Vissza a jövőbe

Ennek a szubkultúrának minden csupán egy múltbéli maradvány, amit újra lehet gyártani, majd 500 forintért eladni a sarki kínaiban.

 „Retrofuturizmus” – visszatekintve ezzel a szóval is fémjelezhetnénk az 1980-as évek vibráló évtizedének alaphangulatát. A szabadnál is szabadabb társadalmi jövőkép neonszivárványba borította az utcákat, az embereket, a művészeteket és a teljes médiát. Hogy mára mi maradt mindebből? Semmi. Talán csak a hangulat. Egy lebegő, lila köd a virtuális térben, a szinte határok nélküli (és egészen felesleges) önkifejezés platformjai, anonim tömegművészet és a Csináld magad! (DIY) kampányok. A 2000-es évek eleje óta terjedő mémek, a trash műfaj antikultúrája szülte meg a vaporwave stílusát.

Mit üzen ez a forrás és szerző nélküli kép? Az értékvesztést. Ennek a szubkultúrának minden csupán egy múltbéli maradvány, amit újra lehet gyártani, és a sarki kínaiban 500 Ft-ért lehet továbbadni rajta. Minden csak szellem, a művészet és a régmúlt kincsei, alapanyagai a sarokból huhognak ránk halkan. Bár a vaporwave eredetileg egy elektronikus zenei mikrozsáner volt, legyen szó dallamról vagy mémről, a lényeg, hogy az ezen stílusban született produktumok minden egyes eleme digitális eredetű, formájú és tartalmú.

Csúnya? Gagyi? Átláthatatlan? Nem baj, hiszen pont ez a lényeg. A vaporwave esztétikája mellőzi a szépséget és a szimmetriát, maximum a tükrözés bukkanhat fel egy glitch-ekkel tarkított, idegen létformákat idéző, rágógumiszínű hipervalóságban. Semmi sem az, aminek látszik: ha valami tisztán emberiként tünteti fel magát, nem lehet más, csak hazugság, illúzió. Welcome to Uncanny Valley!

A vaporwave saját működését azzal az elmélettel magyarázza, hogy ha valami elvesztette az értékét, akkor csupán az egészen szélsőségesen eltúlzott mértékig való szatirikus megjelenítés és újraformálás juttathatja el az ismételt felértékelődéséhez. A legóvár szétrobban, darabkái megmaradnak, és a torz, háromlábú géppalota emlékeztet minket, milyen jó volt, amikor még hercegnők integettek a kis erkélyről, nem pedig űrlények.

Egyébként nem túlzás a párhuzam. Az egész tényleg emlékeztet a középkori jelenségekre, vegyük például a danse macabre toposzát – a végtelen szórakozás és tánc, ami örökké tart, elszédít és végül a forgószél sebességével repít a halálba. A képlet nagyjából megegyezik azzal, amit a képernyőkön látunk most: minden túl sok, túl könnyen jön, émelyítő és kábító, egy cukormassza az egész, bele lehet fulladni. A zsigeri reakció az undor volna, de egyesek inkább belesüppednek ebbe a masszába: minden csak vibe, hangulat, atmoszféra. Hiszen úgysem számít semmi.

Akkor tehát ez tulajdonképpen nem volna más, mint szimpla nosztalgia?  Színes montázs a múlthoz? Az egész nem ilyen egyszerű. Ma kettéhasadt a kollektív tudat, és poláris fetisizálás figyelhető meg: egyfelől rajongás övezi az analóg technológiát, így például a lemezjátszókat, a polaroidot, az írógépeket. A visszavágyódás erős. Másfelől az élet minden tekintetben aláveti magát az elképesztő sebességű, végtelenül bővíthető platformoknak, ahol gyakorlatilag nincs mennyiségi korlát. Minden lehetséges – és minden az is lesz.

Mark Fisher, A kapitalista realizmus című könyv brit szerzője szerint a nyugati kultúra a jelen állapotában elvesztette bármiféle jövőkép megteremtésének a képességét, és arra kárhoztatott, hogy folyamatosan a múlt darabjait ismételje, azok konstans rekonfigurálásával helyettesítse a valós innovációt. Ebben rejlik némi arrogancia – noha ez egy Isten nélküli világban nem is túl meglepő. Mintha az ember egy játékot szemlélne enyhe mosollyal az ajkán: nekem nincs befolyásom a dolgok menetére, de ismerem a világot, mindent megfejtettem, mindent tudok, és látom, mi lesz a vége. Vagy jön az állandó szorongás, vagy bódultan hátradőlök, kezemben popcornnal, és peregjen a film!

Nos, tiéd a választás… Vagy mégsem?