Berta Ádám: A kígyó feje – könyvajánló
Kortárs egzisztencialista krimi, netán misztikus-mitikus horror? Mindez együtt is igaz.
Különleges olvasmányélményben lehet része annak, aki kézbe veszi Berta Ádámnak a Cser Kiadó gondozásában megjelent, A kígyó feje című regényét. Kissé zavarban vagyunk, amikor a regény műfajára keresünk megfelelő kifejezést. Kortárs egzisztencialista krimi, netán misztikus-mitikus horror? Mindez együtt is igaz.
A regény elején egy távoli, egzotikus (mégis ismerős) világba csöppenünk, a szépséges Kazahsztánba, egy bizonyos Taldy Korgan városától nem messzi fekvő ortodox keresztény faluba, „aminek nevét jobb, ha nem írjuk ide”. Így indít a szerző. A falucska határában áll egy hétszáz éves ótemplom, amelynek katakombájában 99, pókhálóval vastagon lepett koporsó található. A koporsók „mhackay” és „ubir” testeket rejtenek. Ezek a természetfölötti lények megtalálhatók a török, a tatár és a szláv folklórban is. Egyfajta vámpírok és zombik ezek, amelyek emberi vagy állati életerőt zsákmányolnak, leginkább vért, ezzel tartják aktivitásban magukat. A falu lakói évszázadok óta szenvedik el a szörnyetegek rémuralmát, nem költöznek el, hiszen a földet meg kell művelni, az állatoknak enni kell adni. Egyszer aztán (a jelenben) betelik a pohár, s a falu elöljárói fölkeresik a körzet rettegett maffiafőnökét, hogy nagyobb összegért cserébe csináljon valamit, mentse meg a közösséget. A főmaffiózó hosszasan töri a fejét, hogy mitévő legyen, hiszen az efféle rémek ellen hatástalan a lángszóró, mit sem segít, ha szitává lyuggatja a nyughatatlan porhüvelyeket. Végül megszületik a nagy ötlet: a koporsókat vissza kell szállítani oda, ahonnan az ilyen vámpírfélék származnak, a távoli Kárpát-medencébe. Hipp-hopp, meg is szervezik, hogy suttyomban régi cimborája, egy bizonyos Talmai Aladár nevezetű budapesti kolléga raktározza ezentúl a vészterhes szállítmányt, s egy fővárosi, kültelki raktárban helyezze el.
A horror műfajától idegenkedőket meg kell hogy nyugtassuk, egyben az ilyen szövegeket kedvelőket el kell keserítsük: nem az következik, amit várnának, nem lesz vérengzés Budapesten. Ehelyett egy egészen hétköznapi folytatást kapunk. „Talmai Aladárról első körben nemigen mondhatunk mást: fontos ember volt, az a fajta, akinek titkára van.” Ugyanis nemcsak maffiózó az istenadta, de az egyik bulvártévé igazgatója is. Ezenfelül van egy jobb sorsa érdemes fiacskája, Sándor, s innentől kezdve övé a főszerep. Mintha a nyomda ördöge által elkövetett huncutság áldozata lenne az olvasó, egy a korábbitól gyökeresen eltérő színezetű folytatás következik. (Vagy mégsem?) A maffiózócsemete szerelmi és egyben életközépi válságát követhetjük ugyanis. Ő és felesége, a világszép Anna gyorsuló ütemben távolodnak egymástól, míg a boldogtalan Sándor már dögevőnek, hullarablónak látja egykori szerelmét. Nincs már közös szavuk, egyetlen őszinte, örömteli közös percük sem. Anna szeretőket tart, Sándor pedig a haverjaival lóg, iszik, drogozik, sületlen poénkodással tölti az időt. „Az öl butít és nyomora dönt. Mármint a női öl.” „A belekben minden étel egyforma alakot ölt, ezért a kolbász a legőszintébb ennivaló.” Érzésünk szerint itt is arról van szó, mint a regény misztikus kezdetén: hogyan szívják el egymásból az életerőt a társas magányban, elrontott házasságban élő felek, míg nem marad más bennük, csak a kongó üresség, a közöny.
Berta regénye egyszerre tud lenni a hiábavaló, elvesztegetett hétköznapok és a zabolátlan írói fantázia keveréke, s mint ilyen, szomorkásan szórakoztató írói mutatvány. Azt ábrázolja, hogyan nem szabad élni, s ennek a folyamatosan fenntartott feszültségnek köszönhetően válik letehetetlen olvasmánnyá a mű.
