Sub Rosa – Textúra 2020

Négy év után újra megrendezik a nagy sikerű sorozatot  a Szépművészeti Múzeumban: vár mindenkit a Textúra 2020!

 „Minden eleven és mai.” Úgyhogy hiába rejtőzködsz a márvány mögött, gondoltam, amikor farkasszemet néztem egy római férfi mellszobrával éjjel, az ókori tárlat közepén.

Most már egészen biztos vagyok benne, hogy nem létezik az idő. Lehet ezen morfondírozni meg hümmögni, hogy hát, na hát. Mert a múzeumi séta minden bizonnyal este hétkor kezdődött. Ide is van írva, itt a kezemben a leporelló. November 3, 19:00. Megtelve és üresen, mintha 2000 év suhant volna át rajtam, úgy lépek ki a tejfehér budapesti éjszakába. Nincs hideg, nincs november, nincs ez a szörnyű év – csak  emberek vannak. De hát iszonyúan apró emberek. 

Ez lesz az ön jele: rózsa – igazít útba a kisasszony a bejáratnál. A túra tehát így telik majd, sub rosa. Keresem a többieket, siker, a rózsa jele már a fejem fölött lebeg egy táblán. Az első emeleti kerengőn mélázom, a csarnokban odalent azúr hullámok a falon, kék fényárban úszik a terem. Egy  „múzeumpedagógus” és egy  „kurátor” a színpadra lépnek, köszöntik a közel 360 látogatót. Ahogy vártam, a jelenet hamar káoszba fordul: ez már a performansz része. Nem lesz egy szokványos este.

Széthajtom a gigantikus térképet: 9 jel, 9 alkotás, 9 jelenet vár. A rózsa felé vesszük az irányt, harmadik emelet, félreeső folyosó. Spillenberger Sámuel lőcsei orvos arcképe előtt egy rózsaszín kesztyűs takarító áll. Hebeg-habog, a felmosóronggyal játszik, bocsánatot kér még a létezéséért is. Ő igazán nem akar minket zavarni a műalkotás befogadásban. Hirtelen a messzi távolba réved, valami átkapcsol benne  – a háta mögött kicsapódik a szárnyas ajtó, hideg fény és fehér pihék fellege kavarog a folyosón. Egy hideg téli éjszakába csöppenünk, fausti kísértés tanúi leszünk. A többi maradjon titok. A rózsa hallgat  – úgyhogy én is. 

Tovább indulunk. A freibergi dóm óriás kapuja előtt találjuk magunkat – és egy mozdulatlan, csuklyás gitáros alakot. A sötétben, vak csendben várunk. Nyílik egy hátsó ajtó, lámpájával belép a teremőr. Fütyörészik, dúdol. Éles F-moll hasít a levegőbe – a teremőr rémülten kutat a fénypászmával. Menekülne, szalad a teremben, de egy láthatatlan erő a kapu felé vonszolja. Zuhanás. Az imát mi halljuk – mintha az istene nem figyelne. Ezzel a tudattal szállunk a mélyföldszintre. 

Back to Cairo – következő állomás. Írisz ókori szobra előtt egy becsapott asszony siráma hangzik el, diszkófényekkel. Együtt érzünk vele, sajnáljuk, és kicsit csodáljuk is. Elemi erővel kiáltott az igazáért. Hátul múmiák pihennek – a színésznő már mint kurátor hallgat el. Zavarba jön, kirohan a teremből, miután istennők erejével felperzselt mindent körülöttünk. És már vár minket Athén. 

Szakállas férfi mellszobra mögül előbújik egy fiatalember. Kacsint, játszik velünk, a szobor körül táncol, szélvihar az egész. Dallal csalogatná a jelen felé, csábítja, hogy mutassa meg a valódi arcát. Az ideákba kövült alak titkai lassanként feltárulnak előttünk: római férfi, félmosollyal. A csoport tovább indul, én még maradnék, közelebb lépek. Egy régi ismerősöm látom az arcban. „Minden eleven és mai.” Úgyhogy hiába rejtőzködsz a márvány mögött, gondoltam, ahogy farkasszemet néztünk. 

A túra felénél kis pihenőt adnak nekünk. A kiállításról szóló werkfilm a múzeum közepén tekinthető meg. Székely Kriszta, a rendező szerényen nyilatkozik, de megszólalnak a színészek, Péterfy Bori, Jordán Adél, Keresztes Tamás, Tasnádi Bence és sokan mások, valamint az írók közül néhányan, Balla Zsófia, Száraz Miklós György és Terék Anna is beszámolnak élményeikről. A kortárs művészeti törekvések általában igyekeznek összehozni a különféle képzőművészeti ágakat. A Textúra jól megírt szövegeket adja a színészek szájába, hogy a tárgyak életre keljenek. Nem könnyű a feladat, hiszen a múzeumi merevségből nehéz kiszakadni, a vállunkon lóg a táska, kezünkben a mobil – és mégis, ha a varázsige hatni tud, századokat repülhetünk át. 

Például vissza egészen mindennek a kezdetéig. Az első emeleten vár Brueghel paradicsoma – és a Majomszózat. A teremőr főemlősbe fordul, a szavait nehéz érteni, és épp ez a lényeg. A székre pattan, imádott kőrisfájára, és onnan rikácsol a modern ember felé: az Úr szólt hozzátok, és ti nem értitek a parancsát? Meghökkentően erős jelenet a bűnbeesésről, akár félhetnénk is. De mindenki nevet. „Valami fojtogatja a kertet.” Már-már felénk hajítana valamit, amikor nyel egy nagyot, és visszaül székére. Őrzi tovább a termet. Döbbenten fordulok ki a sarkon. 

A múzeumpedagógus Macchietti Mária-képe előtt áll, unalmas beszédet tart, fontoskodik. Aztán kirobbannak a könnyei. Kórházi jelenetre gondolunk, azt mondja, nincs tovább. Az anyának nincs fájdalmasabb, mint elveszteni gyermekét. A Kisjézus pufók mosollyal szemléli, mi csak hallgatunk. Ez a jelenet időtlen: a legfontosabb kérdések minden korban ugyanazok. A megkövült múzsa monológja után a kiállítás véget ér. 

A Textúra 2020 egy fontos kiállítás, mert élmény. Hazafelé ballagok, számolok. Három óra telt el... De biztos ez? Végül nem tudom eldönteni, hogy én kövültem szoborrá vagy bennem elevenedett meg egy ősi alak. Talán mindkettő. Ahogy mondtam: nincs hideg, nincs november, nincs ez a szörnyű év – csak  emberek vannak. De hát iszonyúan apró emberek. 

Vezetőfotó: Czakó Julianna előadja Berta Ádám: Múzsa vagyok című írását. Műalkotás: Michele Pannonio: Thalia múzsa (1456–1457)