Urbán Ádám a fotós szakma hiteléről
Bemutatjuk a Pictorial Collective fotóscsoport tagjait.
Fényképeivel, sorozataival érzéseket és gondolatokat szeretne közvetíteni Urbán Ádám, aki szerint az analóg technika bár szebb felvételeket készít, mégis alapos megfontolásra készteti az embert. A reklámfotóssal a jelenlegi helyzetről, példaképeiről, számára legkevesebb munkáiról is beszélgettünk.
– Hogyan lett fotográfus?
– Édesapám, Urbán Tamás fotóriporter. Az ő és kortársai fényképei között nőttem fel. A gimnáziumi évek alatt kezdtem fotózni, Záray Péter fotóműtermében voltam gyakornok. A kilencvenes években megkövetelték tőlünk, hogy megfontoltak legyünk és nagyjából szemmel meg kellett állapítanunk a fényértéket.
– Használja még az analóg fényképezést?
– Fél éve újra elhatároztam, hogy használom ezt a technikát, vettem ugyanis egy Mamiya 7 típusú fényképezőgépet. Megpróbálom vele a látásmódomat egy kicsit letisztítani. Amíg a mai gépeknél az ember szabadon exponálhat, addig az analógoknál korlátozottabb lehetőségek vannak. Nem beszélve arról, hogy jól meg kell gondolni, mikor nyomjam le a gombot.
– Ön melyik fényképezési eljárást kedveli jobban?
– Az analóg szemcsézettség jobban tetszik, mint a digitális pixelek. Egyszerűen sokkal szebbek. De az anyagi kérdéseket sem lehet elhanyagolni. Manapság egy filmtekercs négyezer forintba kerül, az előhívatás plusz egy ezres. Ebből kijön tíz fénykép, vagyis kiszámíthatjuk, hogy egy gombnyomás 500 forint. Nem beszélve arról, hogy utána még szkennelni kell, mert digitális felületen csak így használhatjuk a fotót. Egy kicsit mazochistának tartom az analóg technikák híveit, mert mélyen a zsebükbe kell nyúlniuk, ha komoly anyagot akarnak készíteni.
– Hogyan tud most a korlátozások közepette dolgozni?
– Alkalmazott- és művészi fotográfusok, fotóriporterek munkái és bevételei egyik napról a másikra eltűntek, a közterheket viszont változatlanul fizetniük kell. Személyes kontaktus nélkül a fotóstársadalom 99 százaléka, így én sem tudok dolgozni, sajnos már a vírus hírére lemondták a projekteket a megbízók és a fotóalanyok. A munkavégzés lehetőségétől, s így keresetüktől a legelsők közt estek el a fotográfusok és a gazdaság helyreállásának folyamatában is valószínűleg több hónapos várakozás után kapunk csak majd munkát. Kicsit kilógok a többiek közül, hiszen reklámfotós vagyok, de nem csodálkoznék, ha ők többet panaszkodnának nálam. Nincsenek rendezvények, ahol alkalmaznák a riportereket, nincs mit dokumentálni. Reméljük lesz előrelépés, mi bizakodunk.
– Dolgozik jelenleg új projekten?
– Most is arra fordítjuk az energiánkat, hogy segíteni tudjunk. Neves fotográfusok, fotóművészek részvételével online fotóaukciót szerveztünk, melynek keretében egy héten át lehetett licitálni a felajánlott fotóművészeti alkotásokra. A képeket méretétől, technikájától és egyediségétől függetlenül minden esetben 5 ezer forintos áron hirdettük meg és átlagban 20-30 ezerért vitték el őket, de volt, ami 100 ezerért kelt el. Az izgalmas képanyag, a fotográfia különböző stílusait képviselte, így a licitálók kedvükre válogathattak a portrék, dokumentarista fotográfiák, művészi tájképek, experimentális alkotások között. A sikeres hét során 1.342.000 forint gyűlt össze, amely a nyertes licitálók közvetlen utalásával már el is jutott az egészségügyi alapítvány számlájára. Remélem, hogy ezzel a kezdeményezéssel nemcsak a nővérek és orvosok munkáját segítettük, de a kortárs magyar fotográfia értékeire is fel tudtuk hívni a figyelmet.
– Mennyire térül meg egy-egy témába fektetett munka?
– A dokumentarista fotóriportokat nem anyagi, hanem erkölcsi megtérülés céljából készítjük. Örülünk, ha a képekkel egy kicsit felhívhatjuk a figyelmet a sokszor elfelejtett témákra. Bár kapunk támogatást a Nemzeti Kulturális Alaptól, jórészt saját pénztárcánkból finanszírozzuk.
– Mennyire érdeklődik a média a Pictorial Collective tagjainak munkái iránt?
– A mai világban kuriózumnak számít, hogy tíz individuális fotós összeáll és megpróbál közösen, egymást inspirálva alkotni, működni. Az internet sokakkal elhitette, hogy egyedül is boldogulnak: itthon inkább egyedül, nemzetközi viszonylatban inkább közösségként könnyebb érvényesülni. Ennél fogva a média sem érdeklődik annyira Magyarországon egy csoport munkái iránt, az egyéni alkotás nagyobb figyelmet kap.
– Mi köti össze a tagokat?
– A Pictorial Collective olyan magyar fotósok csoportja, akik hisznek benne, hogy tanúk és hírvivők. Fontos számunkra a mindennapi helyzetek, különféle problémák bemutatása egyéni véleménnyel és látásmóddal.
– Volt már közös kiállításuk?
– Igen, kettőt emelnék ki közülük. Az egyik a szentendrei Ferenczy Múzeumban rendezett kiállításunk, ahol olyan alternatív életstratégiákat megvalósító személyekről és csoportokról készült fotóriportokat mutattunk be, akik átélik a„flow”-t hétköznapi élettevékenységeik során. Öröm volt együtt dolgozni a Capa Központ Dunaképp című kiállításán is, amelyen csoportunk fotóriporter tagjainak sorozatából állt. Mindegyikünk a folyó más és más szakaszához, különböző országokba utazott el, hogy megörökítse az ott élők mindennapjait, az érintetlennek tűnő, avagy éppen a nagyvárosi, épített tájat, amely kulisszaként a partot szegélyezi, arcokat, tevékenységeket és látványokat, amelyekből összeállhat a néző fejében a kép, és a hozzá kapcsolódó történet. Van, ahol komoly társadalmi-történelmi kérdés sűrűsödik össze a látszólag idilli képeken, máshol az érzékekre ható különleges látványok, vagy épp az egyszerű hétköznapok sodrásából kiemelt pillanatok kerültek inkább lencsevégre, megint másutt pedig álomszép képekben kapunk ízelítőt abból a vízi világból, amely szárazföldi létünk számára oly ismeretlen. Ilyen és ehhez hasonló kiállításokat szívesen összehoznék a jövőben!
– Ajánljon három képet tagtársaitól!
– Bácsi Róbert László: Kövesd a napot című sorozatából az a kép fogott meg, amelyen egy, a deszkáról leeső szörfös látható. Olyan, mint egy festmény, ráadásul ez az alkotás ott lóg az otthonom egyik falán. Szintén tetszik Mohai Balázs egyik fotója, mely valahol a déli határnál készült és négy menekültet örökített meg a naplementében. Ebben benne van az a hozzáállás, hogy bármilyen napszakban gépet ragadunk. Móricz-Sabján Simontól pedig az a kedvencem, amelyen a sártengeren áthajtó traktorosról készült. Ezzel kifejezi azt, hogy sokan milyen nehéz körülmények között próbálják megteremteni a mindennapi kenyerüket.
– Munkáit több szakmai díjjal is elismerték. Melyekre a legbüszkébb?
– Büszke vagyok, hogy a fotográfiával foglalkozhatok és olyan témák feldolgozásával teremthetek értéket, amit én választok magamnak. A közelmúltban a Fővárosi Nagycirkuszban és az Aszódi Javítóintézetben készített dokumentarista munkáimmal szereztem elismeréseket. Tíz éve már, hogy a Fővárosi Nagycirkusz művészei maguk közé fogadtak és a művészetem, annak saját jogán. Légtornászok, artisták, zsonglőrök, a porond legfényesebb sztárjai tették lehetővé, hogy megmutassam azt a világot, amely a közönség számára láthatatlan – és ez a bizalomnak a legmagasabb foka, amit fotós elérhet. A bizalom egy folytonosan visszatérő elem a karrieremben. Az aszódi javítóintézetben jelentős időt töltöttem az elítéltek között, akik lopás, rablás és más bűnök miatt kerültek az intézetbe. Így betekinthettem egy rendkívül zárt közösségnek az életébe, ahol a kívülállóknak mély, zsigeri elutasítás és kirekesztés jut. A kialakított bizalom eredményei szólalnak meg a fotósorozataimban, és ez visszhangzik a fotós szakma elismeréseiben.
– Ön szerint hol válik el egymástól a fotóművészet és a fotóriporteri munka?
– A fotóművészek alkotásai galériák, múzeumok falán jelennek meg, a sajtófotók maximum egy-egy pályázat keretében kerülnek be oda. Mi nem hírképet csinálunk, hanem kis verseket, novellákat akarunk megfogalmazni a fotókban. Éppen ezért nem is inkább fotóriporternek, hanem dokumentarista társadalomábrázoló fotográfusnak valljuk magunkat.
– Mit tart fontosnak a fényképezésben?
– Az egyszerű és érthető, mégis érdekes, önálló gondolatokat kifejező, valódi tartalmak híve vagyok. Eredetiségre törekszem, szívesen kockáztatok. A fényképezésre úgy tekintek, mint egy sajátos képírásra, hiszen a reklámfotó, az értékteremtést is hordozó dokumentálás, a különböző szubkultúrák, közösségek képi megőrzése mind-mind fontos szeleteit jelentik a fényképalkotásban eddig eltöltött húsz évemnek.
– Az ön képei miről szólnak, mit üzennek?
– Képeimmel olyasfajta ajtókat szeretnék nyitni a jelenbe, amelyek mögött a múlt őrződik meg: így éltünk, éreztünk, gondolkoztunk és munkálkodtunk. A legszívesebben a fényképezőgépen keresztül nézem a világunkat és képeimen keresztül szeretném bemutatni, hogyan látom én az embereket, a tájakat és a hangulatokat. Hiszen e képeken én is ott vagyok és az alkotásokba szeretném belesűríteni mindazt, amit a valóság iránti érzékenységben, látásmódban, igényességben igyekeztem megtanulni a magyar fotóművészet legnagyobbjaitól. Szakmai és emberi mércéjük munkálkodik bennem, valahányszor fényképezőgépet veszek a kezembe. Reményeim szerint mindez hitelesíti, amikor a látni, a meglátni és a láttatni szándékával megnyomom a gombot.
