Delphoi és a Szilícium-völgy között

Ha lehetne, akarnád tudni a jövődet? Csak semmi tenyérjóslás, kávézacc vagy tarotkártya! Egy algoritmussal már egész pontosan meg lehet állapítani, hogy mi fog történni.

1986-ban az adatok 92 százalékát még analóg módon tárolták, 2007-ben viszont már a 97 százalékukat digitalizálták. Alessandro Vespignani olasz fizikus könyve, A jóslás algoritmusa már akkor írt egy világjárvány lehetőségeiről, amikor még bőven a koronavírus előtti időkben jártunk. Úgy húsz évvel ezelőtt ő teremtette meg a modern vírusterjedést leíró modellezés eszköztárát, és az általa tervezett algoritmusokat vetették be minden jelentős vírus esetén, az ebolától a koronavírusig; előrejelzéseit a WHO is használja.

Semmi meglepő nincs abban, hogy a jóslás algoritmusainak adatait mi magunk szolgáltatjuk, amikor GPS segítségével jutunk el A-ból B-be, amikor megadjuk személyes adatainkat, ha online fizetünk, és még sorolhatnánk. Az elemzők szuperszimulációk segítségével tekintenek körbe a világban, és könnyedén felmérik az emberi igények és tevékenységek alapján a lehetséges kimeneteleket. A Facebook 2016-ban még el mert dicsekedni azzal, hogy billió új adatot képes elnyelni minden áldott nap, és közel hatmillió előrejelzést készít el másodpercenként. Ma már óvatosabban fogalmaznak.

Joseph Fridman médiaproducer, tudományos kommunikációs szakember egy cikkében néhány nagyon fontos megállapítást tett azzal kapcsolatban, hogy mik a veszélyei, ha az emberi agyat csupán masinaként kezelik a technológiai gigavállalatok. Az ehhez kapcsolódó kutatásokban egyre nagyobb befolyással bíró tudósok munkája alapján kiemelkedő neurobiológiai eredmények születtek az utóbbi időkben. Megállapították, hogy az agy egyik legfontosabb funkciója a konstans predikciógyártás, vagyis az, hogy előrejelzéseket ad a hallott hangok, az érzéki benyomások, a környezetében található tárgyak és cselekedetek alapján. Ezek az elvárások nem csupán fejben léteznek, hanem most már az is biztos, hogy együtt szőjük és alakítjuk a valóságot az egyéni elképzeléseink alapján, mert a világ épp azzá válik, amit látunk. Háromszáz évvel ezelőtt Descartes még azt mondta: „Gondolkodom, tehát vagyok.” Manapság ez inkább így hangzik: „Prediktálok, tehát vagyok.”

Gép és ember párhuzama persze nem ma kezdődött. Az emberiség gyakran hasonlította saját rendszerének működését az adott éra technológiai eszköztárához. Thomas Hobbes a Leviatánban (1651) az emberi testet az automatákhoz mérte, amelyek rugók és kerekek segítségével képesek mozogni. „Mi a szív, ha nem egy rugó, és mi az ideg, ha nem egy húr?” – kérdezi Hobbes. Hasonlóképp írt a már említett Descartes, aki az idegeken keresztül járó „szellemeket” (vagyis az ingert) a francia királyi kertekben látott hidraulikus gépek analógiája szerint írta le.

Az életünket behálózó struktúrák és a régi technológia a felszínen megmaradt: még mindig városokat átszelő, láthatatlan csőrendszerek szállítják a vizet a fürdőszobába, elektromos áramkörök hoznak fényt a lakásokba. De ezeket a szisztémákat már egy másik, prediktív modell felügyeli, mind a közigazgatásban, mind a gazdasági szférában, egészen odáig, hogy eldönti, mit és hogyan jelenít meg görgetés közben a hírfolyam a közösségi médián vagy hogy milyen zenei listát hallgatunk hazafelé a dugóban. És bár első hallásra a jóslás bármely formája igencsak távol áll a tudományoktól, a véletlennek nevezett változó komponens mögött a jelenlegi állás szerint egy gondosan megírt számítógépes program áll.

Mit jelent mindez? Nem mást, mint hogy az ember kiszámítható, cselekedetei, vágyai és álmai kalkulálhatók, és összetevői között egyetlen olyan rész sincs, amit ne lehetne feltérképezni, megváltoztatni és beprogramozni. Ez a nézet főképpen a II. világháború idején szilárdult meg, amikor a távoli ellenségképpel szemben létrejöttek az első szimulációk, a radar és az észlelés egy egészen másfajta státusza. Megszületett a kibernetika. Ahogy a történész Peter Galison a tanulmányában leírta, ez az ellenség már nemcsak egy másik, gonosz ember vagy szörnyeteg volt, hanem egy mechanizált Ő, akit az MIT és a különféle amerikai–német egyetemi közegek kísérleti háborúja generált – valami, amit ma úgy hívnánk, hogy kiborg, vagyis félig ember, félig gép. Fő jellemzője, hogy minden alkalommal, amikor valamit megtudunk róla, Ő is megtud valamit rólunk. Ez a mesterséges intelligencia.

A korai behaviorista (szociális kognitív megközelítés) hívei már úgy látták, az ember bizonyos ingerek, stimulusok által irányítható, célzottan megszólítható, egyfajta input-output rendszerben képzelhető el, akár a számítógép. Tulajdonképpen erre az elképzelésre épült az 1950-es évek után a reklámszakma. A sablont persze könnyedén át lehetett emelni a politika térfelére. A választások befolyásolása, egész nemzetek sorsának manipulálása kellemetlen disztópia helyett az új évezred kezdetére rendíthetetlenül testet öltött.

A legtöbb nagyvállalat modellje tehát a következő:

1. Adatgyűjtés

2. Kódírás – if/then/else 

3. Minták felmérése 

4. Viselkedés és kimenetelek meghatározása 

5. Direkt cselekvés 

6. Fogyasztás ösztönzése

7. Állami és politikai hatalomgyakorlás 

Miért engedjük meg az ilyen mértékű manipulációt? Egyszerű a válasz: a biológiai és a társadalmi fogalomtár nagyon közel áll egymáshoz (corporation = szervezet, vállalat; corpus = test); épp olyan parancsokkal irányítjuk a testünk, mint a társadalmi rendszereinket, és vice versa. Régebben militáns szavakkal (őrizni a szívet, bástyákat húz fel maga köré stb.), ma már inkább statisztikai fogalmakkal képzeljük el az agyműködést, mint amely kereskedik a fennálló energiával, értékfelmérő funkciója van, cseréket hajt végre és gyakran keletkezik deficit benne.

Ez viszont Fridman szerint is rendkívül veszélyes csapda, mert tipikus esete az eszköz és a fegyver közti határ elmosódásának, a funkció gyors átfordulásának. És minden ilyen diskurzus végén egyetlen pontra jutunk el, méghozzá igen hamar: az egyéni szabadság feladásához, az önként választott egybeolvadás és kollektív létezés kérdéseihez. Problémából most sincs kevesebb, mint Descartes idején volt. Milyen célból próbáljuk tehát valójában tudományosan megállapítani az emberi agy működését, és miért próbáljuk kvantifikálni magunkat? Ha a kontroll elnyeréséért folyik a küzdelem, és ez a cél, akkor miért csináljuk? Ki fog ebből hasznot húzni, és mi lesz ennek a következménye? Talán csak Kasszandra tudna felelni a delphoi jósdában.

De a gép éhes. Úgyhogy: gyöngyöt a disznók elé.

Az írás az Aeon.co oldalán megjelent alábbi cikk alapján készült: Joseph Fridman: The Problem With Prediction.