Vadoma és a menekültek – Mélyvíz
Bemutatkozik a fiatal tehetség.
– Anna, ha jól tudom, már a középiskolában szorosabb kapcsolatba kerültél az irodalommal. Mesélnél nekünk erről néhány mondatban?
– Az irodalom szeretete, azt hiszem, jóval korábban kezdődött. Anyukám könyvtáros, így természetes volt számomra, hogy otthon mindenhol könyvek vannak, és hogy a családi nyaralás, a kikapcsolódás elengedhetetlen része, hogy mindenki olvas. Általános iskola alsó tagozatától gyártottam otthon magazinokat, amikbe kitaláltam híreket, vicceket, időjárás-jelentést, rajzoltam hozzá. Máig megőriztem őket. A gimiben persze komolyabbra fordult a dolog: ott már volt a színes iskolaújság, aminek három évig szerkesztője, két évig pedig diákfőszerkesztője lehettem. Szerettem az ottani közeget, az új téma kitalálását, a cikkek és interjúk megtervezését, a lapzárta körüli hajrát… Egyébként csendes diák voltam, az órákhoz nemigen szóltam hozzá, így a magyarórákon sem emlékszem, hogy túl aktív lettem volna. Viszont csupa fül voltam, a szöveggyűjteményt rongyosra olvastam és jegyzeteltem. Az iskolaújság mellett novellákat is írtam, amelyekkel az iskolai irodalmi pályázatokon is elindultam. Két alkalommal első helyezést értem el velük, amire azért is büszke vagyok, mert a zsűri a Jelenkor folyóirat főszerkesztője, Ágoston Zoltán és Fekete Richárd költő voltak. Az egyik alkalommal az itteni nyertes írásomat nevezte az iskola a keszthelyi Helikonra, ahol ezüst minősítést nyertem vele. Utolsó gimis évemben eljutottam Sárvárra is, a Kárpát-medencei Középiskolás Irodalmi táborba, ahol harmadik lettem.
– Milyen tapasztalataid voltak az ott töltött napokról? Mennyire inspirált a továbblépésre? Kaptál-e ott olyan tanácsot, amit be tudtál építeni a munkásságodba? Maradtak-e meg barátságok, mester-tanítvány kapcsolat valakivel?
– Fantasztikus élmény, hatalmas inspiráció volt! Már azt is nagyon megtisztelőnek éreztem, hogy meghívtak rá, ugyanis a több száz pályázó közül kategóriánként a legjobbnak ítélt, mindössze 10-15 alkotó kapott ilyen lehetőséget. Az ötnapos táborban műhelymunka folyt. A beküldött írásokat hallgattuk meg, „cincáltuk szét”, és ezek kapcsán beszélgettünk a különféle írástechnikákról. Én Vörös István prózaműhelyébe kerültem, ahol nagyon sok pályatársamat ismerhettem meg. Olyan fiatalokat, akiket ugyanolyan megszállottsággal foglalkoztatott az irodalom, mint engem. Velük valódi kihívás volt felvenni a versenyt. Jó volt látni, hogy a kortárs irodalomnak van közege, ez egy létező valami, és hogy ebben nekem is lehet helyem.
– Ha már társak, mesterek, akkor ki és miért?
– Egyértelműen Bertók László. Számomra ő volt a mester, időnként nagypapa vagy közeli barát, mikor hogy alakult az életem. A gimnázium utolsó évében ismerkedtünk meg, amikor interjút készítettem vele az iskolaújság számára. Az interjú végén kérdezte, hogy én is írok-e? Megmutatnám-e neki? Egy hónapig ültem a kérdésén, míg rászántam magam. Főleg, hogy mikor megkérdeztem, őszintén elmondja-e majd, hogy mit gondol róla, ő azt felelte: „Ó, én nagyon szigorú leszek magával, Anna. Nagyon. De igazságos is.”
Elindult köztünk egy rendkívül intenzív mester-tanítvány kapcsolat, amiért nem győzök hálás lenni. Nélküle nem jutottam volna el idáig. Én már többször elengedtem az írást, az irodalmi karriert – de ő minden alkalommal visszahozott. Gondosan átnézte a szövegeimet, ellátta plusz, mínusz jelekkel, felkiáltójellel, kérdőjellel… Nagyon sok munkája volt bennem. Laci bácsinál az irodalom életre kelt, nemcsak a kortárs, hanem a korábbi is. Minden ott töltött óra felért négy irodalomórával.
Segített megtalálni a saját stílusomat és hangomat, s ellátott egy csomó olvasnivalóval is. Megismertette velem a kortárs folyóiratokat, s ő vett rá arra is, hogy elküldjem az írásaimat szerkesztőségekbe. Segített kiválasztani, hol kezdjek, és tőle tanultam meg azt, hogy kis, szorgos lépésekkel lehet haladni előre.
Nagyon szomorú volt ott állni idén ősszel a pécsi temetőben a sírja felett.
– Van az életednek egy olyan szegmense is, ami cseppet sem hétköznapi. Több mint egy évet töltöttél törökországi misszióban, a szír határnál, s néhány hónapot Egyiptomban. Mesélj nekünk erről kicsit!
– Az olasz szak első évében nem találtam a helyemet. Azt éreztem, hogy be vagyok zárva magamba, és vágytam egy igazi hivatásra. Így jutottam lassan addig a felismerésig, hogy szociális irányba keresgéljek. Először két hónapra mentem ki, hogy kipróbáljam: alkalmas vagyok-e erre? A jelenlétem lehet-e segítség másoknak, nekik is, nekem is jó-e ez? Először egy gyermekotthonban, gyermek onkológiai osztályon voltam önkéntes, majd, mivel Gaziantep hatvan kilométerre van a szír határtól, elkezdtem egy menekülteket segítő központban is dolgozni. Ez olyannyira megérintett, annyira éreztem, hogy ez az, amit kerestem, hogy tudtam: innentől már képtelen lennék hazamenni. Ezért lett aztán még egy évem kint. Akkor már csak menekült gyerekekkel és családjaikkal foglalkoztam. Csodálatos időszak volt, eddigi életem legfelemelőbb és legtöbb nehézséget hozó korszaka. Szembesültem azzal, hogy mennyi lelki trauma él a menekültekben – láttam gyerekrajzokat, családi dinamikákat, otthonokat, amik segítettek a pszichológia mellett elköteleződnöm. Hiába, hogy valaki újra biztonságos helyen élhet, a háború olyan lelki sebeket okoz, amik láthatatlanok, de nem tűnnek el maguktól. Mélyen megérintett ezeknek az embereknek a sorsa. Osztozni akartam, a saját bőrömön tapasztalni, amennyit csak lehet, hogy jobban értsem őket. Ezért néhány társammal egy hétig egy menekülttáborban éltünk. A menekültválság kellős közepén pedig három hétre Athénba mentem segíteni, ahol mi magunk is az ún. „foglalt házban” éltünk. Nem volt meleg víz, rendes fürdőszoba, az adomány ruhás szobában aludtunk, a fiúknak a pincében jutott hely, kialvatlanok és elhanyagoltak voltunk, mégis égtünk a tettvágytól.
Gaziantepben egyébként művészeti foglalkozásokat tartottunk, játszottunk. A szegényebb menekültnegyedekben hetente háromszor meleg ételt osztottunk, alkalmanként 100-150 adagot. A hozzánk járó gyerekek 8–12 év köztiek voltak, nem jártak iskolába, helyette dolgoztak. Közülük tíznek sikerült rendezni úgy az életét, hogy iskolába is be tudtuk őket íratni. Az utolsó kint töltött hetemen hozták megmutatni a bizonyítványukat. Ez volt az egyetlen alkalom, hogy előttük sírtam el magam.
Egyiptomban, Kairóban három hónapot töltöttem, ez már az egyetemi nyári szünetben, az Aiesec önkéntesküldő alapítvány segítségével történt. Egy olyan klinikán dolgozhattam az orvosok mellett, ahol etióp, szudáni, eritrieai menekült gyerekeket vizsgáltak meg. Mivel a gyerekek számára teljesen ismeretlen volt a kórházi közeg, ezért az én feladatom volt a megnyugtatásuk az egyetemen tanult relaxációs technikákkal.
– Mennyiben jelennek meg ezek a helyszínek, élmények az írásaidban?
– Mikor kimentem, letettem az írásról. Azt mondtam, új célok, új élet, nem fér bele az írás. Ezért a kinti történéseket nem is rögzítettem, nem néztem rájuk úgy, mint „írásanyagra”. Taszított is a gondolata. Amikor hazajöttem, Bertók Laci bácsi kérdezgette, hogy mikor állok végre neki. De csak lassan, egy év alatt jutottam el odáig, hogy képes voltam a kinti élményekhez hozzányúlni. Tartottam attól, hogy nem tudok elég empátiával, elég tehetséggel írni a menekültlétről. De kezdett kibontakozni egy karakter, Vadoma, aki azóta is „társam” az írásban. Rajta keresztül írom meg az összes történetet, emléket, tapasztalatot, amit kint gyűjtöttem. Szép lassan formálódott bennem a felismerés, hogy pillanatnyilag ezzel tudok a kinti embereken segíteni. Bemutatom, hogy min mennek keresztül, milyen fizikai és lelki harcaik, traumáik vannak.
– Látok egy érdekes, apró tetoválást a csuklódon. Mit szimbolizál?
– Ez egy kopt kereszt, ami Kairóban készült. Az egyiptomi keresztények elterjedt szokása, hogy a jobb csuklóra tetováltatják. A története visszanyúlik a korai keresztényüldözések időszakába. Mivel az üldözések és a mártírium olyan gyakori volt, a szülők ezt a keresztet tetováltatták a gyermekük csuklójára, hogyha ők meghalnának, és gyermeküknek árván vagy nem keresztény közegben kellene felnőniük, ez a jel akkor is emlékeztesse őket arra, hogy a szülei miért haltak meg, és hogy ő ezt a hitet kapta tőlük.
Ezt a tetoválást csak a város keresztény negyedében készítik el, az egyik templomnál. A klinikán, ahol dolgoztam, sok keresztény barátom lett, akik elvittek ahhoz az öreg bácsihoz, aki a tetoválást készíti. Ez is egy kisebbfajta kaland és élmény volt, mert ezt a jelet nem lehet „csak úgy”, bármelyik szalonban elkészíttetni. A városnak egyébként sok olyan helye van, ahova csak úgy lehet bejutni, ha az ember felmutatja ezt a tetkót a biztonsági őrnek.
Napközben gyakran rápillantok. És különleges súlya, jelentősége van, amikor az életemben nehézségen, fájdalmon megyek keresztül – mert tényleg bármi történjék, bármit teszek, ez a kereszt letörölhetetlen emlékeztető Isten szeretetéről.
– Mik a hosszabb távú terveid akár az irodalmat, akár a pszichológiát, akár a missziót tekintve?
– Szeretnék pszichológusként elhelyezkedni, főként a menekültvédelem területén, érdekel a krízisintervenció és a traumafeldolgozás. Vágyok arra, hogy visszatérjek a Közel-Keletre, esetleg Afrikába, mert nagyon szívesen dolgoznék önkéntes pszichológusként egy misszióban.
Az írás is meghatározó számomra, ezt sem szeretném elengedni. Vadoma történeteit most juttattam olyan szintre, hogy önálló kötetbe rendezhettem őket, és természetesen szeretném könyvben megjelentetni. Jelenleg ez foglalkoztat a legjobban.
Közben a budapesti Traumaközpont gyakornokaként egy izgalmas és nagyon szép projektben vehetek részt: a Ne hagyd! Ne engedd! kampányban, ami az emberkereskedelem hazai áldozatait segíti, illetve érzékenyít, edukál a témára. Itthon ez főleg a prostitúciót jelenti. A központ adománygyűjtő projektjének a megsegítésére, az áldozatok által átélt borzalmak kapcsán kezdtem el írni a szervezet blogján ( http://nehagyd.hu/ ) egy ún. „kiszolgáltatottsági naplót”. Ezek a rövid írások a társadalom érzékenyítésének szándékával születnek, nagyon sokat várok tőlük.
