Kincsek a szekrény mélyéről

Egy helyen a világ összes népviselete.

Gyerekkoromban mindig átlényegültem, ha az iskolai szereplésre népviseletbe öltöztem: tartást, büszkeséget kölcsönöztek ezek a ruhadarabok, már csak azért is, mert gyönyörködtek bennem a rokonok, elismerően néztek rám az utcán az idegenek. Ezt a büszkeséget látom annak a közel kétezer embernek az arcán is, akik a világ különböző tájain Dávid Botond fényképezőgépe elé álltak. A székelyudvarhelyi fotográfus elsőként szülővárosában, Székelyudvarhelyen mutatta be Geofolk elnevezésű gyűjteményét, de ambiciózus terve, hogy a világ összes országából a többségi és kisebbségi nemzetek valamennyi népviseletét elérhető adatbázisba gyűjtse. 

Dávid Botond 2012-ben vágott bele a népviseletek gyűjtésébe, nyilván Erdély, illetve Magyarország volt az elsődlegesen feltérképezendő terület.

– Városban születtem, nem volt népviseletem, ezért egyfajta kompenzációként kezdtem el gyűjteni a székelyföldiekét, később más magyar tájegységekét, és meglepődtem, milyen sok ember rejteget kincseket otthon, a szekrény mélyén. Elbűvölőnek tartom, hogy még egy adott településen, egy adott korszakon belül sem létezik két teljesen egyforma viselet. Gyakran hallani akár a szakértőktől is, hogy egy faluban csak ezt viselték, csak ezeket a színeket használták. A tudományos igényű rendszerezés a törvényszerűségekre épít, a kutatók nem szeretik a változókat, nekem pedig éppen ezek tetszenek. Létezik-e a női szeszélynél, természetnél nagyobb változó? Mutasson valaki egy nőt, aki ugyanúgy akar kinézni, mint a többi! Közös emberi vonás, hogy különbnek akarunk látszani a másiknál. A forma alapján azonosíthatjuk, hogy egy viselet székely, matyóföldi vagy sárközi, de ha közelebb megyünk, látjuk az ezernyi apró eltérést, amely a viselő vagy a készítő anyagi helyzetét, kézügyességét, kreativitását tükrözi – mondja a fényképész.

A gyűjtő eleinte esztétikai megközelítéssel, később egyre inkább dokumentarista szemszögből közelített a témához, és több száz fotó után ismerte fel a kihívást: ki kell terjesztenie a kezdeményezést a világ valamennyi népcsoportjára. Kezdetben nemzetközi fesztiválokon kereste a kapcsolatot a hagyományőrző csoportokkal, de amint egyre többen szereztek tudomást a gyűjtésről, úgy egyre több meghívás érkezett a világ legkülönbözőbb nemzeteitől. Bejárta Európa több országát, India és Dél-Amerika egy részét, és közel kétezer hagyományos népviseletet gyűjtött össze.

– Rengeteget tanultam a világról a népviseleteken keresztül – vallja Dávid Botond –, rácsodálkoztam, mennyire őrzik a régi viseletek a történelem lenyomatait, de nem tisztem eldönteni, mi számít teljes mértékben megbízható forrásnak. A fügefalevél biztosan autentikus viselet, innen kezdődhetett a szétfejlődés. Vegyük például a perui őslakosokat. Amikor Francisco de Toledo alkirály 1572-ben leszámolt Tupac Amaru csapataival, kötelezte a kecsuákat a gyarmatosítók kultúrájának átvételére, betiltotta az inka és indián hagyományok őrzését. A két nép hagyományai összekeveredtek, a kecsua népviseletbe rengeteg andalúz elem épült be. Nos, ez vajon autentikusnak minősül? Vagy ott vannak a bolíviai nők által viselt keménykalapok, amelyeket az első vasútvonalat építő brit munkások vittek be Bolíviába, vagyis csak száz éve váltak az asszonyi viselet részévé. De hogy ne menjünk olyan messzire: Malonyay Dezső a több mint száz évvel ezelőtt megjelent könyvében arról ír, hogy a kalotaszegiek panaszkodnak, mert az iparosodás következtében a korábban kézzel készült anyagok helyét átveszik a gépi szövésűek. Akkor az új anyagból készült viselet már nem tekinthető autentikusnak? Ott van Tordatúr esete, ahol még fénykép sem maradt fenn a néhai viseletről, azt az idősek elmondásai alapján teremtették nemrég újra, akkor az hagyományosnak számít-e? A 79 éves györgyfalvi Józsa Ilona néni szerint a saját részre készített ruházat autentikusnak számít, amit eladásra szánnak, az a hagyományos népviselet egyszerűsített vagy könnyített változata. Azt gondolom, nekem nem kell állást foglalnom ebben a kérdésben, én lefényképezem mindazt, ami ma még megtalálható, és másoknak is megteremtem a lehetőséget, hogy gyönyörködhessen a gyűjteményben – mondja a gyűjtő.

A kezdeményező csapatot épít az enciklopédia összeállításához, olyat, amely képes hatékonyan gyarapítani és rendszerezni az adatbázist. Komoróczy Zsolt az elsők között csatlakozott a Geofolk kezdeményezéshez, mert szerinte olyan egyetemes kincsre bukkantak, amelyet kétségtelenül be kell mutatni a nagyvilágnak. Bíznak abban, hogy a gyűjtőszenvedélynek teremtő ereje van, hogy az másokat is magával tud ragadni, így a kezdeményezés önfenntartóvá tud válni. 

– Eddig csak Botond gyűjtött – mondja a társalapító –, de mostantól a Geofolk honlapján és közösségi oldalán keresztül megszólítjuk a világ fotósait, hogy bizonyos paramétereknek megfelelően fényképezzék le a környezetükben élő népcsoportok viseletét. Tisztában vagyunk azzal, hogy sok a hamis, utángyártott, „mulatósított” viselet, ezért úgy döntöttünk, a szakmai koordinációt szakemberekre bízzuk. A Hagyományok Háza is felajánlotta segítségét, a részletes néprajzi leírás helyett viszont elsősorban olyan alapinformációkat töltünk fel az adatbázisba, amelyek a térségre, a korosztályra, a viseletre és a kiegészítőkre vonatkoznak – tájékoztatott Komoróczy Zsolt. 

A járvány csitulását követően a Geofolk csapat szeretné minél több településre eljuttatni a Székelyudvarhelyen bemutatott képanyagot, addig is az adatbázis kialakítása a cél, ebben a munkában a Babeș–Bolyai egyetem informatikai kara vállalt partnerséget, és a meglévő gyűjtemény nemsokára elérhetővé válik a Geofolk.org honlapon. A kezdeményezők szerint a népviseletek kollekciója 8-10 év alatt tud kiteljesedni, viszont már jövőre szeretnék elérni, hogy a gyűjteményt világrekordként jegyezze a Guinness Rekordok Könyve. 

Borítófotó: Dávid Botond, kalotaszegi viselet, Erdély.