Cukrok és kavicsok
Walczer Patrik | 2020.12.26. | Aktuális

Cukrok és kavicsok

A kókuszost, a zselést vagy a marcipánost sokan szeretik, de a „kővé dermedt” szaloncukor bizony még a falánk embereken is kifog.

A kétezres évek elején minden teljesen más volt. Karácsonykor eső helyett hó hullott, nem voltak okostelefonjaink, nem temettük tekintetünket a készülékekbe, így a szobában egymás szemébe nézve sokkal őszintébben kívánhattunk kellemes ünnepeket. Aztán a „csomagolásfosztás” után kártyáztunk, beszélgettünk, mindeközben a lemezjátszóból kellemes dallamok szóltak, este pedig elballagtunk az éjféli misére. Gyermekként folyamatosan számoltam vissza a napokat szentestéig, és vártam, hogy végre mikor gyűlhetünk össze a fa körül.

Az év legfontosabb napja. Így élt bennem december 24-e, nem az ajándékok, hanem az ágakra aggasztott szaloncukrok miatt.

– Nem mehetsz oda a fához! – szólt rám édesapám, mikor az előszoba ajtajának kilincsét megragadtam. Rögtön megnyugtattam, mondván, csak a fürdőszobába igyekszem. Persze titokban belopództam a nappaliba, csakhogy engem nem a fényes papírba csomagolt dobozok, hanem az angyalos édességek érdekeltek.

Igazán falánk voltam, hiszen ahányszor tudtam, újra és újra visszatértem: először a takarásban lévő, tehát az ablak felőli oldalról fogyasztottam, bízva abban, hogy csak napok múlva veszik észre. Ám dacolva a lebukás veszélyével, immár a maradék édességre vetettem szemet. A szemfüles tolvajoknak mindig van egy B tervük, és mentőövvel is kell rendelkezniük, mellyel megmenekülhetnek a kényes helyzetekből. Leszedni a szaloncukrokat nem mertem, mert a megcsupaszított fát hamar észrevették volna.

Tanakodtam, majd bevillant az agyamba, hogy a megoldás ott van a szemem előtt. A kulcs a sarokban álló díszfa, pontosabban az edényében lévő kavicsok voltak, melyek a karácsonyfán is kifejezetten jól mutattak.

A köveket gondosan belehelyeztem az üres papírokba, és messziről azt sem lehetett megmondani, hogy melyik a talmi és melyik a valódi.

– Ki rakott követ a csomagolásba? – tette fel a kérdést apukám, majd rögtön rám nézett.

A hurok megszorult, fojtani kezdett, a tolvaj kiléte hamar kiderült, így kénytelen voltam beismerő vallomást tenni. Családom persze belátta, amit én már tudtam: a szaloncukrot mindenképpen meg kell enni. Így az elkövetkezendőkben nem az ágakra, hanem egy tálba kerültek a csemegék. Hogy a díszfával és a cserepében megmaradt kavicsokkal mi lett, arra nem emlékszem. 

Fotó: Hajónapló
Névjegy
Fotó: Beliczay László

Alaposság, kompromisszumkészség, önzetlen segítségnyújtás. Talán ez az a három legfontosabb érték, melyet magammal hoztam otthonról. Bár gyakran mondják – és ezzel én is egyetértek –, hogy a szülőkön múlik, milyen felnőtté válunk, mégis a kemény, nagybetűs élet formál minket emberré.

Mindig is csapatjátékos voltam, a középiskolában és az egyetemen is megtaláltam a közös hangot a többiekkel, ám a munkahelykeresés és az álmok megvalósítása terén már nem remekeltem. A sorsnak hála visszatértem a földre, lefaragtam egy kicsit a túlzott büszkeségemből, és megtanultam értékelni a legapróbb sikereket is. Vajon mire lehet képes egy frissen végzett közgazdászasszisztens egy kőműves mellett?

A nyakkendőt festékes pólóra, a laptopot pedig malteroskanálra cserélve előbb az évtizedes építőipari sztereotípiákat küzdöttem le, majd – immár segédmunkásként – újabb értékekkel gazdagodtam. Az egyenesen beütött szög, a pontosan a vonal mentén elvágott járólap is mind „pótapám” érdeme, aki mindvégig hitt bennem. Bár azóta már messze járok az építkezésektől, mégis azt vallom, hogy szakmailag és emberileg is a legtöbbet Szabó Péter kőműves mestertől tanultam, aki rámutatott: mondhat bárki bármit, ha kitartó vagy, segítesz másokon és beismered hibáidat, akkor jobb emberré válhatsz.


Kapcsolódó cikkek