Csak az őszinteség elfogadható
A fényképeknek tükröznie kell az őszinteséget, különben nem lesz belőle elég erős, mély anyag. Így vélekedik Móricz-Sabján Simon, a Pictorial Collective csoport egyik alapítója. A dokumentarista fotográfussal az operatőri álmairól, a fotóművészet és a fotóriporteri munka közötti különbségről is beszélgettünk.
– Hogyan lett fotográfus?
– Tinédzserként részt vettem egy diákújságíró táborban, ahol fotósként segítettem a munkát. A Szmena fényképezőgépemmel készítettem el a felvételeket az újságunkhoz, mely ötven példányban jelent meg. Így kezdődött a kapcsolatom a fényképezéssel. Érettségi után operatőrnek készültem, de végül sajtófotós lettem. Tizenhárom éven keresztül elsősorban napilapos fotóriporter voltam, manapság már a munkáim többsége magazinos portréfotó. Nem kizárt, hogy egyszer mégis kipróbálom magam operatőrként, de most a fotográfia az első.
– Ön szerint hol válik el egymástól a fotóművészet és a fotóriporteri munka?
– Általában egy fotóriporter nem maga választja ki a témáját, hanem feladatokat teljesít, mindig konkrét hírek után megy. Ezzel szemben a művészet egy olyan alkotói folyamat, ami tágabb értelemben veszi górcső alá a témákat. Amíg előbbi mindig a hírről, addig utóbbi sokkal inkább az egyénről szól.
– Ön még analóg technikán tanulta a fotózás alapjait. Használja még ezt az eljárást?
– Bár még meg van a régi gépem, több éve nem vettem a kezembe. Nagyon drága az alapanyag és bár gyönyörű varázsa van, az utómunka rendkívül időigényes. Négy gyermekem van, így az időigényes technológia egyszerűen nem fér bele az életembe. Éppen ezért manapság csak a digitális technikát használom.
– Témaválasztásnál is igyekszik a kevésbé időigényes projektekre fókuszálni?
– Ha az alkotó érdeklődik egy téma iránt, akkor nem köthet kompromisszumokat. Nem tehetem meg, hogy olyan sorozatokat készítek, amelyek a komfortzónámnak megfelelnek, mivel azok az anyagok nem lesznek őszinték. A fiatal pályakezdők még választhatnak olyan, erősebb témákat, melyek nem keltik fel az érdeklődésük, ám a befutott fotósok esetében fontosabb, hogy ne a téma, hanem a saját gondolataik és kíváncsiságuk vezérelje őket.
– Hogyan jelenik meg az őszinteség a képekben?
– A szakmabeliek másodpercek alatt észreveszik, hogy mennyire lett mély egy anyag, elmerült-e a fotós a témában, például belecsöppent-e a családok és közösségek életébe. Nálam a fényképezés akkor kezdődik, ha már egy fotón nem érezzük azt, hogy az emberek megörökítésekor ott volt a kép készítője is. Ehhez viszont be kell kerülni a bizalmi körbe és egyre mélyebbre kell ásni.
– Ön szerint mennyire térül meg egy-egy témába fektetett munka?
– Akkor térül meg egy sorozat, ha abba rengeteg energiát fektettem és számomra is elfogadható. Az anyagi oldalt sosem szabad nézni fotográfusként. Nyilvánvaló, hogy egy-egy projekt sok pénzt, energiát és időt emészt fel, de ha ezzel foglalkozunk, akkor könnyen zsákutcába tereljük magunkat.
– Kit tart a példaképének?
– Mindig vannak korszakok, melyeknek egyes képviselői vezérelnek engem. Több olyan hazai és külföldi fotográfus is van, akik valamilyen módon inspirálnak. Kiemelni mégis a korábbi rovatvezetőimet és képszerkesztőimet szoktam, így Rédei Ferencet, Fejér Gábort és Habik Csabát. Rengeteget tanultam tőlük.
– Hogyan tudott a karantén alatt dolgozni?
– Nagyon nehezen, alkotó emberként nem szoktam meg, hogy otthon ülök. Mi március 12-én lezártuk a határainkat, kedvesemmel, az ő édesanyjával és négy gyermekünkkel aznap megkezdtük Budakeszin az önkéntes karantént. Az első pillanattól kezdve megörökítem a saját életünket, mivel egyértelmű volt, hogy ábrázolni kell ezt a helyzetet. Ráébredtem, hogy mekkora szerepe van életünkben az óvodáknak és a bölcsődéknek, belátom azt is, hogy mekkora feladat hárul például az óvodapedagógusokra. A karanténnapló mellett egyébként a közösségi távolságtartás is érdekel, ezért hosszú hetek után kiléptem az utcára. Érdekel, hogy a megváltozott életünkben és élettereinkben lehet mindezt betartani. Szerintem ezen az anyagon évekig tudok majd dolgozni, mert a járvány hatását sokáig érezhetjük majd.
– Mit tapasztal, mennyire érdeklődik a média a Pictorial Collective tagjainak munkái iránt?
– Le kell szögeznünk: a Pictorial Collective manapság azon kevés közösségek egyike, mely hasonlít a régi fotós szakmai műhelyekre. Emberileg és szakmailag is jó fotográfusokból áll a csoport, melynek tagjai egymást segítik. Bár van érdeklődés a munkáink iránt, attól függetlenül, hogy ismernek minket, ez nem azt jelenti, hogy a hírnév együtt járna némi megbízással is. A díjakat is érdemes a helyükön kezelni: három napig örüljön neki az ember, koccintson egy jót a barátaival, majd kezdje elölről a munkát.
– Mi köti össze a tagokat?
– Az alkotások. Szinte mindenki több helyre is bedolgozik, de nem elégszik meg azzal, amit a munkahelyének készít. Van véleményünk, ez a kapocs közöttünk és szeretünk társadalmi helyzeteket megörökíteni. A koronavírushoz hasonló erős hatás régen érte az emberiséget, ezért érdemes mélyebben is foglalkozni a témával. Gondolkodunk egy közös kiállításon is, melyhez mindenki egy kis személyes szelettel járulna hozzá.
– Mennyire fogadja meg társai véleményét?
– Fontos a véleményük. Bizonyos időközönként összejövünk és megmutatjuk egymásnak a fotókat. Már ez az eszmecsere is rávilágít egyes hibákra, hiszen az ember nehezen tud mindent objektív szemmel nézni. A sorozatoknál azt is meg kell tanulni, hogy ne a tíz legerősebb fénykép kerüljön bele, hanem olyanok, melyek elmesélnek egy történetet. Vannak, akik ragaszkodnak a legjobb fotókhoz, de azok sokszor csak hadakoznak egymással. Ilyenkor érdemes néhányat kivenni és eltenni a fiókba.
– Melyik munkájára a legbüszkébb?
– Nem különálló sorozatokként, hanem egy egészben látom munkáimat, összességében büszke vagyok mindegyikre. Egyébként azt vallom, hogy a fényképezésnek az az egyik legjobb oldala, hogy számtalan történettel, emberrel ismerkedünk meg. Ez az, ami minket gazdagabbá tesz.
