Nem gyógyultak be a marosvásárhelyi fekete március okozta sebek
Harmincegy évvel a konfliktus után sem vizsgálták ki a marosvásárhelyi fekete március ügyét, holott az akkori események generációk életét változtatták meg, porig rombolták az erdélyi magyarságnak a demokratikus Romániáról alkotott illúzióit, és megalapozták azt a kölcsönös bizalmatlanságot románok és magyarok között, amely azóta sem szűnt meg.
A romániai rendszerváltást követő euforikus hangulatban, 1990. március 16-án, egy magyar nyelvű gyógyszertárfelirat visszahelyezése kapcsán alakult ki a konfliktus. A Görgény-völgyéből szervezetten érkeztek az álhírekkel és pálinkával felhergelt magyarellenes tüntetők, fejszékkel ostromolták az RMDSZ székházát, és a tétlen hatóság szeme láttára véresre verték a magyarokat. Ekkor sérült meg Sütő András író is. Másnap hatalmas magyar tömeg gyűlt össze a főtéren igazságot követelve, de autóbuszokkal érkező, felfegyverzett román parasztok rontottak nekik, elszabadult a pokol. Az összecsapásoknak öt halálos áldozata volt, több százan szorultak kórházi ellátásra. A súlyos incidensnek nem lett következménye a román résztvevők számára, csak magyar, illetve magyar ajkú roma nemzetiségűeket ítéltek el, a felbujtók, a támadók közül senkit nem vontak felelősségre.
Novák Zoltán Csaba történész, szenátor úgy véli, ma sem késő kivizsgálni, kiknek állt érdekében a pogrom elősegítése. Vele beszélgettünk.
– A román kommunista uralom magyarságpolitikájának kutatójaként pontosan látja azokat az összefüggéseket, amelyek a fekete márciusként elhíresült etnikai konfliktus kialakulásának megágyaztak. Több mint harminc évvel a véres összetűzések után mit tudunk az előzményekről?
– Az 1990. márciusi marosvásárhelyi eseményeket a szakma etnikai konfliktusként tartja számon, és mint ahogyan az lenni szokott, többrétegű ok-okozati összefüggés áll mögötte. A közvetett okok közé sorolom a két nép közti feszült történelmi múltat: tudjuk, hogy a történelem során a román és magyar nemzetépítés rengeteg konfliktust hordozott magában, elég, ha 1848-ra vagy az első és a második világháborúra gondolunk. Ez a fajta kölcsönös gyanakvás meghatározta a két nemzet gondolkodásmódját. Közvetett ok az is, hogy a második világháborút követően mindkét ország a szocialista táborba került, és a Szovjetunió által gyakorolt nemzetiségpolitika határozta meg az országoknak a kisebbségekhez való viszonyulását. Románia kezdetben viszonylag integratív politikát folytatott a magyarsággal szemben, ezt a Ceaușescu-rendszerben felváltotta egy más típusú politika, amelynek hozadékaként az erdélyi magyarság feje fölött ott lebegett az asszimiláció vagy az elvándorlás kényszere. A nyolcvanas évek konfliktusos helyzetet teremtettek Románia és Magyarország között, a hetvenes évektől kezdődően Magyarország egyre inkább odafigyelt az erdélyi magyarokra, egyre aktívabbá vált a romániai magyarság helyzetének tematizálásában, ebből kifolyólag egy diplomáciai hidegháború tört ki Románia és Magyarország között. Erre érkezett meg a rendszerváltás és annak a különböző rétegű, típusú problémacsomagja. A szabadság terhe című munkánkban szerzőtársammal, László Mártonnal úgy fogalmaztunk, hogy etnicizálódott a rendszerváltás, a kényes problémákra rátelepült az etnikai elem. A Ceaușescu-rendszer magyarságpolitikájának következtében az erdélyi magyarság, a marosvásárhelyi magyar közösség a nyolcvanas évek végére nehéz politikai helyzetbe került, az előző rendszer struktúráinak felszámolása közben viszont veszélyben érezhette magát a hetvenes–nyolcvanas években vezető pozícióhoz jutott marosvásárhelyi román elit is. A rendszerváltást követően – a két etnikum törekvései és pozícióharcai következtében – a már létező kölcsönös bizalmatlanság tovább mélyült, a felek magatartása megágyazott az etnikai konfliktusnak, a tömegekre hatni tudó csoportoknak egyre könnyebbé vált rendezvényekkel, tüntetésekkel mozgósítani az erre a kérdésre fogékonyabbakat, és ez a szembenállás kölcsönös bizalmatlansági spirált eredményezett, amelybe az állam mint egyensúlyteremtő tényező már nem tudott vagy nem akart belépni.
– Nem tudott vagy nem akart? Romániában még mindig képlékeny a múlt, sem az ügy kivizsgálása, sem a felelősségre vonás nem történt meg, konkrétan nem tudjuk, kik voltak a felbujtók, kik álltak az események mögött.
– Mint oly sok más ügyet, ezt sem vizsgálták ki, a bányászjárásról sem tudunk sokkal többet, pedig azok az események is meghatározták a rendszerváltozás utáni évtizedet. Az Iliescu-féle csoport hatalomátvételének kérdése, illetve a román ellenzékkel való leszámolás is kivizsgálatlan maradt. Ahogyan Gabriel Liiceanu filozófus fogalmazott, elmaradt a katarzisélmény, amelyre szüksége lett volna a román társadalomnak ahhoz, hogy szembenézhessen saját múltjával. A Ceaușescu-rendszer diktatórikus vezetése nagyon mélyen gyökerezett a román társadalomban és a politikában, rengetegen voltak érintettek a hatalmi mechanizmusok működtetésében, ezért sem erő, sem akarat nem volt a múlt feltárására, nem volt valós igény a rendszer lezárására, legfeljebb politikai indíttatású próbálkozások történtek. Úgy vélem, létezik az a forrásanyag, amelynek alapján leltárt lehetne készíteni a vásárhelyi eseményekről is, de aligha lehetne igazságos döntést hozni. Ha elővesszük a felbujtókat, a háttérszervezőket, akik, amelyek hozzájárultak a konfliktus kiszélesedéséhez, akkor elő kell venni magyar és roma részről is az érintetteket (az összetűzésekben a romák csatlakoztak a magyarokhoz). Tudjuk, hogy néhány személyt meghurcoltak, elítéltek, valamennyien magyar vagy roma etnikumúak voltak. Mindenképpen érdemes lenne megbízni egy történészbizottságot, hogy ha nem is törvényszéki szinten, de erkölcsi elégtételként felvázolják a történteket.
– Az az általános vélemény, hogy a konfliktust felsőbb utasításra a korábbi titkosszolgálat, a Securitate emberei provokálták ki, hogy igazolják az egy héttel később létrehozott Román Hírszerző Szolgálat létjogosultságát. Jogos az állítás?
– A Román Hírszerző Szolgálat felállításában, a titkosszolgálatok újjászervezésében – elsősorban a régi személyi állomány helyzetében – muníciót jelentett az ország biztonságát fenyegető belső veszély, a marosvásárhelyi etnikai konfliktus. A Securitate megmaradt, működő struktúrái sajátos, a Ceaușescu-rendszerben fogant nacionalista perspektívából értelmezték a magyar újjászerveződést, így a bukaresti vezetést és a román közvéleményt is ilyen irányba terelték. A legfontosabb szerepet az úgynevezett etnikai aktivisták játszották, akik különböző állami szervekből, intézményekből: a Securitate, a hadsereg, a belügyminisztérium, a rendőrség, az értelmiségi körök, a kulturális intézmények, a bíróság, az ügyészség, a pártaktivisták köreiből rekrutálódtak, és tömörültek a Vatra Romanească nevű szervezetbe. Ez a szélsőjobboldali nacionalista mozgalom tematizálta az átmenet kényes kérdéseit, mozgósította a román lakosságot és az állami szervekkel való személyi összefonódás révén helyzetelőnyt kovácsolt magának.
– Sokak szerint az 1990 márciusában kirobbant konfliktus polgárháborúvá is fajulhatott volna, de akár kitörési pontként is szolgálhatott volna az erdélyi magyarok önrendelkezésének kikiáltásához.
– Ez kényes kérdés. Az tény, hogy kilencvenben Marosvásárhelyen, Erdélyben megteremtődtek a polgárháborús helyzet feltételei, gondoljunk az örmény–azeri konfliktusra, amely hasonló helyzetből robbant ki vagy akár a balkáni térségben a jugoszláviai eseményekre. Azt gondolom, hogy sem Romániának, sem Magyarországnak nem állt érdekében egy polgárháború kirobbantása, helyesen döntött az erdélyi magyarság, amikor a politikai integráció útját választotta. Azt gondolom, az autonómiát kétféle módon érheti el egy kisebbségi közösség: ha rendelkezik olyan stratégiai erőforrással, amellyel ki tudja vívni azt magának, úgy, mint a koszovói albánok; vagy úgy, hogy nagyon szerencsés nemzetközi konjunktúrában folytat tárgyalásokat a többségi nemzettel. Az erdélyi magyarságnak nem lett volna elég jó stratégiai helyzete egy esetleges polgárháborús helyzetben, ezt bizonyítják a későbbi nemzetközi tárgyalások is, az Egyesült Államok, a NATO struktúrái stratégiai partnerként tekintettek Romániára, így magára maradt volna egy kétes kimenetelű, háborús helyzetben. Sokan úgy vélik, hogy az önrendelkezés szempontjából ez feladást jelentett, csalódottak lehetünk, hogy nem mondatott ki 1990–91-ben az autonómia valamely formája, de ha ezt összehasonlítjuk az 1989 előtti állapottal, ha számba vesszük, milyen folyamatok, politikai változások történtek a román politikai életben, akkor nem beszélhetünk kudarcról.
– Hogyan vélekednek a fekete márciusról a román történészek, mennyire eltérő a szakma megítélése román, illetve magyar szemszögből?
– A progresszív iskolákból, műhelyekből érkező történészek elég nagy hangsúlyt fektettek a román rendszerváltás kérdésére, sok szakmai vita zajlik a bányászjárásokról, markáns vélemények jelentek meg Iliescu hatalomátvételének kérdéséről, de a fekete márciusról nem láttam szakmai megközelítésű munkát, legfeljebb az akkori román résztvevők, az egykori aktivisták tematizálják, szóval nincs kiegyensúlyozott álláspont, nincs párbeszéd a román és a magyar szakma között a márciusi eseményekről.
– Nemrég jelent meg román nyelven az Aranykor? Ceaușescu és a magyarok című munkája, melyben összefoglalta a Ceaușescu-korszak magyarságpolitikájával kapcsolatos kutatási eredményeit, elemzéseit, érintve a fekete márciust is. A kötetet elsősorban a román történészeknek szánta. Mit gondol, mennyire akarja majd integrálni a munkáját a román szakma?
– Pár hete jelent meg a kötet, eljuttattam szinte valamennyi egyetemi központba, történészműhelybe. Az elsődleges fogadtatása jónak mondható, várom a szakmai recenziókat, kritikákat. Remélem, nyitottan fogadják, de legfeljebb szakmai vitára számítok, a kötetnek nem lesz politikai következménye.
– A fekete márciust követően visszahúzódott, befele fordult a vásárhelyi magyar közösség, sokakban eluralkodott a félelem. Ma frontvárosként emlegetjük Marosvásárhelyet, olyan településként, amelyet a mindenkori hatalom végérvényesen meg akar szerezni a románság számára. Visszaállhat a marosvásárhelyi magyarok biztonságérzete?
– Nem múlt el nyomtalanul a fekete március, az akkori események a mai napig meghatározzák a marosvásárhelyi közhangulatot, a város politikai-gazdasági-kulturális perspektíváit és a két közösség együttélését. A pogromkísérlet hatására több tízezren hagyták el Marosvásárhelyt, Erdélyt, nagy volt a kiábrándultság az újrakezdés miatt is, de volt egy réteg, amely kimondottan a fekete március miatt távozott. A kivándorlás már az 1980-as években elkezdődött, tudjuk, hogy Románia ösztönözte, segítette a nemzeti kisebbségeket abban, hogy elhagyják az országot, a zsidó és a német lakosság nagy része távozott is, és elindult egy mérsékelt exodus Magyarország irányába is. Elmentek azok, akik nem láttak perspektívát a romániai létben, akik úgy értékelték, hogy nincs lehetőség teljes körű életet élni Romániában. Sokan attól való félelmükben hagyták el az országot, hogy számon kérhetik őket az eseményekben való részvétel miatt. Kétségtelen, hogy a fekete márciust követően kölcsönös bizalmatlanság alakult ki, amely napjainkra sem változott.
– Azt feltételeztük, hogy ha majd újra magyar polgármestere lesz a városnak, változhat a helyzet. Tavaly sikerült is megnyernie az önkormányzati választásokat Soós Zoltánnak.
– A magyar közösség hatalmas érvágást szenvedett el a fekete március következtében. Húsz éve élek Marosvásárhelyen, azt látom, hogy az értelmiségi réteg jelentős része elvándorolt, kevés az utánpótlás, szétesettség jellemzi a közösséget. Egy polgármester nem hoz tavaszt, bár különböző projektekkel nagymértékben elő tudja segíteni a közeledést, de azt gondolom, sokkal több civil projektre lenne szükség annak érdekében, hogy ezt a bizalmatlanságot enyhítsük. Kialakult egy erős civil mag, amelyre lehetne építeni, létezik egyfajta együttélési forma, a konkrét példákból lehetne ötleteket meríteni. Merem remélni, hogy az új polgármester és csapata megtalálja az együttműködés hangját a román közösséggel, ugyanakkor szolidáris létet tud teremteni a magyar közösség számára, és olyan folyamatokat generál, amelyeknek következtében a civil parázs újra lángra tud lobbanni.
