Király Farkas: T mint terrorizmus
Terrorizmus – az erőszak alkalmazásának olyan stratégiája, amely félelemkeltés révén meghatározott politikai, ideológiai vagy vallási célokat szándékozik kikényszeríteni.
Mindenki látta a Guy Fawkes-álarcot viselő emberek tömegét az utóbbi évtizedben: a New York-i Wall Streetet elfoglalóktól az arab tavasz tüntetőiig, a török nemzeti légitársaság dolgozóitól a thaiföldi bábkormány ellen utcára vonulókig tízezrek viselték az elhíresült maszkot. Mintája a V mint vérbosszú című kultfilm főszereplőjének álarca. V. a londoni parlamentet akarja felrobbantani a jelenben, éppúgy, mint négyszáz évvel korábban Guy Fawkes. A filmet nem spoilerezem el, azt a kérdést viszont felteszem: az álarc modern viselői tudják-e, hogy egy terrorista arcát öltik magukra tiltakozásaik közben? Ha a pasinak annak idején sikerül a levegőbe repíteni a komplett brit parlamentet, vajon akkor is viselnék a képmását?
Terrorizmus – a meghatározás szerint az erőszak alkalmazásának vagy az azzal való fenyegetésnek olyan stratégiája, amely félelemkeltés révén meghatározott politikai, ideológiai vagy vallási célokat szándékozik kikényszeríteni. Fontos még: nem hadviselés, mert az áldozatok többnyire semmiféle kapcsolatban nincsenek az akció céljával, és civilek. A terror nyilván egyidős az emberiséggel, nem is érdemes leásni a gyökereihez. Azt viszont érdemes megfigyelni, hogy miként modernizálódott az utóbbi ötven évben.
A korszerű terrorizmus azért félelmetes, mert a fejlődő világban egy olyan lehetőséget kapott, amilyennel korábban nem volt lehetősége élni: rendelkezésére áll a média összes csatornája, ráadásul úgy, hogy közben fizetnie sem kell a „népszerűsítésért”. Sőt: egy jól megszervezett internetes kampány úgy hozhat pénzt a terroristák kasszájába, hogy közben ki sem kell mozdulniuk otthonról – vagy legalábbis ritkán, amikor épp akciózni kell.
A modern terrort elhintő szervezetek egyike a PIRA – az Ideiglenes Ír Köztársasági Hadsereg – volt. 1969-vált ki az IRA-ból. Tagjai számtalan robbantást hajtottak végre az 1997-ben a hatóságokkal kötött tűzszünetig, végül 2005-ben felszámolták magukat. Mielőtt véglegesen és visszavonhatatlanul elítélnénk a szervezetet, gondolkodjunk el ezeken: 1960 és 1998 között, az úgynevezett The Troubles idején Észak-Írországban nagyjából tucatnyi paramilitáris csoport tevékenykedett, fele-fele arányban katolikus és protestáns, bár helyesebb lenne a koronához hűek, illetve az Írországhoz csatlakozni vágyók kettéosztás. A terror évei csaknem kétezer civil áldozatot követeltek. Ez volt az első olyan terrorakció-sorozat, amely ömlött a médiából, megsokszorozva azoknak a számát, akiken eluralkodott a félelem.
Hasonlóan működött az ETA (Baszkföld és Szabadság) nacionalista függetlenségi mozgalom Spanyolországban, 1958 és 2018 között. Célja Baszkföld Spanyolországtól való teljes függetlensége volt. Érdekesség, hogy merényleteik szinte kizárólag hivatalos személyek (spanyol rendőrök, katonák, magas beosztású állami tisztviselők) ellen irányultak. A sajtójuk nem volt olyan jó, mint a PIRA-é, de nem is voltak annyira vérengzők.
Míg az előbbi szervezetek akciói ugyan nem támogathatók, de viszonylag könnyen érthetők, addig a szponzorált terrorizmus kissé bonyolultabb. Az olasz Vörös Brigádok, a nyugatnémet Vörös Hadsereg Frakció, a müncheni olimpia túszdrámáját okozó palesztin Fekete Szeptember, a II. János Pál pápa elleni merényletet szervező török Szürke Farkasok többnyire állami finanszírozásból működtek. Ugyanígy líbiai pénzből számos afrikai ország – Egyiptom, Csád, Szudán, Zaire, Tunézia, Jordánia, Marokkó, Szenegál Togo stb. – államrendjét próbálták megdönteni terrorista módszerekkel, több-kevesebb sikerrel.
Napjainkra pedig elérkezett a franchise és a konzorciumok kora.
Előbbire példa az al-Kaida szervezet: szívesen adja a nevét olyan merényletekhez, amelyekhez ugyan tevőleg semmi köze, de a háttérben lévő radikális iszlamista ideológiát támogatni tudja, főleg, ha az illető csoport egyben a legerősebb a maga környezetében. A különböző csoportok pedig szívesen veszik a nagy ernyő föléjük borulását. A szakértők szaúdi, iraki, algériai, jemeni, szomáliai, szíriai és indiai franchise-okat tartanak számon. A konzorciummal ellentétben a franchise esetében az anyaszervezet választ.
A konzorcium üzleti modelljét pedig az Iszlám Állam (ISIS, ISIL, Daesh) ültette át az életbe példamutatóan. Mintegy harminc ország csaknem hatvan terroristacsoportja csatlakozott a kalifátushoz, amit szinte szűrés nélkül elfogadott a szervezet. Az ily módon bővített Iszlám Állam gyakorlatilag kereskedelmet folytatott az ellenségeivel, például az általa elfoglalt olaj- és gázmezők termését el tudta eladni szír és török vállalatoknak, és huszonöt százalékos „vám” mellett gabonaszállítmányokat engedett be Rodzsava területére. Itt már nem az anyaszervezet választ, hanem a cél szentesíti az eszközt – mindkét fél részéről. Hogy fizikai legyőzése után hogyan működik a „virtuális kalifátus”, arról senki nem tud eleget, legalábbis nem teszi közzé a tudását – érthető módon.
Hogy a láncolat végén lévő konkrét merénylőket mi viszi rá a terrorcselekmény végrehajtására? Ez egy, de inkább több tanulmányt érne meg. Elégedetlenség, frusztráció, bosszúvágy, vak hit, indoktrináltság, pszichés zavar – és sorolhatnánk. Egy biztos: ha az célközönség elkezd rettegni, a terroristák elérték a céljukat: destabilizálják a közösséget, káoszt okoznak, aminek táptalajába elvethetik a behódolás magjait. Ami, ha kisarjad, felzabál mindent. A média pedig mindenre rárepül: nem baj, ha tönkre vágunk egy tartományt, egy országot, egy kontinenst – csak nézettség legyen meg profit…
Gondolkodni jó.
Vezetőkép: A palesztin Al-Aksza Mártírjainak Brigádja nevű szervezet egy tagja Ciszjordánia részeinek Izrael általi annektálása és Donald Trump amerikai elnök közel-keleti béketerve elleni tüntetésen vesz részt a ciszjordániai Nábluszban 2020. június 7-én.
