Mecénási örökségek – Kemény János nyomában

A minap olvasom, hogy veszélyben a Kemény-örökség. Hogy július elején lesz vélhetően az utolsó tárgyalása egy restitúciós pernek, és ha az örökösök húzzák a rövidebbet, akár mindent elveszíthetnek, amit eddig sikerült visszaszerezniük. Egy 13 éve jogerős ítélettel visszaszolgáltatott erdőrészről van szó, amelyet azóta sem vehettek birtokba a leszármazottak, ehelyett a hatóságok most megkérdőjelezik a visszaszolgáltatás jogosságát, vagyis arról folyik a tárgyalás, hogy egyáltalán az erdőt valóban a kommunisták vették-e el a családtól.

Tucatjával folynak hasonló perek Romániában, nyomozás zajlik több egyházi ingatlan visszaszolgáltatásának jogszerűségével kapcsolatban, felülvizsgálják az árkosi Szentkereszty-kastély restitúciójára vonatkozó ítéletet, sorra érvénytelenítik a Bánffyak által jogerősen visszakapott erdők birtokleveleit, a Székely Mikó Kollégium újra állami tulajdonban, holott azt 2002-ben visszaszolgáltatta az állam a református egyháznak.

Eszembe jut a marosvécsi várkastély a maga négy saroktornyával, a mögötte elterülő hatalmas park, az évszázados tölgyek, amelyek őrt állnak Kemény János síremlékének, és mellette a Kós Károly tervezte kőasztal, a helikoni íróközösség jelképe. Irodalomtörténeti szimbólumokká vált kövek ezek, amelyeket nem lehet elkobozni. Ebben akarok hinni.

Múzsák kertje

Amikor tizenéve először jártam Marosvécsen, azt reméltem, megpillanthatom a várkastélyt, és kertjében a helikoni kőasztalt, ehelyett a szerpentines útról, a kerítésen át láthattam a lenyűgöző fekvésű épületet, ablakaiban üres tekintetű emberek álltak, a semmibe révedtek. A kastélyt, amely háromszáz éven át a Kemény család birtokában volt (I. Rákóczi György adományozta azt a hadjáratokban jobbkezének számító Kemény Jánosnak, a későbbi fejedelemnek), az 1949-es államosítás után fegyházzá, később javítóintézetté alakították, az utóbbi évtizedekben elmegyógyászati rehabilitációs intézetként működött, nem csoda, ha a faluban hátborzongató történetek terjedtek arról, milyen szörnyűségek történnek az épület vastag falai között. Az ingatlant 2014-ben sikerült újra birtokba venniük az örökösöknek, már azt, ami megmaradt belőle. Kitárult a kastély kapuja,  látogathatóvá vált a Trianon utáni erdélyi magyar irodalom újjászervezésének legfontosabb helyszíne, a várkert, ahol a két világégés között - báró Kemény János önzetlen támogatásával – megalakult a helikoni íróközösség. Elképzelem, amint megszólal az étkezések idejét jelző gong, az árnyas fák alól előbukkannak az írók, a terített asztal köré gyűlnek, ízlelgetik a Helikon „anyósának”, Szilvássy Carola bárónőnek felülmúlhatatlan fogásait, majd vastag dohányfüstbe burkolózva, éjszakába nyúlóan vitáznak arról, hogy az alakuló erdélyi magyar íróközösség elődjének tekinti-e a nyugatos Adyt vagy sem.

Sorsfordulók

Filmvászonra illő élete volt Kemény Jánosnak, sorsa hol a fellegekből rántotta őt a poklokba, hol a reménytelenségből emelte vissza az élhető életbe. A Kakukkfiókák című önéletrajzi írásból tudjuk, hogy 1903-ban, az Amerikai Egyesült Államokban született. Apja földönfutóvá vált, miután kezességet vállalt valakiért, aki nem törlesztett, a tehetős marosvécsi rokonok kisegítették, de csak azzal a feltétellel, ha kivándorol Amerikába, és ott kezd új életet. Rakodómunkásként  tartotta fenn hat fős családját, míg meg nem halt. Felesége, Ida Mitchel, az európai rokonokhoz menekült, így került a kis János Alsójárába, ahol atyai nagyapja befogadta a családot. A tízéves fiú a kolozsvári református kollégiumban tanult, amikor a marosvécsi várúr és felesége őt jelölte meg a kastély és a vagyon másodörököseként: „Így lettem én, az Amerikába száműzött Kemény István nincstelen árvája a velem azonos nevű erdélyi fejedelemtől nemzedékről nemzedékre öröklődött várkastély és erdőbirtok másodfokú várományosa" – írja önéletrajzában.

Az ifjú Kemény beiratkozott a bécsi egyetem erdőmérnöki fakultására, és ott, a világvárosban, kitárult előtte egy egészen más világ, a színházé, amelynek örökre szerelmesévé vált. Két évvel később, 1923-ban nagybátyját szívszélhűdés érte, így hazahívták Marosvécsre, hogy vegye át az örökségét. Kemény János itt nősült meg, a skót-görög származású Augusta Patont vette el feleségül, hat gyermekük született.

A fiatal báró a színházi és irodalmi köröket kereste, jelen volt több olyan találkozón, ahol felmerült, hogy – a keszthelyi Helikon mintájára – Erdélyben is létre kellene hozni egy írói közösséget. Ekkor érett meg a kultúraszervező szándék Kemény Jánosban, vállalta, hogy vendégül látja kastélyában az erdélyi írókat. Önzetlenségében társa volt felesége, Kemény Auguszta is, aki így írt visszaemlékezéseiben: „Tele volt lelkesedéssel, és elmondta, hogy az a nagy vágya, hogy védje Erdély magyar kultúráját és nyelvét, amiket a megszálló románok elnyomnak. Természetesen beleegyeztem, és meg is kezdtem az étkezési és egyéb részletek kigondolását és szervezését. Júliusra megszerveztem az alvást. Úgy oldottam meg, hogy három írót helyeztem egy szobába. Közben beszereztünk mindent, ami az ellátáshoz szükséges volt. Még ceruzákat is tettem a szobákba, ha valamelyik írót ott szállná meg az ihlet. Az egyedüli dolog, amire nem gondoltam, az volt, hogy néhány városi író nem tudta magát megborotválni, ezért el kellett küldeni a kocsit borbély után. Közben Jánosnak ki kellett küldenie a meghívókat, amiben jó barátja, Kuncz Aladár is segített, de azt is ki kellett találnia, hogy kiket lehet biztonságosan egy szobába tenni az írók közül. A nőknek nyilván külön szobákra volt szükségük. Szerencsére csak ketten voltak, és Karola (báró Bornemissza Elemérné Szilvássy Karola ), aki nem volt író, de nem maradhatott volna ki egy ilyen nagy rendezvényből. Egy kis raktárszobát választott ki magának, aminek viszont az elhelyezkedése nagyon megfelelt, mert a kapu mellett volt az ablaka, és csak ki kellett dugnia a fejét ahhoz, hogy megtudja, ki jön haza későn, és kivel! Eljött a nagy nap. A felvonóhídon vártuk az erdélyi írókat, hogy üdvözölhessük őket. Néhányan közülük úgy néztek ki, mint az éhenkórászok.”

1926 nyarán sikerült először az akkori irodalmi élet 28 legmeghatározóbb képviselőjét összehívni. A közel két évtized alatt a nyári találkozók az erdélyi értelmiség kultúrparlamentjévé váltak, megfértek itt egymás mellett a népi demokratikus, a polgári liberális és a konzervatív írók, a nemzeti kultúra közös ügye toleránssá tette őket. 54 írót látott vendégül az évek során a Kemény házaspár, megfordult az árnyas fák alatt Áprily Lajos, Bánffy Miklós, Berde Mária, Dzsida Jenő, Karácsony Benő, Kuncz Aladár, Kós Károly, Makkai Sándor, Molter Károly, Nyírő József, Reményik Sándor, Tamási Áron, Wass Albert is. A helikoni napokról szinte minden vendégül látott író lejegyzett egy-két apróságot, felemlegették a főúri környezetben, az arborétum évszázados tölgyei alatt eltöltött időt, a roskadásig terített asztalt, a szerény környezetet, amely azért nem hatott hivalkodónak, hogy az egyszerűbb körülmények között élők is otthonosnak érezhessék. Tabéry Géza úgy emlékszik vissza az első találkozóra, mint a napra, amikor Erdély értelmisége lázban égett: „Érezték, hogy a vécsi csoportosulás több lesz, mint egyszerű eszem-iszomja az íróknak, talán az első friss hatóerő lesz Erdély szellemi életére, amit lehetetlen lesz ezután komolyan nem venni, s amivel számolniuk kell azoknak is, akik eddigelé nem sok dicsőséggel s még kevesebb eredménnyel, de kizárólagos befolyással irányították az erdélyi magyar életsorsot. (...) Keménynek tehát ifjúkora minden rugalmas energiájára és sok kényelmetlenség vállalására volt szüksége, hogy történelmien jelentős és művészien szép terveibe réstöréseket ne engedjen bekövetkezni.”

 A mecénás

Kemény Jánost az erdélyi magyar irodalom mindenkori legnagyobb mecénásaként tartják számon. A helikoni közösségért vállalt kötelezettségek csak egy apró részét képezték nagylelkűségének, az ő adományai segítették át a kolozsvári színházat a harmincas évek nehézségein, a színháznak 1941-1944 között volt főigazgatója. Ugyancsak neki köszönhető a Marosvásárhelyi Székely Színház létrejötte, az intézményt 1945-ben Tompa Miklós rendezővel és Pittner Olivér festőművésszel közösen alapította, később ennek dramaturgja, irodalmi titkára lett. Sütő András szerint Kemény soha nem hivalkodott bőkezűségével, az irodalom és a színház szeretete vezérelte: „Olyan korban, amikor a nemzetiségi lét kinek-kinek a nyelve alá szorult, a színház falaiban várfalakat látott. Bástyái mögött az anyanyelv húzta meg magát, jobb időkre várva. Egyszer, mint valami apró csínytevést, megvallotta nekem: a két világháború között harmincötezer hold erdeje ment rá a színházra. Az elképesztő számot félig suttogva mondta, kezét a szájához emelve, körülnézelődve, mintha attól tartott volna, hogy meghallja valaki.”

A Kemény házaspár évente osztott ki irodalmi díjat az erdélyi szerzők között, de bőkezűsége a Csonka-Magyarországra is átterjedt, a modern magyar irodalomtörténet megírására kiírt pályázatot Szerb Antal nyerte el. Mindeközben segítette a könyvkiadást, a helikoni közösség az Erdélyi Szépmíves Céhen keresztül biztosította az írók műveinek kiadását, a rövidebb írások pedig az Erdélyi Helikon hasábjain jelentek meg, a Bánffy Miklós által főszerkesztett szépirodalmi havilap a legfontosabb erdélyi magyar periodikává vált.

A második világháború nemcsak a helikoni találkozóknak vetett véget, a Kemény család élete is kifordult sarkából: a kastélyt, a birtokokat államosították, Keménynek két éven át mészégető munkásként kellett eltartania családját. Azt beszélik, Petru Groza román miniszterelnök (vele korábban többször is levelet váltott)  közbenjárására kaphatta meg a Szentgyörgyi István Színművészeti Intézet könyvtárosi állását, majd Sütő András, az Új Élet akkori főszerkesztője foglalkoztatta a színházi és művészeti rovat vezetőjeként, egészen az 1968-as nyugdíjazásáig. „A mecénások nagy részétől az is megkülönbözteti, hogy sohasem nézegette magát saját bőkezűségének tükrében. Amiként szenvedéseinek gyászszalagját sem tűzte a hajtókájára. Sorsának mindenkori állapotát úgy hordta, mint a lélekmelegítőt: ing alatt” - írta róla Sütő. 

Örökségünk

A helikoni közösségből ma már senki nem él, Wass Albert halálával a történet lezárult, az Egyesült Államokban elhunyt népszerű író hamvainak egy része a marosvécsi kastélyparkban pihen, nem messze a Kemény házaspár sírhelyétől. A várkertben áll a Kós Károly-tervezte helikoni kőasztal is, amelyet a tizedik találkozóra adományozott Molter Károly a Kemény családnak. A kőtömb örökre emlékeztetni fog arra, hogy vannak idők, amikor a kultúra, az alkotómunka közösségi felelősség.

Mint ahogyan közös felelősség a nagy elődök emlékének megőrzése is, ezt a célt szolgálja az örökösök által létrehozott Helikon-Kemény János Alapítvány, illetve a Kemény Auguszta Kulturális Egyesület. Az utódok a magyar kultúrát szolgáló helyszínként képzelik el a marosvécsi kastélyt, néptánc-találkozók, alkotótáborok, koncertek zajlanak a kastélykertben, és itt  találkoznak minden évben a helikoni közösség leszármazottai is. A várfalak között két kiállítás is látogatható, az Erdélyi Helikon és az Erdélyi Szépmíves Céh múltját idézi fel a kastély.

Amíg azt is is vissza nem perli a román állam.