Újramesélt irodalom
A képzelet varázslatos termékeiben megjeleníteni bármit szabad, és ez addig helyénvaló, amíg az nem válik aktuálpolitikai narratívák kubikosává.
2018-ban jelent meg Pat Barker kötete, a The Silence of The Girls (A lányok csendje), amely újrameséli az Iliászt – női szempontból. A regény szerint a mindenkori férfitársadalom agresszív következménye a háború jelensége, a státusszimbólumokért folytatott örökös harc, amelyben a nők nem többek puszta tárgyaknál. A hőstörténetekben ugyanis a halandó asszonyoknak csak a siratás szerepe jut, csatában elhullott férjeik, odaveszett gyermekeik emlékéért. A könyvben Akhilleusz katonái a földig rombolják Briszéisz szülővárosát, de a féktelen pusztítás még jóval Trója ostroma előtt történik. Női sorsok és nehéz döntések mellett a narratíva a közösségen belül átélt magányosság témája köré szerveződik.
Az ötlet nem éppen új keletű: Euripidész, az ünnepelt antik drámaíró elhagyott, felégetett városok felé fordította tekintetét; Trójai nők című darabja a megözvegyült, sorozatos és kegyetlen erőszaktól szenvedő nők tragédiáját dolgozta fel. Minden éremnek két oldala van, mondaná Prótagorasz – ennek megfelelően a verziók gyártása, a szempontváltás bevett szokás az irodalomban, és szinte követelmény. A karakterkidolgozás gyakran eleve feltételezi egymással szöges ellentétben álló narratívák megjelenítését, már kivéve, ha az író az egysíkú és hamiskás történeteket kedveli.
Annyi kijelenthető a mélyen tisztelt és nagy múltú artes liberales nevében, hogy a képzelet varázslatos termékeiben megjeleníteni bármit szabad, és ez addig helyénvaló, amíg az nem válik aktuálpolitikai narratívák kubikosává. Hogy a KÁNON – csupa nagybetűvel – éppen mit tart elfogadhatónak, soktényezős. Példának okáért, bár a XIX. század óta nem szívesen ábrázolják Európában a görög orgiák világát, mégis nyugodt szívvel elmondható, hogy a homoszexuális viszonyok a hellén világban egyáltalában nem váltottak ki semmiféle meghökkenést – míg ma azért bőven akad konfliktus a téma körül.
Kanyarodjunk Keletre! Kamel Daoud algír újságíró 2015-ben történelmi szempontból mesélte újra Camus klasszikusát, a Közönyt. A The Meursault Investigation Harunt, Meursault arab áldozatának fivérét szólaltatja meg, aki mindössze hétéves volt bátyja halálának idején. A modern Algéria bővelkedik abszurdumokban, a mű mégsem a gyilkosság filozófiai indokoltságát és a világ értelem nélküliségét emeli központi elemévé, hanem az iszlamizmus és az állami deformációk által csorbított, lepusztult otthont – egy olyan gödröt, amiből valószínűleg a demokrácia segítségével sem lehet kimászni. A közös pont, hogy Harun számára az utcák épp olyan idegenek, mint Meursault számára hajdanán.
Nem lehet kétségbe vonni az ilyen irodalom legitimitását. Egy problémát tematizálni kell, hiszen minél többször foglalunk új kontextusba valamit, annál érthetőbbé válik számunkra mint jelenség. A csúsztatás általában abban áll, hogy a kettőnél tovább nem gondolkodó kritikus tömeg számon kéri a sötétben tántorgó ógörög hősökön, hogy miért nem kapcsolták inkább fel a villanyt – máris minden megoldódott volna. A feminista kritika szempontjából is meg lehet ítélni az Odüsszeiát, deplatformizációnak azonban egy józan társadalomban nincs helye. Heléna szépsége már eleve nem egy objektum, a Párisz és közte fonódó szerelem (kölcsönhatás!) okozta a háborút, és a feleség semmilyen értelemben véve nem tulajdon. A trójai mondakörrel kapcsolatban játékba hozható a hübrisz, vagyis az emberi gőg: amikor az ember átlépi az istenek, a sors által neki szabott határokat, a bűnhődés elkerülhetetlen. Akhilleusz, Párisz, Helené és Menelaosz mind megküzdenek saját sorsuk súlyával. Az isteni ígéret felülírta az emberit, amikor Aphrodité odaígérte a hercegnek a legszebb asszonyt a földön.
Az örökké érvényes történetek mindig azt tanítják: az ember gyarló, hibákat követ el, gyilkol, de mindennek megvan a maga következménye, és az események láncolatában (hívjuk bár történelemnek, a tények illúziójával dobálózva) semmi nem fekete-fehér. Ma ritka az erőltetett, előre eltervezett házasság – és persze már cinikusan csilingel valami odabent, mert ha jobban belegondolunk, azért annyira mégsem. Az érdekek és a hatalom, bár új köntösbe bújt, még most is maradt a régi. De ami még fontosabb, fel kell tenni a kérdést: a művészetek értéke jelen állás szerint tehát kizárólag a társadalmi konstrukciók ábrázolásában áll? Ha a művészet pusztán leíró jellegű, akár egy hivatali kartoték, akkor hol marad a derengés, az emberi jelenlét gyönyörű borzalmai?
Hogyan jutottunk el a szavak manapság látható túlpolitizálásáig? Túlzott történeti lamentáció nélkül adunk választ. Amikor a tapasztalati térre, amiben élünk, nem reflektálnak már az addig használt fogalmak, természetes, hogy változtatunk vagy teljesen kidobunk korábbi paradigmákat. De a jelentést mindig egy negáció adja: létezik kizárás, ami nem agresszív kirekesztés, hanem konstruáló erő. Ember és nem ember – veszélyes fogalompár, de tudjuk, honnan jött és mi lett a következménye. Akár Koselleck, akár Derrida felől gondolkodunk: az univerzális szavak mögött egy szemantikai érvelési struktúra van. Minél semlegesebb önmagában egy fogalom, annál könnyebben kisajátítható, hiszen fel kell tölteni valamivel. Figyelmeztetni kell magunkat: innen már csak egy lépés az a megannyi hamis ideológia, amivel emberek millióit taszították nyomorba olyanok, akik talán valaha nagyon is jól értették a szavak fontosságát.
Ezt a történetet például érdemes lenne újra meg újra elmesélni.
