Vegyen kultúrát! – Kirakatszínház
Ha már nem játszhat a teátrum falai között a székelyudvarhelyi társulat, a város különböző kirakataiban, változó időpontokban bukkannak fel a színészeik.
Megdöbbenne, ha egy könyvesbolt kirakatából csirkét trancsírozó hentes nézne vissza önre? Netán meg is hallgatná a hentes húsmentes felvágottról szóló monológját? Bizonyára igen, erre számított a Tomcsa Sándor Színház is, amikor belevágott a járvány okozta létállapot reflexióival kapcsolatos kísérletbe. Ha már nem játszhat a teátrum falai között, kirakatokra cserélte a színpadot a székelyudvarhelyi társulat: a város különböző kirakataiban, változó időpontokban aktorok bukkannak fel, és meghökkentő utcai jelenetekkel lepik meg a járókelőket. Míg a kirakatok kívánatossá teszik az árut, addig a Meghatározatlan időre című sorozat hét-nyolc perces jelenetei azt üzenik: fogyasszunk kultúrát!
Vladimir Anton rendező harmadszor dolgozik a székelyudvarhelyi társulattal. Úgy véli, nézők nélkül nincs színház, ezért megpróbálta átértelmezni az általános színházfelfogást, de nem az online térben zajló játék felé tágította a definíciót, hanem a szabályok betartásával igyekezett megteremteni a klasszikus színházi aktus lehetőségét, a színész és néző közvetlen kapcsolatát. Így esett a választása a neoavantgárd útkeresés egyik formájára, a kirakatszínházra. Édesapja a járvány áldozatául esett, ezért fokozottan foglalkoztatja az emberek egymáshoz való viszonyának átrendeződése, kisiklása, az a folyamat, amely a számunkra kedves személyt potenciális veszélyforrássá változtathatja. Hiteles történeteket keresett, ezért arra kérte a társulat tizenhárom színészét, hozzanak olyan témákat, amelyek foglalkoztatják őket és kérdéseket vethetnek fel a nézőkben. Dálnoky Réka és Győrfi Kata dramaturg közreműködésével születtek meg a komikus, abszurd vagy éppen tragédiába forduló jelenetek. Valamennyi az egymásrautaltságról szól, arról, hogy mások nélkül nem lehetünk önmagunk. Olyan időket élünk, amikor a fogyasztás az embert is áruvá, termékké degradálja, ezért remek választás a kirakat mint színpad. Bizonyítja ezt például Bekő-Fóri Zenkő színésznőnek a közönyről szóló epizódja, amely a cselekvésre vagy passzivitásra ösztönző gondolatokat ütközteti egy alvó hajléktalanhoz való viszonyulásról, miközben segítsége nélkül bekövetkezik a fagyhalál.
Turkáló kirakatába helyezte volna történetét Esti Norbert, de egy eldobott cipő lírai történetével a könyvesbolt vitrinje is tökéletesnek bizonyult; ő Madonna kiszuperált fél pár magas sarkújának monológjával keltette fel a járókelők figyelmét. Történetében az egykori fellépőcipő hosszú vergődés után egy udvarhelyi kirakatban, a jövőtől rettegve, magányosan kénytelen vesztegelni.
László Kata számára kihívást jelent az üveg mögül megszólítani a nézőket, azt mondja, másfajta jelenlétet, energiát igényel ez a feladat, mint a színpadi játék. A színésznő nemrég esett át a koronavírus-fertőzésen, a kór az idegrendszerében, a memóriájában is zavart okozott, ezért kézenfekvő volt, hogy a betegként megtapasztalt bizonytalanságból, kiszolgáltatottságból fakadó érzést jelenítse meg, és magányára csak ráerősít az érintkezést, az egymásba kapaszkodást kizáró üvegfal.
A Tomcsa Sándor Színház happeningjei, performanszai üdítően hatnak a kisváros főterén, a szokatlan játékterekért, a járvány személyes és közösségi hatásait boncolgató témákért hálás a kultúraéhes közönség, valóságos vadászat indult a helyszínek, időpontok felderítésére, ezért is folytatódhat a sorozat. Értékelendő, hogy a színészek vállalták a kockázatot, kiléptek a színpadi komfortzónából, hogy megmutassák, a közvetlen, élő színházi élmény semmivel nem pótolható.
