagy alkotás iránti vágy jellemezi. Megragadja a vak angol költő, Milton élete. Megfesti a jelenetet, amikor a költő a lányainak diktálja az Elveszett paradicsom című művét. A Miltonnal elnyeri az 1978-as párizsi világkiállítás nagy aranyérmét.
Ahogy napjainkban mondanánk, igazi sztár lett. Ekkor került kapcsolatba Charles Sedelmeyer műkereskedővel, aki 30 ezer frankért megvásárolta a Miltont. Az biztos, hogy ez a „munkakapcsolat” nagyban hozzájárult ahhoz, hogy Munkácsyt az egész világon megismerjék és festményeiért a leggazdagabb műgyűjtők, kereskedők, műkedvelők álljanak sorban. Sedelmeyer tevékenysége talán a mai topmenedzserekéhez hasonlítható. Tehetségének és elismertségének megfelelő rangon és tisztelettel kezelte Munkácsyt. Nagyszabású bemutatókat rendezett, Európa nagyvárosaiban mutatta be a Mester alkotásait. Nem mellesleg hatalmas összegeket keresett a festőművésznek és magának is. Sedelmeyer azt is kitalálta, hogy Munkácsy műveit a nagyközönség belépőjegy ellenében tekintheti csak meg, ezzel is jelentős összegre tett szer.
A Miltont Pesten is bemutatták 1879-ben.
„Azon tudattal hagytuk el a Miltont, hogy Munkácsy világraszóló művész, kit a művészet Pantheonában a legeslegelső helyek egyike illet. Hogy pedig magyar, az nemzetének örök büszkeség lesz.” (Pesti Hírlap, 1879. február)
A következő csoda a Krisztus Trilógia. Munkácsy monumentális alkotást szeretett volna létrehozni. A sorozat első része a Krisztus Pilátus előtt, több mint egy évig készült, fizikailag és szellemileg is igénybe vette Munkácsyt. A képet több európai nagyvárosban kiállították, a bécsi bemutatón Ferenc József kitüntetésben részesítette a festőt. Hazánkba 1882-ben érkezett a mű és a művész is.
Ha ezen az időutazáson valahol ténylegesen személyesen ott lehetnék, biztos, hogy ennek a műnek bemutatója és Munkácsy tiszteletére rendezett fogadás lenne a képzőművészeti társaság bankettjén. A korabeli lapok beszámolóját olvasva átérezhetjük hangulatát.
„A Hungária első emeleti dísztermében fényes bankettre gyűltek ma este össze a magyar írói és művészvilág úgy az arisztokrácia képviselői, hogy újból kifejezzék hódolatukat és tiszteletüket a világhírű magyar művész iránt.” (Pesti Hírlap, 1882. február)
A Pest Hírlap beszámolója alapján a Munkácsy házaspár beléptekor megszólalt a Rákóczi-induló. Számtalan méltató beszéd hangzott el, mindenik után ováció, mely nem a felszólalónak, hanem a legnagyobb magyar festőnek szólt. Nálam a legnagyobb hatást Jókai Mór váltotta ki:
„A szellemi munkásnak hozzá kell szoknia magas hivatásához. A művészet az, a mi kifejti az istentől adott talentumot. Poharam emelem a nemzet géniuszára, aki mindenképp emel bennünket a külföld előtt. Éljen Munkácsy!” (Pesti Hírlap 1882. február)
Természetesen az est tiszteletvendége is felszólalt:
”Legyen azonban szabad kijelentenem, hogy nem hiú vágyaktól eltelve, hanem a honvágytól ragadtatva jöttem ide, hogy felmelegítsem keblemet a hazaszeretet szent tüzénél, s hogy új lelkesülést, új táplálékot szerezzek géniuszomnak az ősi forrásnál, azon ég alatt, hol művészi ihletettség először szállta meg.” (Pesti Hírlap, 1882. február)
A Krisztus Pilátus előtt alkotást a régi Műcsarnokban mutatták be az érdeklődő közönségnek. Két hónap alatt nyolcvanezer (!) ember látta. Az amerikai kereskedő, Wanemaker 160 ezer dollárért vásárolta meg az alkotást! Mindez az 1880-as években. Hihetetlen.
Sedelmeyernek és a Mester zsenijének hála hatalmas médiafigyelem követi Munkácsy életét, mai fejjel nem nehéz elgondolni, de a 19. században ekkora érdeklődést kiváltani Európa- és Amerika-szerte egyedülálló. Mindenki várja következő monumentális alkotását. A Trilógia második részét, a Golgotát három éven keresztül készítette. Amikor erről a műről olvastam, az egyik legmegdöbbentőbb információ volt, hogy – mivel modellje kisebb balesetet szenvedett – a festő saját magát kötötte a keresztre. Az elkészített fotó alapján dolgozott a keresztre feszített Krisztus ábrázolásán. A nagy mű 1884 tavaszán készült el, Sedelmeyer palotájában mutatták be. Egy pavilonban együtt, egymással szemben szerepelt a Krisztus Pilátus előtt és a Golgota. Budapesten egy hónap alatt 92 ezer ember látta. A Golgotát is Wanemaker vásárolja meg 175 ezer dollárért! Ahogyan a festőről készült filmben elhangzik: Munkácsy minden idők legjobban fizetett élő festője.
Amerikában is hatalmas siker övezi a bemutatókat, úgy ünneplik a művészt, mint manapság a hollywoodi sztárokat. Az amerikai elnök fogadást ad tiszteletére a Fehér Házban.
Itthon úgy gondolják szép-szép ez a nagy külföldi siker, de nekünk, magyaroknak is kéne már egy nagy kaliberű Munkácsy alkotás, így rendeli meg a magyar kormány a Honfoglalást, amely a Mester legnagyobb méretű, 64 négyzetméteres műve. Mivel a Honfoglalás gondolata Jókai Mórtól eredeztethető, így az írót – és saját magát – is belefesti az alkotásba. Munkácsy évekig dolgozott elképesztő méretű és hatású művén. Járta az országot, fotókat készített, levéltárakban kutatott, a történelmi hűség fontos szempont volt nála.
És, hogy az akkori marketingtevékenységről is szó essék, a műről készült képet színes lapokon terjesztették és egyes írások szerint parfümös dobozokon is szerepelt. Azért nem is lenne magyaros a történet, ha az alkotást hazánkban mindenki kitörő lelkesedéssel fogadta volna, a politikai csatározások, negatív kritikák kereszttűzében találta magát, mely lelkileg mélyen megviselte a festőt. A csatározásoktól itt inkább tekintsünk el, a Pesti Hírlap tudósításának egyetlen sorát idézném ide:
„A műkritikus természetesen szigorúbban bírál, mint a laikus, de ha a mű-kritikus egyúttal hazafiú is, leteszi a tollat és a többiekkel együtt tapsol.” (Pesti Hírlap, 1894. február)
A Krisztus-trilógia utolsó részét az Ecce Homo-t már betegen, megviselten, szenvedések, fájdalom közepette festi meg. Alkotó ereje a végére jár. Budapesten 1896-ban a Millenniumi kiállítás keretében külön pavilonban mutatták be. Szakmai körökben nem aratott osztatlan sikert, de a magyar emberek körében igen, 300 ezren tekinti meg az alkotást. Maga a mester az ünnepi pillanatokat és fogadásokat legyengült állapota miatt nehezen viselte. Betegsége elhatalmasodott rajta, idegállapota rohamosan romlott.
Munkácsy Mihály 1900. május 1-jént távozott az élők közül.
„A gyász első napjaiban hiába való törekvés volna fejtegetnünk, hogy voltaképpen mit veszítettünk Munkácsyban. Annyit azonban minden magyar embernek éreznie kell, hogy ezzel az Isten különös kegyelméből való művésszel a magyar lélek erejének és fényének egyik leghatalmasabb hirdetője szállt sírba. Munkácsy Mihály nem csak saját hazájának volt egyik legnagyobb dicsősége és büszkesége, hanem egyúttal a művészetek általános történetének is olyan alakja, ki magának a legnagyobb mesterek mellett szerzett helyet. Az ő jelentősége univerzális.” (Vasárnapi Újság, 1900. május)
Ravatalánál háromszázezren rótták le kegyeletüket. A korabeli beszámolók szerint a temetése nem egy gyász-szertartás volt, hanem a halhatatlan festő ünnepe.
„Most már megjárta a szenvedések Golgotháját, s átköltözött a halhatatlanságba”. (Vasárnapi Újság)
