Schmall Rafael, aki a Tejutat is lefotózta

Schmall Rafael asztrofotográfus különleges fényképével az első helyet szerezte meg Az ember és az űr nevet viselő kategóriában a greenwichi királyi múzeum által szervezett Insight Investment Astronomy of the Year 2020 pályázaton. Vele beszélgettünk.

– Az emberek többsége a természetfotózás híve, ön viszont a csillagokért és az éjszakai horizontért rajong.

– Én is kedvelem a természetfotózást, korábban társaimmal együtt sokat jártunk a szabadban, főként gombákat és növényeket örökítettem meg testközelből. Ha kellett, akkor hasaltam a harmatos fűben vagy egy-egy fotó kedvéért akár tíz kilométert is túráztam. Manapság is közzé szoktam tenni ilyen jellegű fotókat, de inkább éjszaka szeretek fotózni.

– Mit örökített meg elsőként éjszaka?

– Először még nem kimondottan a csillagos égbolt, hanem maga az időjárás érdekelt, ismerőseimmel korábban is kijártunk már éjszakai képeket készíteni. Emlékszem, hogy egyszer a Tejút irányába fényképeztem, és meglepődtem azon, hogy milyen látványos felvétel született. Végül 2012-ben vásároltam egy távcsövet, amellyel megörökítettem a Vénusz átvonulását. Kezdésként a távcsővel elégedett voltam, de rájöttem, hogy a mélyégfotókhoz ennél több kell.

– Ezek közül melyik fényképére a legbüszkébb?

– A namíbiai sorozatra, amin a Tejút látható, közülük is az az egyik legjobb, amelyen egy szavanna közepén álló fa szerepel. Az égbolt, a fa árnyéka is szépen látszik, a kavicsok szabályosan világítanak. Gyakorlatilag nem volt fényszennyezés, mivel száz kilométeres körzetben semmi civilizáció nem volt. Bár itt nálunk, Zselicben sincs olyan rossz égbolt, de lent délen az adottságok sokkal jobbak voltak.

– Van olyan helyszín, ahová többször is visszatért?

– Szeretnék, csak a járványhelyzet és a szabadidő hiánya is keresztülhúzza a számításaimat. Több célomat is elértem, hiszen fotóztam éjjel repceföldet, napraforgókat a Tejúttal, ezek jól sikerültek. Vannak olyan helyszínek itthon, mint például a Somló vára, ahová jó lenne visszatérni, de az alföldi szikes talaj is megérne pár felvételt. A bolíviai kiszáradt sóstó már egy kicsit veszélyesebb hely.

– Meséljen egy kicsit az asztrofotózásról. Hogyan készülnek a képek?

– Az asztrofotózásnak több műfaja van: ide tartoznak az éjszakai tájfotók (asztrotájképek) is, melyekhez szükség van állványra és nagy fényerejű objektívre egy jó gépváz mellett. De mit sem ér az egész, ha nincsen elég sötét vagy nem derült az égbolt. Ott van továbbá a fényszennyezés is, ami szintén bezavarhat. Ha mondjuk bolygókat és galaxisokat szeretnénk megörökíteni, akkor már távcsövet és annak speciális állványát is kell használnunk. A nagyobb rendszereknél vezérlőegységek is vannak, amik a teleszkópot és a fényképezőgépet is üzemeltetik. Az ilyen jellegű fotókat ki kell átlagolnunk, le kell róluk vonni a képhibákat, valamint az utófeldolgozás során be kell állítani rajtuk a színeket, hogy megfeleljenek az asztrofizika törvényeinek. Fontos ismernünk, hogy mit örökítünk meg, valamint a feldolgozás módját is ki kell tapasztalnunk egy megfelelő (és szép) képhez. 

– Használt már analóg technikát az égbolt megörökítésére?

– Látok benne kihívást, sőt egyszer ki is próbáltam, de az előhívás költségei rendkívül magasak. Csak akkor érné meg, ha én magam, otthon végezném el az egyes fázisokat (utóbbi nyilván egy élmény, és érdekes is lehet). Továbbá rendkívül nehéz a távcsövet filmes géppel használni, mivel nem tudjuk beállítani az élességet. Nem lehetetlen, de kísérletezni kell vele.

– Gyűjteményében különleges és részletes galaxisfotókat is találunk. Miben rejlik a különlegességük?

– Egy nagyobb teleobjektívnél is csak egy foltnak látjuk a galaxisokat, megörökítésük távcsővel lehetséges. Gyakorlatilag egy éjszaka is elég hozzá, de érdemes több estén át ráállítani az eszközt, több képet készíteni róla. Például az én felvételem tíz éjszaka alatt készült el, a fényes csillagok alapján tudtam újra és újra betájolni a távcsövet. A fényképezőgép kijelzőjén az élőképen maximum csak a fényesebb csillagok látszódnak.

– Hány órán át tart az utómunka?

– Például egy harmincórás felvétel utómunkája háromszáz órát is felemészt, az asztrotájképeknél kicsit könnyebb a helyzet, de ott meg a számítógépigény nagy. Nyilván, ha háromezer méter magasan lennénk, és nem lenne fényszennyezés, akkor nagyjából két éjszaka alatt akár több tökéletes képet is alkothatnánk. Azt is tudni kell, hogy a galaxisok kényesek a légkörre: halványak, aprók, jobban szétterül a fényük egy csillaghalmazhoz képest (hiszen nagyon messze vannak), ezért nehéz megörökíteni őket.

– Melyik volt a legkülönlegesebb égi objektum, melyet sikerült lencsevégre kapnia?

– Kimondottan szeretem a sötét ködöket, melyek nagyon halványak, ezért különösen nehéz őket megörökíteni. A Tejút déli része is érdekes, illetve a júliusi Neowise-üstökös is páratlan látványt nyújtott. A déli féltekés objektumok (például az Omega centauri), melyek hazánkból nem látszódnak, egyébként is nagyon különlegesek. Az Orion-ködről csináltam egy fényképet, de nem volt számomra annyira meggyőző, mint a nagy és ismert asztrofotósok felvételei. Sok múlik az égbolt tisztaságán, de a feldolgozásra is figyelni kell. A színek szintén nagyon kényesek.

– Mennyire kell szerencse az asztrofotózáshoz?

– Derült égbolt, nulla holdfény, minél alacsonyabb fényszennyezés. Ez a három alapfeltétel, plusz kell egy kis szabadidő. Most is látszódnak a csillagok, de fátyolfelhős égboltnál már nincs értelme elindítani a rendszert, mert hibás képeket ad. Arra viszont nagyszerű, hogy a távcsőben nézelődj. Sokszor csak a vakszerencsén múlik minden.

– Hogyan sajátította el a tudását?

– Azt tudni kell, hogy nincsen kimondottan asztrofotós tanfolyam. Ismerőseimtől sokat tanultam, de van asztrofotós klub is, bárkinek a kérdéseire válaszolnak. Az embernek gyakran magától kell rájönnie, mitől lesz jó a fotója. Meg kell próbálni elérni a nagyok szintjét. Küzdelmes és nehéz feladat ez, de nem szabad feladni. Olyankor pihenni kell, majd újból neki kell állni.

– Kitartását nemrégiben nívós díjjal ismerték el. Mi látható a kategóriagyőztes alkotáson?

– Tavaly december 26-án a saját otthonomból, két sütemény elfogyasztása között készítettem el a fotót. Már előző nap láttam, hogy mikor jönnek a műholdak, hiszen a pályájukat egy weboldal segítségével követtem. December 25-én még felhős volt az ég, karácsony másnapján viszont minden adott volt egy fotózáshoz. A műholdak éppen jó pillanatban és jó szögben, merőlegesen suhantak bele a képbe. A vendégeknek meg is mutattam a felvételt, amire azt mondták, hogy látványos, de egyben ijesztő is.

– Csak nem Elon Musk műholdjait örökítette meg?

– De igen, most már több mint hétszáz darab kering odafent körülbelül 550 km magasan. Először tavaly májusban figyeltem meg őket, de karácsonykor feltűnőbbek voltak. Akkor bárhonnét, akár a város közepéről is jól látszódtak az egymás után libasorban mozgó fénypontok. Most már magasabban vannak, és a térbeli orientációjuk is más, így csak távcsővel lehet őket megfigyelni. A műholdak most kevésbé látványosak, és jó, ha egy átlagos fotós észreveszi őket a képeken. A probléma a rádiótávcsövek esetében elég nagy, valamint a tudományos célra épített rendszereknél, ahol nagy látómező párosul nagy fényerővel. Ott már komoly gondot okoznak az átvonuló műholdak.

– Meglepte a kategóriagyőzelem?

– Bár titkon tudtam, hogy egy egészen kivételes képet készítettem, de úgy voltam vele, hogy a zsűri majd eldönti, hogy nyerhetek-e vagy sem. A díjátadót a járványhelyzet miatt sajnos online tartották. Az elismerést jól becsomagolva, postán küldték el nekem. Az online díjátadó után megismerkedhettem a zsűri tagjaival többszöri online kerekasztal-beszélgetés során.