Éjszaka Budapesten – Beliczay László képriportja

Fényekből fűz gyöngysort az éjszaka. Csend ölel félelmet, adventi angyalok hoznak reményt az alvóknak.

Csak az én lépésem muzsikál a talpaktól fakó térköveken, mint hétköznapi szonettek, tititák peregnek az épületek kivilágított homlokzatairól.

Fogd meg a kezem, emelj fel a toronyig, hogy átleshessek a sötét égboltra tépett résen a holnapba, ahol PCR-tesz helyett újra gyerekzsivajjal és forralt bor illatával lépünk át az újesztendőbe.

Csipp-csepp, csepereg a karácsonyi fény az Andrássy úti flaszteren, ráragad az autók kerekére, hazaviszik, zsebre dugják, megőrzik, hogy holnap újra elővegyék.

De addig csomagoljuk sztaniolba a csendet, kössünk rá ünnepi masnit, vagy tegyünk rá maszkot, őrizzük minden este nyolctól. Mert miénk ez a város, akkor is, ha csak magányos fényesernyők lógnak az égből és piros betűk hirdetik a kijárási tilalmat.

Bronztekintetek szoborkoponyákból, esernyővel indulnak tova az utcákon, amikor senki nem látja őket. Így képzelem, karantén-gondolataim átlépik a belvárosi ajtórácsokat, fényvillamoson utaznak a Holdig.

Temetők békéje az üres nagyvároson, apró léptekkel szaladó kutyák pórázon, akár az emberek a járvány kötőfékén. Bentről karácsonyi csillogás, kintről sötétség, csak két kilencven fokon fertőtlenített üvegpohár szeretkezik a fehér abroszon.

Valami vége, az ünnep kezdete.

• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
•