Novák Katalin: Nálunk nagyüzemben megy az olvasás

Könyvek, irodalom, költészet, festészet, családi hagyományok, trianoni örökség. Novák Katalinnal, az Emberi Erőforrások Minisztériumának család- és ifjúságügyért felelős államtitkárával beszélgettünk. 

– Hogyan élte meg a koronavírus alatti időszakot?

– Hallottam egy mondást, hogy szerencsés volt az, aki jól érzi magát otthon és szerető család veszi körül. Ezért én is szerencsésnek mondhatom magam, mert szerető család vesz körül és nagyon élveztem, hogy valamivel még én is többet lehettem otthon, mint korábban a hétköznapokon. A munka természetesen nem állt le, minden nap kellett menni. Ugyanakkor a férjem otthonról dolgozik – ez is egy nagy változás – a gyerekek meg otthonról tanulnak. Talán a legnagyobb haszonélvezője az egész helyzetnek a tavaly örökbefogadott kutyánk, nem is érti mi ez az új életforma.

– A gyerekekre milyen hatással volt ez az időszak?

– Láttuk Kínában mit jelentett a koronavírus, ezért fontosnak tartottuk, hogy felkészítsük őket és beszéljünk otthon a várható helyzetről. A gyerekekben sok kérdés megfogalmazódott. Szürreális volt belegondolni, hogy mi lenne, ha nem kéne iskolába járni? A középső fiúnk tervezgette, hogy akkor majd otthon minden filmet megnézünk és pattogatott kukoricát fogunk enni.  Most, amikor ténylegesen esténként együtt mozizunk, és már szinte minden filmet megnéztünk a kínálatból és közben pattogatott kukoricát eszünk, visszagondolunk, hogy lám-lám mégis megtörtént, amiről fantáziált. Élvezik a helyzetet. Szerencsések is, hogy hárman testvérek, nem érzik magukat egyedül és azért az is jó, hogy a férjem egész nap otthon van velük. Sokat tanulnak napközben, mégis van szabadidő, minket is többet látnak. Abszolút jól alkalmazkodtak az új élethelyzethez.

– Korábban is beszélt arról, mennyire sokat olvasnak a gyerekek. Mennyi könyvet „fogyasztottak” el ebben az időszakban?

– A gyerekeim könyvfalók, alig győzzük pótolni. Most inkább az otthoni készletet részesítettük előnyben, így generációs váltásban cserélődnek a könyvek. A nagy fiunkat a felnőtt könyvek érdeklik, ő az öccsének adta tovább a könyveit, a középső pedig a húgának. A férjemmel van egy könyvtárnyi könyvünk, amit még nem tudtunk elolvasni csak szeretnénk.  Én még azt sem tudom mondani, hogy ezzel az elmúlt hetekben haladtam volna előre.

– Biztos sok szülő szeretné tudni, hogyan lehet a gyerekeket rávenni az olvasásra, hogyan szerették meg ennyire?

– Erre tényleg büszkék vagyunk. Amikor a harmadik gyermekünknél is láttuk, hogy szeret olvasni, akkor meglehetősen megnyugodtunk, hogy nem hiába neveltük őket, úgy, ahogy.  A férjemmel nagyon konzervatív álláspontot képviseltünk a képernyővel kapcsolatban. Ma már családilag együtt nézzük a filmeket és előre megbeszéljük, hogy mit válasszunk, de kiskorukban nem néztek tévét, nem volt okos telefon a kezükben, sem egyéb technikai eszköz. Számomra meglepő, ha valaki azzal büszkélkedik, hogy a másfél-két éves gyerek milyen jól használja az okos telefont. Szerintem ekkora gyerek kezébe nem való, sőt még 10-11 éves gyermeknek sincs rá szüksége.  Az is meglep például, ha egy étteremben egészen pici gyerekek előtt ott egy tablet.  Mi máshogy csináltuk. Bevallom, néha nagy volt a kísértés. Hat évet töltöttem otthon a gyerekekkel és néha megfordult a fejemben: ha most bekapcsolnám tévét, leülnének nézni, az idő alatt nyugodtan el tudnék mosogatni és közben nem kell rájuk figyelni. Kihívást jelentett, hogyan lehet a gyerekeknek értelmes elfoglaltságot adni. Ide vezethető vissza, hogy képernyő nem, de könyvek mindig voltak. Pici koruktól kezdve nagyon sokat olvastunk nekik, és azt is látták, hogy mi is olvasunk. Ádámnak, a legnagyobbnak, egyszer mégis vettünk egy e-könyv olvasót, mert praktikusnak tűnt. Biztosak voltunk benne, hogy örülni fog, hogy megkapja az első digitális eszközét. Nem mondom, hogy undorral tette félre, de nem használta és azóta egyikük sem olvas rajta, nekik a valódi  könyv kell. Azt megértem, hogy a mi generációnknak miért fontos a könyv illata, tapintása, miért ragaszkodunk egy fizikai formában létező könyvhöz, de meglepett, hogy ez a digitális bennszülött generáció is tud így gondolkodni a könyvekről. Vannak persze kedvencek. A kislányunk Harry Potter rajongó és már sokadszor olvassa el.

– Pedig nem is olyan rövid olvasmány.

– Náluk az, hogy egy hétvégén ezer oldalt befaljanak az teljesen általános, tényleg nagyüzemben megy az olvasás. Ezáltal szélesedik a látókörük, bővül a szókincsük. Pici koruktól kezdve olyan szófordulatokkal élnek, amit alapvetően a könyveknek köszönhetünk. 

– Önnél volt olyan író, akinek a művei mai napig meghatározóak?

– Inkább korszakaim voltak. Szeretek egy szerzőt a művein keresztül minél jobban megismerni, tetszett, hogy hasonló stílusban, nyelvezetben olvasom a különböző alkotásokat. Ha elkezdtem egy Szabó Magda könyvet, utána elolvastam egyből vagy tizenöt másik könyvét egymás után. Nagyon szeretem Rejtő Jenőt is, de volt Márai, Dürrenmatt korszakom is, a svájci író szinte összes művét elolvastam. Így voltam Marquez-zel vagy éppen Robert Merle-vel . Vannak örök kedvencek, amiket időről-időre előveszek. A klasszikus magyar- és világirodalmat is kedvelem, a költészetről nem is beszélve, Radnóti, Ady, József Attila, Pilinszky, Mécs László, Tóth Árpád versei közel állnak hozzám. Ha az ember néha levesz egy kötetet, elolvas egy verset, az a tíz perc sokat tud hozzátenni az életéhez.

– Van olyan könyv, amit mindenképp odaadna majd a gyerekeinek, mert Önnek sokat jelentett?

– Ha könyv, akkor ott a megunhatatlan, megismerhetetlen: a Biblia. Mindhárom gyerekünk forgatja, ami annak is köszönhető, hogy egyházi iskolába járnak.  Gyerekként édesapám választott nekem könyvet: „tudok egy jó könyvet, nekem nagyon tetszett” – ezzel mindig felkeltette a figyelmemet, mivel édesapám ajánlata számomra is kedves volt. A választása egyébként mindig bejött, abszolút telitalálat volt, bármit is ajánlott. Erich Kästneren át Herman Woukon keresztül a pöttyös könyvekig, korosztálytól függően.  Apu példáján keresztül próbálkozom én is a gyerekeinknél.  Őket inkább a fantasy világ ragadja meg, ezekből javasolok olyat, amit én is szeretek, A Végtelen történetet és Tolkien műveit is mind jónak tartom, persze előfordul, hogy valamelyiküknek tetszik, valamelyiküknek kevésbé. Ugyanakkor igyekszem végigrágni magam azon, amiket ők szeretnek. A Harry Pottert is ezért olvastam el, hogy értsem, miről beszélnek, ezért meg kellett tanulnom ezt az egész varázsló világot. Egyébként egy jól megírt mű, nem érdemes lenézni. Nehéz volt az esti meséknél olyat választani, ami mindegyik gyereknek tetszik, érdekes, leköti. Így esett a választás idővel a Harry Potterre. Tamás fiunk akkor kezdett olvasni, egy alkalommal le is bukott, mert nem bírt estig várni a folytatásra, előre olvasott. Megkérdezte, hogy „Anyu nagyon haragszol, mert én már elolvastam? – Nem haragszom, örülök neki, ha olvasol”. Nála így kezdődött, annyira megtetszett neki, hogy csak olvasta és olvasta és így kapta el őt is a gépszíj.

– Volt esetleg olyan mű, ami ténylegesen hatást gyakorolt az Ön személyiségére?

– Emlékszem, hogy megragadott Ottlik Iskola a határon-ja, majd az Édes Anna. De minden olyan könyvet szerettem, ami kiszakít a hétköznapokból egy másik világba. Ahogy kinyitom, oda csöppenek, és teljesen magával tud ragadni. Persze nem maradhat ki a negatív utópia sem: 1984, Szép új világ, Állatfarm.  Pierre La Mure varázslatosan tudta bemutatni az alkotók életét, világát. Nagyon szerettem életrajzokat olvasni, főleg festőkét, van egy egész sorozatom róluk.  Az impresszionizmus a kedvencem irányzatom, Monet, Van Gogh, Renoir, Gauguin, Sisley… és még sorolhatnám.  Leonardo, Touluse-Lautrec, Cézanne így kerültek közelebb hozzám. Később a közéleti személyiségek életrajzait olvastam, mai napig érdekel. Előszeretettel  tanulmányoztam a számomra érdekes kortárs politikusok életrajzait. Hihetetlenül izgalmas a műveiken keresztül jobban megismerni, megérteni őket, a döntéseiket. Főleg a festőknél tapasztaltam meg,  mennyi nem lineáris életút van, hogy milyen sok vargabetűn keresztül jutottak el végül arra a pályára, amire predesztináltattak.

 – Ha már a vargabetűket említette, gondolom nem politikusnak készült, tinédzserként milyen pályára szeretett volna menni?

– Gyerekként orvos szerettem volna lenni, mint a szüleim. A bátyám is az orvosi pályát választotta, és én is azt gondoltam, nem is nagyon létezik más út. Kicsi koromtól kezdve segítettem a szüleimnek a rendelőben, és azt gondoltam, ennél szebb hivatás nincs. Később olyan szakmát szerettem volna, ami nem szűkíti a későbbi mozgásteremet. Érdekelt a jogi pálya, mivel voltak jogászok is a családban, egy darabig jártam is a jogra. A humán mellett a reál is érdekel, soha nem állt távol tőlem a matematika, a számok világa, hihetetlenül izgalmasnak tartom az egzakt dolgokat. Amikor annyira kevés dologban lehet biztos az ember, akkor a reál világban megvannak a kapaszkodók, mert egész egyszerűen egy végeredmény létezik, nem tud más kijönni belőle. Minden matematikai feladvány gyönyörűség. A közgazdaságtan ezért is érdekelt. A humán és a reál világ pedig összetalálkozott nálam, mert azt tudtam, hogy valamilyen szinten nemzetközi dolgokkal szeretnék foglalkozni. Ezért is vezetett az utam a közgazdaságtan, majd a nemzetközi kapcsolatok irányába.

– Ha már matematika, hogyan tudja megoldani, hogy a nap 24 órájába minden beleférjen? Munka, család, sport, olvasás, hogyan lehet összehozni? Mi a megoldó képlet?

– Nagyon intenzíven élek. Vágyam és célom a földi életet minél több tartalommal megtölteni. Nem szeretek feleslegesen valamivel időt tölteni. Amit csinálok, abban szeretem jól érezni magam és látni az értelmét. Ez mindenre igaz. Nagyon szeretek sütni. Olyan csodálatos dolog, hogy ott a sok különböző összetevő, és ha bizonyos logika mentén összerakom, akkor kézzel fogható dolog válik belőle, amit végül jóízűen elfogyasztanak. Ez igazi örömforrás. Ha valaki készített már másnak ételt, amit mind megettek,  és meg is dicsértek, pontosan tudja milyen jó  érzés.  A boltban is meg lehet kapni, de más az élménye annak a kakaós csigának, ami otthon készült. Pihenni is intenzíven pihenek. A „power nap”vagyis a gyors szieszta abszolút jellemző rám, pár perc alvás, és frissnek érzem magam. Nálam ritka, hogy este lefekszem, és kattognak a gondolataim, meg számolom a báránykákat. Ha lefekszem, pár perc múlva már alszom. Ezért relatíve kevés a holtidő, ami nem biztos, hogy jó, néha lehet, hagyni kéne, hogy az emberrel csak úgy történjenek a dolgok. De én ezt nem várom meg, hanem elébe megyek.

– Sokszor késő este, éjszaka is készít süteményeket, van olyan recept, ami generációkon keresztül öröklődik?

– A családomtól tanultam, hogy a kelt tésztába mindig olajat kell tenni, akkor lesz igazán jó. Anyósom mondta, hogy ha valaki jó piskótát tud készíteni, az már igazi háziasszony. Büszke voltam, hogy akkor én az vagyok, mert a nagymamáimtól megtanultam  igazi, jó piskótát készíteni.  A sós stangli receptje generációról generációra száll, és tőlük tanultam azt is, hogyan lehet, jó vékony palacsintát sütni.  Cukormentes, gluténmentes ételeket is készítek, ami újszerű elfoglaltság. Legalább 20 féle lisztem van otthon, kísérletezek. Na az nem olyan egzakt és biztos, hogy ha valamit összerakok, abból az fog kijönni, aminek kéne. Ebben a gluténmentes műfajban még nem tudom, mit hogyan kell összerakni, hogy olyan legyen, mint amit szeretnék.

– Ezt teljesen átérzem. Én a palacsintával kísérletezem, rizstejjel és teljes kiőrlésű liszttel próbálkozom, de nem lesz olyan vékony és az íz világa is teljesen más.

– Meg tudom érteni. Egyik hétvégén a középső fiam megkért, hogy igazi, rendes palacsintát készítsek neki, ne ilyen minden menteset. Úgyhogy sütöttem az igazi vékony tésztájút, amiből egy ültő helyében akár tízet is meg tud enni az ember. A palacsinta egyébként is olyan klasszikus magyar étel, amit valószínű minden gyerek szeret. Mindig gigantikus mennyiséget szoktam készíteni, egyszerre legalább három serpenyővel.

– Mik azok a legfontosabb értékek, amiket otthonról hozott, a szülőtől, nagyszülőktől kapott és fontos, hogy átadja a gyerekeinek?

– A tisztesség. Az a legfontosabb. Mindegy milyen idők jönnek, mindig tisztességgel és becsülettel éljünk. Nagyon hálás vagyok a nagyszüleimnek és a szüleimnek is, hogy ilyen családban nőhettem fel, hogy számukra ez megkérdőjelezhetetlen érték volt, pedig sokszor nem volt könnyű az életük. Máig emlékszem a nagymamám történetére,  milyen érzés volt megélnie, hogy olyasvalakivel tárgyalt az éppen aktuális városi vezetésből, aki az irodájában a mi családunktól elkobzott bútorokon trónolt. Mennyiszer kellett újrakezdeni és talpra állni a családomnak. Ezt mindig tisztességes eszközökkel tették. Talán ebből is adódik az, hogy bármilyen időszak jön, bármilyen nehézségekkel is kell szembe nézni, biztos, hogy mi talpon maradunk, mert ezt hallottam otthon és ezt mondom én is a gyermekeinknek.  Ha úgy alakul az élet, biztos vagyok benne, sosem halunk majd éhen, mindig tudunk majd dolgozni, mert nincs olyan munka, ami derogálna.  Azt tanítjuk a gyermekeinknek, hogy soha ne kényszerüljenek megalkuvásra, ne kelljen megtagadniuk azt, amit fontosnak tartanak. Ez a büszkeség és önérzet nekem óriási örökség, és ezt viszem tovább. Szeretném, ha majd ők is továbbadnák. 

– Családi hagyományok mellett a nemzeti örökségről is beszéljünk, annál is inkább, mert idén van Trianon 100. évfordulója. Hogyan lehet a gyerekeknek mindezt átadni?  Főleg úgy, hogy a magyar történelem egyik legnagyobb tragédiája a mai napig indulatokat vált ki.

– Szerencsére Trianonról ma már tanulnak a gyerekek az iskolában. Szerintem az eszükkel tudják, mekkora veszteséget jelent ez nekünk, tudják, hogy az országunk mennyivel nagyobb volt, mennyivel gazdagabb, milyen kincsekről kellett lemondanunk. A mi generációnk még úgy nőtt fel, hogy előlünk ezeket a dolgokat még eltitkolták. Aki a családból nem hozta a tudást, hogy a magyar nemzet határai nem érnek véget az országhatároknál, hitte is meg nem is, nem volt biztos tudása. Mennyi olyan ember lehet most Magyarországon a negyvenes korosztályban, akiket ha megkérdeznénk, hogy járt-e bárhol a határon túli magyar lakta területeken, akkor azt válaszolná, hogy nem, sehol. Úgy, hogy egyébként talán a fél világot bejárta már, de nem volt Erdélyben, Kárpátalján vagy a Felvidéken. Tehát szerintem ez egy létező, velünk élő hiány. A mai gyerekeknek  a Határtalanul Program keretében lehetőségük van eljutni a határon túli magyar lakta területekre. Büszke vagyok rá, hogy a Nemzeti Összetartozás Napjának nyilvánítottuk június negyedikét és közösen emlékezünk meg, mert ez a nap valóban a nemzeti összetartozásról szól, arról, hogy ne is lehessen kérdés, hogy a határainkat átlépve is magyarok élnek, akik ugyanúgy a honfitársaink. Abban bízom, hogy amikor a mi gyerekeink felnőnek, akkor már nem lesz olyan politikai párt, amelyik azzal próbál a maga számára politikai tőkét kovácsolni, hogy a határon túliak magyarságát megkérdőjelezi, és az anyaországi magyarokat a határon túliak ellen hangolja. Ez még egy olyan feladat, amit közösen kell megoldanunk, ez a mi gyerekeinken fog múlni. Az Alaptörvény kimondja, hogy Magyarország felelősséget visel a határon túli magyarokért. Ha a gyerekeink is tudják, hogy nekik ezt a felelősséget viselniük kell, akkor talán a sebeken, Trianon fájdalmán tudunk enyhíteni, mert begyógyulni úgysem fognak soha.