Könyvek mint időkapszulák
Gyerekkorunk olvasmányai nemcsak varázslatot történeteket rejtenek, de múltunk egy-egy darabját is.
Kíváncsi vagyok, a kedves olvasó megőrizte-e a gyerekkori könyveit. Én már számtalanszor költöztem életemben, de a régi mesekönyveim javát ma is a könyvespolcomon tartom. Olyan is megesett velem, hogy nem igazán szaladt a szekér, s ilyenkor más, hamarjában készpénzzé tehető értékem nem lévén, az évek során át gyűjtögetett kedves könyveimen kellett antikváriumokban túladnom. Fájt a szívem a sok jó regényért, dráma- és verseskötetért, de nem találtam más megoldást. De még ilyen esetekben sem szabadultam meg a féltve őrzött, legősibb köteteimtől. Igaz, nem sokat kaphattam volna értük, a rongyosra olvasott Winnettouért, a megtépázott Tüneményes Ferdinándért, az agyondekorált Oz, a nagy varázslóért, a lapjaira hullott Kis Bencéért, a maszatos Mi újság a Futrinka utcában?-ért, a fedelét vesztett Bice-bóca, hová lettél? címűért vagy éppen a gyűrött Brumi-sorozatért. Ám nemcsak a könyvek állapota miatt nem váltam meg tőlük. Volt ennél egy fontosabb szempontom is. Nevezetesen az, hogy ezek a művek afféle időkapszulaként őrzik zabolátlan firkáimat, krikszkrakszaimat, tükrözve odapingált betűimet és számaimat, egyszerű, filctollas kacskaringóimat.
A szegény, elnyűtt könyveket néhány évente újra a kezembe veszem és áttanulmányozom, hogy tudjam, lássam, hogyan kezdődött a könyvek iránti szerelmem. Bár azt mondják, hogy a gyerekkönyvekre illik vigyázni, én semmiképpen nem vagyok a híve a le- és kimosható, vasalható, divatos, újmódi kiadványoknak, műanyag vackoknak. A papírban hiszek, amit ceruzával vagy tollal tovább illusztrálhat a gyerek a saját örömére. Persze a könyvek szeretetére, az olvasás hasznosságára a kicsik nem önmaguktól éreznek rá. Közhely, hogy a világ rohantában állandóan változik, most már a legkisebbeket is mindenféle elektronikus, csengő-bongó, világító és vibráló kütyükkel ajándékozzák meg a szülők, könyvvel csak ritkább esetben. Miért is? No, igen, a gyerek mellé oda kéne ülni, kézbe kéne venni azt a könyvet, türelmesen felolvasni, válaszolni a kérdésekre, aztán kérésre megint csak felolvasni, hogy létrejöjjön a varázslat, vagyis a képzelet. A képzelőerő csodájával megajándékozni az aprónépet máshogyan nem lehet. De kinek van erre ma ideje, türelme? Érteni vélem az ellenvetést, csakhogy a fantáziálás nagyszerű képessége nem a televízió vagy a laptop előtt magára hagyott gyerekben fog kifejlődni. Kell lennie a nap végén egy fél órának, amikor felolvasunk a kicsinek. Mindaddig, sőt még azután is, mikor már önállóan, saját kíváncsiságától, kalandvágyától hajtva maga böngészi át a könyvespolcot. Azt gondolom, az olvasás, a könyvek iránti szenvedély az értelmes felnőttlét alapja. Ezért a legjobb ajándék ma is a könyv. És higgye el a kedves olvasó, fölösleges sopánkodni, ha a kölök rajzolgat kicsit, gyűri és kidíszíti a lapokat. Ha majd felnő, örökre hálás lesz ezért az engedékenységért.
