Idén nem megyünk Rogoznicára
Pakolok, kezemben a gumitalpú „tengeri cipő”, amit húsz év óta először teszek vissza használat nélkül a szekrénybe. Nem megyünk idén Rogoznicára. Nem látjuk a barátainkat, akikkel minden évben a dalmát szigeten találkozunk. Nincs Dobar dan, krafna meg more. Csak járvány van és félelem: kit hol talál meg a vírus, jövőre találkozunk-e?
A férjem szól: menjek, mutat valamit. Nézd csak, mondja, és a monitoron feltűnik egy szellemváros. Split, a dalmát nagyváros, ahol minden nyáron turisták milliói nyüzsögnek, ám most csak két maszkos horvát barátunk lézeng Diocletianus palotájában. Ez van, sehol senki, írták a fotó alá. Hiányoztok! Ti is hiányoztok, de nem merünk elindulni, inkább itthon vigyázunk egymásra, válaszolunk.
Hülyék vagytok, vágja a fejünkhöz egyik ismerősünk, miközben csomagol. Négy kisgyerekkel ők bizony nekivágnak Horvátországnak, nem érdekli őket a koronavírus. Erre készültek egész évben, jó előre kifizették az isztriai szállást. Olyan olcsó, hogy azért a Balatonon semmit nem találtunk, teszi hozzá. Sajnos ezt nem tudom cáfolni, a Balatonon valóban drága a szállás, az északi parton egy kicsi apartmanért éjszakánként akár húsz-huszonötezer ezer forintot is elkérnek. Na de az útiköltség, azon spórolhatnátok, próbálom meggyőzni. Legyint. Ha gyáva vagy, ne menj külföldre, teszi hozzá. Elgondolkodom: vajon ez tényleg gyávaság részemről, vagy indokolt az elővigyázatosság?
Éjszaka Rogoznicáról álmodom. A kezdetekről, amikor húsz évvel ezelőtt Hannával, a kétéves dalmát kislánnyal együtt tanultam az első horvát mondatot: Molim jedna krafna marmaladom, azaz kérek egy lekváros fánkot. (Persze nyelvtanilag nincs rendben ez a mondat, de mosolyogva szolgálnak ki mindenhol, ha az ember próbálkozik.) Álmomban érzem a tenger illatát, a skampi ízét és a pivo točenót (csapolt sört). Álmomban is tisztában vagyok vele, hogy mindez nagyon hiányzik majd, ha idén nem utazunk Horvátországba. Aztán álmomban feltűnik halott apám, kézen fog és azt mondja: ne szomorkodjak, hazavisz. Pár perc múlva már a Balatonba lógatjuk a lábunkat, dinnyét eszünk.
Érezték már tökéletesnek az életüket? A napokban Csopakon bicikliztem. A parton gurultam, néztem a Balatont, szép nyári este volt, olyan giccses, amilyent a szerelmes filmekben szokás mutogatni. Életemben először gondoltam úgy, makulátlanul boldog vagyok, semmi nem hiányzik, senkivel nem cserélnék. Azt is tudtam, mitől kerített hatalmába ez az érzés. Gyerekkori álmom valóra vált azzal, hogy tavaly tavasszal megvettem életem első balatoni ingatlanát. Mielőtt azt gondolnák, hogy palotát vásároltam, leszögezem, csupán egy harminc négyzetméteres kis lakásról van szó, közel a parthoz, csodás kilátással a paloznaki dombokra és a templomra. Minden reggel, amikor itt iszom a kávét, hálát adok a jóistennek azért, hogy Csopakon második otthonra találtam. Debreceni gyerekként, akit két testvérével együtt egyedül nevelt az édesanyja, csak hallomásból ismertem a Balatont, bár egyszer jó tanulóként elvittek Zánkára. Aztán felnőttként sok időt töltöttem Balatonfüreden és Tihanyban, ekkor fogadtam meg, addig spórolok, amíg valamit nem tudok venni a környéken. Mostanra sikerült valóra váltani az álmom. Három éven át keresgéltem az ideális helyet és ingatlant, míg egy véletlennek köszönhetően Csopakon kötöttem ki. Első látásra szerelem volt, de olyan valódi velőt rázó.
Most, amikor a csopaki strandon lógatom a lábam és eszem a lángost, úgy érzem, itt a világ közepe. A Balaton, a nyári napsütés, a hekk illata, a színes pokrócok, a hűtőtáskák, a csattogó papucsokba bújtatott mezítelen talpak látványa. Kell ennél több? Ettől érzem magam itthon, ettől vagyok boldog. Meg a lángostól, a főtt kukoricától, a papírvékonyra sütött háromszáz forintos palacsintától. Kinek kell a Karlovačko, amikor van balatoni fröccs jófajta csopaki borból? Tudom, sokan azt hiszik, ironizálok, pedig tényleg komolyan gondolom. Nekem fontos, hogy biztonságban legyek miközben jól érzem magam és nyaralok, hogy anyanyelvemen kérhessek segítséget, ha bajba kerülök, hogy érezzem, gondolnak rám, amikor egyre több szabadtéri programot szerveznek és egyre több teraszt nyitnak a Balaton-parton, hogy a járványt megelőzzék, mégis vendégül lássanak.
Van egy jó sztorim. Tavaly nyáron kezdő csopaki nyaralótulajdonosként elindultunk feltérképezni a települést. Séta közben zenére lettünk figyelmesek, s követve a hangot egy buliban találtuk magunkat. Mire észbe kaptunk, már jött a biztonsági őr, aki kedvesen megkért bennünket, távozzunk, mert ez egy zárt körű rendezvény. Erre odalépett egy szimpatikus, öltönyös úr, aki azt mondta, inkább maradjunk, majd finom csopaki borral kínált minket. Kiválóan elbeszélgettünk, később kiderült, ő a város polgármestere. Hát ilyen hely Csopak, ilyen volt a mi üdvözlésünk, és ilyen nagy szeretettel fogadnak másokat is ezen a csodálatos balatoni településen. És meggyőződésem, sőt tapasztalatom, hogy más balatoni városokban is szeretettel várják a turistákat. S ha ez így van, s megvan mindenünk a Balatonon, minek mennénk az Adriára? Miért ne maradnánk legalább egy évet itthon, hogy felfedezzük hazánkat, és ne kockáztassuk saját magunk és mások egészségét?
Mentek Csopakra?, kérdi Debrecenben élő hetvenhét éves édesanyám mindennap, amikor felhívom. Majd hétvégén, felelem neki, és ilyenkor tényleg mindig olyan furcsa izgatottságot érzek a gyomromban, mintha az első randira készülnék. Ő pedig igényli, hogy meséljek, miként hangoskodnak a békák a védett nádasban, mennyien vannak éppen a strandon, emeltek-e a lángos árán, kimerészkedtek-e már a tóra a kis hattyúk, és tisztult-e annyit a levegő az elmúlt hónapokban bekövetkezett változásoktól, hogy valóban kristálytisztán látni a siófoki óriáskereket és a Tihanyi apátságot. Az Adriáról sosem kérdez és nem is vágyakozik oda, csak Csopakot emlegeti, hogy reméli, nem kapja el a vírust, s hogy legalább még egyszer megfürödhet a Balatonban.
Hétfő reggel: rutintisztálkodás, kávé és testsúlymérés. Nézzük, mennyit nyomok a hétvégi lángos, kukorica, kakaós palacsinta szentháromságától. Tavaly három hónap alatt tíz kilót szedtem fel, amit egyévnyi koplalással sikerült végül leadnom. De tudják, mit? Megérte, mert a Balaton csak akkor az igazi, ha hagyjuk magunkat elbűvölni általa, ha azt tesszük, amit igazán szeretünk, ha nem számolgatjuk a kalóriákat és legalább az alatt a három hónap alatt nem koplalunk. Miért szeretem ennyire a Balatont? Minek magyarázzam, érzem és kész! S ha listát kellene írnom, mi jut eszembe a Balatonról, a lángos, a kukorica és a palacsinta tuti rajta lenne, mint ahogyan a naplemente, a fröccs, a biciklizés, a hattyúk, a vitorlások, a barátok és a szerelem is. Giccses? De a miénk, mint ahogyan a savanyú füge is a csopaki strand bejáratánál lévő fán. Próbáljuk ki idén mindezt együtt! Mit szólnak hozzá?
