Tücsökkolóniával az apokalipszis ellen
A rovarfogyasztás a 2010-es évek nagy reményű iparágának tűnt. Számos hangzatos nevű startup született, melyek azt hirdették, hogy tücsökkolóniákkal fogják felszámolni a globális éhezést, lisztbogarakkal fordítják vissza az apokalipszist.
Történt egyszer egy vidéki kisvárosban, az egyik országos kifőzdében, hogy egy fiatal hölgy rendelt egy gyrostálat. Mikor megkapta az ételt, a bárányhúságyon egy anyacsótány pihent. „A mai nap folyamán ilyen finom, húsban gazdag gyrost kaptam” – posztolta ekkor a hölgy a képet, melyen a salátalevelek közt még a nőstény csótány petéi is tisztán látszódtak. Az étterem kárpótlásul egy tízezer forintos kupont ajánlott fel, és persze elnézést kért. Az áldozat feljelentést tett, a cég perre vitte az ügyet, mert a nő bejegyzése jelentős bevételkiesést okozott nekik.
A vásárló mindig akkor boldog, ha azt kapja, amit rendel. Akkor nyugtázza elégedetten, hogy döglött rovar van az ételében, ha pont ezért fizetett. De miért akarna valaki Európában rovarokat enni, ahol ennek sem történelmi, sem kulturális gyökere nincs? Ez nem jelenti azt, hogy a mi kultúrkörünkben sosem merült volna fel a rovarfogyasztás gondolata: már Arisztotelész is lejegyezte a kabócalárva ízletességét a Historia Animaliumban. De ahogy a görögöknél, úgy az egész földrészen inkább kísérletező hozzáállással nyúltak a témához. Hamar felismerték a betegségek és a szúnyogok, férgek, csótányok kapcsolatát, és e kellemetlen képtársítás társadalmi tabut csinált a kérdésből.
A rovarellenességnek elsősorban mégsem gasztrokulturális oka volt, inkább gyakorlati. Az európai agrokultúrában a legértékesebb haszonállatok a nagy testű, szárazföldi emlősök. Tizennégy ilyen jelentős állatfajt különböztetünk meg, ezek egy kivétellel mind őshonosak az eurázsiai térségben. Ezen fajok nem pusztán élelemforrást jelentettek, hiszen tejtermékre, gyapjúra, bőrre, közlekedési eszközre ugyanekkora szükség volt. Európában csupán két rovarfajt tenyésztettek haszoncélból, a méheket és a selyemhernyókat.
Így a kérdés megválaszolatlan maradt: miért akarnánk rovarokat enni? Az Élelmezésügyi és Mezőgazdasági Világszervezet 2016-ban közölt egy több mint százoldalas tanulmányt, mely átfogóan vizsgálja a kérdést. Az Edible Insects – Future prospects for food and feed security (Ehető rovarok – az étel és az étkezés biztonságának kilátásai) című dokumentáció kezdősoraiban a XXI. század varázsszavai, a túlnépesedés, a felmelegedés és a környezetszennyezés szentháromsága hipotetikusan beteljesül. A felvetés nagyon leegyszerűsítve úgy szól, hogy 2050-re nem fogjuk tudni ellátni a bolygón élő kilencmilliárd embert elég élelemmel, ezért új, fenntartható élelmiszerforrásra lesz szükség.
Ahhoz, hogy egy állatfaj alkalmas legyen a gazdasági tömegtenyésztésre, négy fő szempontnak kell megfelelnie: egyszerű étrenden tartható, fogságban is szaporítható, gyorsan szaporodó és ember által dominálható szociális struktúrában él. Erre a tanulmány elsősorban a tücsköket hozza fel példaként. Egy tücsök főként fehérjéből áll, emellett zsírból és kitinrostokból. Testtömegéhez képest magas proteintartalmú és jelentős B12-vitamin-forrás. Rendkívül alacsony metángáz-kibocsátás jellemzi, szemben az egyik legjelentősebb húsforrásunkkal, a szarvasmarhával. Étrendje primitív, a száraz zöldséglevelektől a darált halpikkelyeken át a rizsporig nem nagyon válogat. Naponta milliószám szaporodhat, a körülményeire igénytelen, a populáció emberi erővel könnyen kontrollálható. A dokumentáció hosszasan taglalja a tücsök- és egyéb rovarfarmok elméleti előnyeit.
Az írás nagy médiafigyelmet kapott, szakmai körökben viszont számos támadás érte. Az Európai Élelmiszer-biztonsági Hatóság (EFSA) 2018-as választanulmányában arra az eredményre jutott, hogy a tücsök emberi fogyasztásra nem javasolt, számos veszélyforrást hordoz magában: vírusokat, élősködőket, gombákat, nehézfémeket és egyéb toxikus vegyületeket, melyek esetenként allergiás reakciót válthatnak ki. Igaz, az EFSA 2021 januárjában azt is megállapította, hogy a lisztbogár fogyasztása viszont nem jelent egészségügyi kockázatot. Az EU-ban a rovarok mint ételcsoport az új ételek (novel foods) kategóriájába tartoznak. Ez a csoport fedi le az eurokulturális szempontból irreleváns ételforrásokat. Tehát fogyasztásuk nem tiltott, viszont forgalomba hozataluk és terjesztésük külön engedélyekhez kötött.
A zavaros és ellentmondásos gasztrovita ellenére a rovarfogyasztás a 2010-es évek nagy reményű iparágának tűnt. Számos hangzatos nevű startup született, melyek azt hirdették, hogy tücsökkolóniákkal fogják felszámolni a globális éhezést, lisztbogarakkal fordítják vissza az apokalipszist. Jelentős pályázati pénzek találtak gazdára, nagyipari rovarfarmok jöttek létre. A probléma viszont hamar evidenssé vált: tömegfogyasztásra szánt állatállományt kreálni egy agrárrémálom. Milliárdnyi tücsköt nevelni nem jár kisebb költséggel, mint egy marhafarm, ráadásul az üzemi termelés elkerülhetetlenül nagy ökológiai lábnyomot hagy maga után, lényegtelen, milyen állatfaj van a ketrecekben.
– Addig nem vagy igazi rovarfarmer, amíg nem ölted meg az első 150 000 tücsködet – állítja Kevin Bachhuber, aki nagyvállalkozóként vágott a rovarbizniszbe 2016-ban. Hamar kiderült, a termelés üteme jelentősen alulmúlja az elvártakat, a megrendelések tizedét sem tudták teljesíteni. A kiadások mértéke viszont változatlanul magas maradt, így az üzemi rovarfarm hamar becsődölt. A várt ízeltlábúreform elmaradt.
Egy másik megközelítés a Csináld magad! farm koncepciója. A károsanyag-kibocsátás minimalizálásával, GMO-mentesen történő bio-rovartenyésztés biztatóan hangozhat. A gyakorlati problémák viszont változatlanok: a tücsköknek keltetőhely kell, megfelelő levegőösszetétel, folyamatos fényellátás, többlépcsős szeparáció a gördülékeny szaporításhoz. Ha egy rovar megfertőződik, az egész kolónia kipusztulhat, állatorvosi beavatkozásra csekély lehetőség van, tehát ezúttal sincs semmilyen technikai előnye harmincezer tücsöknek harminc marhával szemben. Ennek ellenére a családi rovarfarmok képesek ellátni azokat az ételturistákat és újdonságot keresőket, akik tücsökchipset vagy lisztbogárport fogyasztanának étrendjük kiegészítőjeként. Így viszont a megváltónak szánt szuperétel a burgonyaszirom gasztronómiai értékszintjére degradálódik.
Egy harmadik gazdasági megközelítés még távolabb áll az eredeti koncepciótól, épp ezért ez a legműködőképesebb. Azok a luxuséttermek, melyek az entomofágia exkluzivitását használják fel. Egy szusi lódarázzsal. Egy tál spagetti csótánnyal, mindezt jó drágán. Olcsó alapanyagokból előtermelhető magas bevétel. Vegytisztán kapitalista, de jól működő és könnyen fenntartható üzletmodell.
A rovarételek a szegények eledele helyett csupán a popkulturális gasztrosznobizmus látványos példái. Ha 2050-re a globális étkészlethiány problémája fenn is áll majd, erre minden bizonnyal nem tücsökkolóniák jelentik majd a megoldást. Ha az üzletstratégiai csomók ki is bogozódnának, az ösztönös rovarundor nem fog eltűnni térségünk gasztronómiai közegéből. Így, bár egzotikus ínyencségként itthon is megjelenhet majd, az alapvető európai étrendbe sohasem fog beépülni. Addig nincs is min aggódnunk, míg a gyrostálunkat csótány nélkül is kérhetjük.
