Így látja a díjnyertes fotóslány
Pályi Zsófia szerint néha egy csendesebb, a hétköznapi élete bemutató fotó is lehet olyan erős és kifejező, mint egy hírkép. A dokumentumfotós jelenleg saját sorozatán dolgozik.
– Hogyan lett fotográfus?
– Kerülő úton. Először elvégeztem az Eötvös Loránd Tudományegyetemen (ELTE) a portugál-kommunikáció szakot és utána elég bátorságot gyűjtöttem arra, hogy beadjam a felvételimet a Moholy-Nagy Művészeti Egyetem (MOME) fotográfia képzésére. Pedig már tizenévesen megvolt bennem ez a vágy. Aztán belecsöppentem az online világba; az Origo fotóriportere voltam egy híján tíz évig, majd magazinoknak, illetve különböző kulturális intézményeknek – mint például az Opera, Nemzeti Balett vagy a MÜPA – dolgoztam. Manapság szabadúszó fotográfusnak mondanám magam, ennek minden szabadságával és bizonytalanságával.
– Foglalkozik analóg fotóeljárással is?
– Több fotósorozatom is filmre készült, szeretem ugyanis a szemcsézettségét, színeit. Ilyen például a Balaton, a Bura Girls, a Külhon vagy éppen a nagymamámról készített sorozat. Mostanában viszont többnyire digitális technikával dolgozom, a Fuji GFX 50R középformátumú kameráját használom.
– Ön szerint hol válik el a fotóművészet és a sajtófotózás?
– A sajtófotó tulajdonképpen hírkép. Sok esetben a hír fontossága legitimálja a fényképet, nem pedig annak kivitelezése, leleményessége. Emiatt én inkább a fotóművészet pártján állok. Sokszor egy csendesebb, a hétköznapi életet bemutató fotó is működhet kitűnő képként.
– Hogyan tud a jelenlegi helyzetben dolgozni, milyen témán dolgozik éppen?
– Ezt a szakmát nem lehet home officeban űzni. Majdnem minden megbízásomat elnapolták, illetve szüneteltetik. Tehát addig is saját fotósorozatomon dolgozom, ami a búcsúkról, zarándoklatokról, vurstlikról szól; erről a kettős, sokszor ellentmondásos világról. Emellett élvezem a családdal, és a másfél éves kislányunkkal együtt töltött időt, a természetet. Közben igyekszem megörökíteni a családi karanténunk mindennapjait, remélem, hogy fokozatosan visszatérünk belőle egy másik, új világba.
– Mennyire térül meg egy-egy témába fektetett munka?
– Sokszor csak a munkát látod egy-egy sorozatban akkor, ha a legtöbbet akarod kihozni belőle. Ritkán kap rögtön visszajelzést az ember. Néha hónapokkal, évekkel később jön egy olyan vállveregetés, díj vagy munkalehetőség, ami az egykori befektetett munka miatt adódott. De amikor csinálod, ezt sosem tudhatod előre, így nem a megtérülés reményében dolgozol.
– Munkáját több szakmai díjjal is elismerték. Melyekre a legbüszkébb?
– A nemzetközi CNN-es és National Geographic-os megjelenéseimre sokkal nagyobb örömmel gondolok, mint bármelyik díjra. A megjelenések sok-sok olvasóhoz eljutnak, így azt mondhatom, hogy nem a fióknak csináltam a képeket. A díjak milyenségébe, nívójába sokszor csak a szűk szakma lát bele; persze nem tagadom, hogy fontosak azok is, főként azért, hogy továbbra is kapj lehetőséget és fotózhass, hogy a szenvedélyednek élj.
– Ön a Pictorial Collective tagja. Ön szerint mi köti össze a tagokat?
– Dokumentarista szemlélettel, hosszútávú projektekben gondolkodunk. Másrészt a szakma egyre inkább a szakmaiatlanság felé halad, ezt igyekszünk ellensúlyozni, és más irányba terelni a kollektíva erejével, workshopokkal, portfólió-konzultációkkal és kiállításokkal.
– Terveznek-e közös kiállítást a közeljövőben?
– Érdekes, talán azért, mert nem aprózódunk el most a sok munkában, egy kicsit intenzívebb lett a kapcsolatunk. Mindannyian igyekeztük feldolgozni a pandémia okozta különleges időszakot. Ki a saját karanténjában, ki az utcát járva. A jövő feladata lesz, hogy ebből összegyúrjunk egy közös anyagot.
– Kit tart a példaképének?
– A fotótörténetet tanulva voltak kedvenceim, ez igaz. Úgy mint Leibovitz, vagy Diane Arbus. De sosem volt egy kikiáltott példakép, őket sem mondanám annak, mert én egészen mást csinálok. Viszont nagy tisztelettel nézem az ő munkásságukat. Egy alkotó vizuális stílusát sokféle impulzus alakíthatja: színház, festőművészet, saját kísérletezések. Amúgy is kissé eklektikus vagyok, azaz nem tudok egy alkotót kiemelni.
– Ajánljon egy képet a tagtársai fényképei közül!
– Bácsi Róbert Karabah anyagából emelnék ki egy képet, egy öreg fickót, aki az otthonában az ágyai mellett fegyverrel pózol. Tudom, hogy Robi mennyi energiát tett bele ebbe az anyagba és az utazásaiba, hogy megszülethessen ez az anyag, ami telis-tele van olyan képekkel, amik valamiért az ember emlékezetébe beleégnek. Az „el nem ismert” országok vizuális dokumentációja izgalmas vállalás, öröm nézegetni.
