Tordai sóbánya – Beliczay László képriportja
Szivárványszínű sótömbök között jártunk a föld gyomrában. Fotóriportunk bepillantást enged ebbe a csodavilágba.
A világ leglátványosabb ember formálta sóbányájában jártunk, ott ahol több mint száz méterrel a felszín alatt nyomokban fellelhető a történelmünk. A kétezer éves múltú tordai sóbánya közel hétmillió eurós beruházással újult meg, 2010 óta a román turizmus fellegvárát itt, a föld alatt tartják számon. Világszínvonalú a látvány, földöntúli élményként hat a látogatás, méltán nevezhető a tordai sóbánya a professzionális turizmusfejlesztés mintapéldájának. Korábban tízezrek, járványidőben ezrek keresik fel havonta, óriáskerekeznek, minigolfoznak, csónakáznak a föld gyomrában, az egykori sóbánya ma inkább aranybánya.
A só útja
Sótlanul nem jó az élet, ezt mindannyian tapasztaljuk, de keveset tudunk arról, mekkora erőfeszítéssel járt egykor alapfűszerünk felszínre hozatala. A bányában tett séta technikai utazás is egyben, magyar nyelvű idegenvezetőtől tudhatunk meg érdekességeket a bányászati és sószállítási eszközök és technológiák fejlődéséről.
Kutatók szerint a több mint 13 millió éves sókészlet elszigetelt tengerek fenekén alakult ki, és a tektonikus mozgások következtében az Erdélyi-medence nyugati és keleti részén tömbösült. A Torda város peremén található sóbányáról úgy tartják, itt a csaknem 1200 méter vastag sóréteg kitermelését már a rómaiak elkezdték, felszíni, nyitott bányákban termeltek, nem ők vésték a föld gyomrába az architektúra ma látható csodáit. A korai bányászatnak nem maradtak nyomai, elképzelhető, hogy ezek a régi tárnák boltozatainak omlása következtében tűntek el. A legkorábbi írásos emlék 1075-ből származik, I. Géza király oklevele az első olyan dokumentum, amely említést tesz az erdélyi sóról, pontosabban az Aranyos folyó mellett található, Torda várához tartozó sóvámról. Ennél kézzelfoghatóbb bizonyíték az 1271-ben keltezett adománylevél, amely igazolja, hogy az értékes sóbánya átkerült az erdélyi káptalan tulajdonába.
Bányászat a Habsburg-uralom idején
Az erdélyi bányászatban a XVII. század vége hozott fellendülést, a bécsi udvar rendelkezéseinek köszönhetően akkoriban lett Torda az összes erdélyi sóbánya adminisztratív, irányító központja, sókamarának, később sóhivatalnak nevezték. A harang- és kúpidomokat, az impozáns folyosókat 1690 után alakították ki, a mai formáját tehát a Monarchia idején kapta a lelőhely. A Mária Terézia-tárna lehetett a bánya első aknája, a harang formájú fejtésben 1690-1880 között dolgoztak a sóvágó bányászok, Orbán Balázs feljegyzései szerint a bányászoknak másfél krajcár járt egy mázsa kitermelt sóért.
A József és az Antal tárnát is harang formájúra tervezték, a későbbi aknákat, a hatékonyság növelése érdekében, trapéz formában alakították ki. A sót eleinte még ló hátára pakolt zsákokban, később lóvontatta, csigaszerkezetes vagonokkal szállították a Ferenc Józsefről elnevezett tárnából a felszínre. A XIX. század közepétől jelentősen nőtt a hatékonyság, de úgy tűnik, nem eléggé, 1840-től folyamatosan csökkentették a kitermelt mennyiséget, később az erdélyi sófejtés irányítását a korszerűbb marosújvári bánya vette át, az I. világháború után bevezetett sóhasználati monopólium következtében, 1932-ben beszüntették a tordai telep tevékenységét.
Az üres bányát a második világháború ideje alatt légvédelmi menedékként, később sajtraktárként használták. Az évezredek során a földkéregben rejlő sómennyiségnek mindössze egy százaléka került felszínre, ha folytatódna a kitermelés, a bánya száz évig is el tudná látni a világ lakosságát, így szól a legenda.
Utazás a jövőbe
A rendszerváltást követően, 1992-ben nyitották meg újra a bánya kapuit, eleinte szinte teljesen alkalmatlan volt a közönség fogadására, de a helyi önkormányzat hosszú távú projektje 2010-re meghozta az eredményt, minha egy másik bolygóra érkezne a látogató. A korszerűen, jó érzékkel kivilágított bánya területe gyalog vagy panorámalifttel is bejárható, egyik-másik tárnát hatalmas cseppkövek díszítik, az idegenvezető szerint ezek három méteresre is képesek megnőni, mielőtt leszakadnak. A föld alatti tavat a legnagyobb csarnokban, a Terézia-tárnában találjuk, akárcsak a megfagyott vízesésre emlékeztető sókristály-zuhatagot. Nincs szüksége mentőmellényre annak, aki a 120 méter mélységben csónakázásra adja a fejét, a mély bányató vizének olyan magas a sótartalama, hogy szándékosan sem lehetne elmerülni benne, azt mondják a helyiek, kiváló tartósítója a hordós savanyúságoknak, hiányzik belőle a jód, így nem puhul meg benne a zöldség.
A vendégek jelentős része turisztikai céllal keresi fel a bányát, de sokan érkeznek gyógykezelésre, a levegő sótartalma, a különleges mikroklíma, az állandó hőmérséklet asztmásoknak, allergiásoknak, légúti betegségekben szenvedőknek ajánlott, orvosi javallat szerint hét napos kúrát érdemes tervezni, napi 3-4 óra benntartózkodással. Nem kell attól tartani, hogy nem lesz mivel elütni az időt, felépítettek itt egy 20 méter magas, óriáskereket, kialakítottak egy minigolfpálya-rendszert, kipróbálható a bowlingpálya, a biliárdasztal, sőt, fel lehet keresni az oltárt vagy a 180 férőhelyes, fűtött amfiteátrumot is, ahol járványidőn kívül rendezvények, filmvetítések zajlanak. A neonfények, a rozsdamentes acélszerkezetek futurisztikus hatást keltenek, de ha elhangzik egy hangosabb szó, a fáklyáktól füstös, fekete tárnafalak többszörösen verik vissza a hangot, mintha az egykori bányászok jeleznék, nélkülük ez nem jöhetett volna létre.
