Mi és a fotós tanfolyam – A szembevakuzott medve meg a sárga ház

4. rész

Anyu elégedetten mosolyog, azt mondja, nem volt hiábavaló a nevelése, amikor elújságolom neki, tegnap este végre beszéltem a szomszédommal. Anyukám szerint ugyanis attól vagyok jól nevelt, ha a szomszéddal is kedvesen szóba állok, amire eddig nem volt példa. Azt persze nem meséltem el édesanyámnak, hogy a szomszéd meg akart verni, pontosan az után, hogy teleobjektívvel véletlenül befotóztam az ablakán. Hiába védekeztem, hogy én csak gyakorolok, mert fotós tanfolyamra járok, nem hatotta meg.

Miközben gyors léptekkel menekültem előle, azt is utánam kiabálta: a gyerekét meg ne biztassam, hogy fagyiért fusson, miközben én fotózom, mert  a rendőröket is rám küldi.

Eminens osztálytársam, Nyírő András sem úszta meg kaland nélkül a hetet, őt egy autós akarta megverni, amikor a házi feladatnak kiadott gyorsan mozgó objektumot, vagyis egy járművet akart lencsevégre kapni. Szerencsére ő is megúszta, sőt nálam is jobban járt, ugyanis az ő fotóját szeretett tanfolyamunk vezetője, Beliczay Laci is megdicsérte, míg az enyémet, nem. Bevallom, kissé elkedvetlenedtem, de aztán ismét felszívtam magam, s a héten gyakorlatilag mindent lefotóztam, ami szembe jött velem, meg azt is, ami nem.

Elmentem például az állatkertbe, hogy végre megtaláljam a zsiráfot, amit felharmadolhatok, meg a gyorsan futó gnút, amit a múlt héten hiába kerestem a körúton. S bár ilyen állatokat nem leltem, de láttam medvét. Igaz, mindenki tudja, a medve nem játék, én mégis rajta próbáltam kikísérletezni a derítő vakuzást. Szegény maci jobban megrémült, amikor a szemébe villantottam, mint én attól, hogy házi feladat nélkül ismét szégyenben maradok a fotós tanfolyamon. S bár nem vagyok medve pszichológus, úgy gondolom, a maci valami nagyon csúnyát gondolhatott rólam a tizedik szemébe villantás után, mert egyszerűen hátat fordított. Ha lenne keze és azon középső ujja, szerintem be is mutatott volna.

Miután a medvével nem boldogultam, sőt arra sem tudtam megkérni, jöjjön fel velem a Normafához, az egyik barátomat rángattam magammal. Természetesen azzal a céllal, hogy lefotózzam. Jól kezdődött a kalandunk: addig nyaggattam és mutogattam neki a megfelelő helyszínt, amíg nekitolattunk egy oszlopnak. Szerencsére az autó és mi is megúsztuk karcolás nélkül. Tanulság, hogy a sofőrt akkor sem szabad zavarni, ha én azt gondolom, a világ legcsodálatosabb helyszínére érkeztünk, ahol aztán a csúcsfény, meg a szórt fény, sőt még a lemenő nap fénye is összeér, és ahol ennek köszönhetően olyan felvételeket tudok majd készíteni, amitől Beló hátast dob. A Normafánál sokan voltak, nem volt rétes, megtámadott egy kis kutya, véletlenül kihallgattam egy szexuális együttlétre való unszolást, és csináltam néhány fotót. Szerencsére a barátomat birkatürelemmel áldotta meg a jóisten, ugyanis vagy ezer fotót készítettem róla, mégsem szólt be. Rajta az ellenfényben fotózást gyakoroltam, s bár azt nem sikerült tökéletesen megvalósítanom, ellenben – a zsiráf helyett – őt felharmadoltam, mert hol a könyöke maradt le a képről, hol meg a feje búbja vagy éppen a lába. S bár életem legjobb fotóit nem sikerült elkészíteni, nem volt hiábavaló, hogy elmentünk a Normafához, ugyanis megtaláltam álmaim telkét, amire egyszer majd építek egy kis sárga házat, ahol boldogan élek, amíg meg nem halok. Meg is terveztem, íme:

Aznap este boldogan hajtottam álomra a fejem, s megfogadtam, hajnalban kelek, ugyanis Beló azt mondta, akkor a legszebbek a fények, az pedig ideális a fotózáshoz. Igaz, eddig még senki és semmi nem tudott rávenni, hogy korán keljek, de most hajtott a lelkesedés és az is, hogy egyszer végre lenyomhatom eminens osztálytársamat. Be is állítottam az ébresztőt hajnali öt órára. Csörgött is, de a férjem kinyomta, azt hitte, véletlenül rosszul állítottam be, s mivel kímélni akart, nem ébresztett fel. Így történt, hogy ezen a héten sem sikerült olyan fotót készítenem, amit a National Geographic közölhetne.

A hajnali fények helyett végül este lefotóztam a holdat, na, ekkor történt, hogy véletlenül befotóztam a szomszéd ablakán, de ezt már meséltem.

A Hold sem lett tökéletes, de én elégedett vagyok, ugyanis már tudom, hogy nem csak úgy fotózunk bele a vakvilágba, hanem állíthatjuk a blendét, a zársebességet és az ISO-értéket is. Ez pedig máris elég ahhoz, hogy a ma esti buliban előadjam a menő fotóst, amitől a kissé ittas és hozzá nem értő barátaimnak tátva marad a szája.