Séta a Fekete István-tanösvényen
Zakatoló „szellemmozdonyok”, fejünk felett elsuhanó repülők, csicsergő madarak éneke. Kopottas turistajelzés, sártenger, különleges kilátó.
Magányos padok, melyek hiába várnak megfáradt kalandorokra. Bizony, nyirkos, saras időben csak a legelszántabbak indulnak útnak. Mi sem siettünk sehová, a Kis-Hárs-hegyre ugyanis éppen azért jön az ember, hogy élvezze a csendet és merengjen Fekete István állatvilágában. Egy kis virtuális biológiaóra a város ölelésében. Igen, így is felfoghatjuk.
– Jó napot! – ez a legáltalánosabb köszöntési forma az erdőben. Egyesek komorabban, egy kis fejbiccentéssel, mások egy mosolyogva üdvözlik a túratársakat. A két hölgy az utóbbit választotta, és érdeklődve nézték, miért tetszenek nekünk annyira az ösvény melletti padok.
Ki akarok törni, ordíthatta ez a törzs, és lám, kívánsága megvalósult. Csak egy villanás – vagy reccsenés az élet –, ami után nem marad más, csak az elmúlás. Korhadt, kidőlt fák mesélték el a múltat, és jelezték: semmi sem tart örökké.
Fekete István nem bízta a véletlenre a sorsát, mondhatni, kihozott mindent az életből, amit lehetett. Csak írt, írt és írt... Örök kedvenc, kiről méltán nevezték el ezt a tanösvényt.
A síneknél jobbra, majd balra néztünk, hisz sosem árt óvatosnak lenni. Kopott fémfelület, bizony itt jár szerelvény a pandémia alatt is, valahol messze zakatolt is egy mozdony. Vártunk, de nem mutatta meg magát, valószínűleg szégyenlős. Pech.
Útelágazódáshoz érkezünk. A távolban emberi párbeszédre figyeltünk fel, majd két alak közeledett felénk. A hölgyek köszöntek és már haladtak is tovább, míg mi betájoltuk magunkat. A térkép sem szentírás, mutathat fals irányt. Szerencse, hogy a régi idők embere gondolt a jelzőkövekre. Praktikus megoldás, hisz térerő nélkül is működik.
Ő itt Dézi, a vizsla. Megpróbált fára mászni, de rájött, hogy nem tud felmenni Csuvikhoz és társaihoz. Ő a földre termett, hogy kiugrassza a bokorból Karakot és Kalánt. Nem volt szégyenlős: szájába vette a szemétdarabot, modellt áll, majd elfutott. Gazdája nem dicsérte meg a nejlonért.
Kopottas útjelzések, mint idősödő ember bőrén a megfakult tetoválások. Repedezettek, de a barázdák ellenére azért évek múltán is értjük a jelentésüket. Fadekorációnak is elmennek, színt visznek a csupasz, tetszhalott erdőbe.
Mint egy DNS-lánc, ami láva módjára utat tört magának a mélyből, és az ég felé magasodik a Kis-Hárs-hegyen. Túránk megérdemelt ajándéka. Járványbiztos, hiszen két oldalról lehet feljutni a tetejére. Makovecz Imre ezt nagyon eltalálta.
Az ember lassan minden talpalatnyi helyet beépít, a meghitt, érintetlen réteken, domboldalakon már házak magasodnak. Csak a Pilist mentsük meg az urbanizációtól! A köd talán megálljt parancsol.
Telt ház a csúcson. A későn érkezőknek nem maradt más, mint kivárni a sorukat, a kilátó tetején csak két ember fér el kényelmesen. Na meg persze a látvány miatt sem siettünk lefelé, így az úr a telefonja nyomkodásával ütötte el az időt.
Az erdő otthon, néhány élőlénynek egy parányi kis odú is megteszi. Útközben hallottunk egy fakopáncsot, ki serényen dolgozott. Sztahanov is megirigyelte volna, úgy kalapálta a mínusz egy fokos hidegben a kemény törzset. Ha elég kitartó, egyszer neki is lesz saját hajléka.
