Mi és a fotós tanfolyam – Az ásító fóka meg a sárga lakókocsi
5. rész
A héten úgy jártam, mint Isaura a Rabszolgasorsból. Egyik ismerősöm ugyanis gyűjtést kezdeményezett, persze nem a felszabadításomra, mint ahogyan a nyolcvanas években történt Isaurával, hanem a sárga házamra meg a kinézett telkemre a Normafánál, amiről előző fotós cikkemben írtam. De mint ahogyan Isaura sem lett szabad a magyar rajongók által gyűjtött pénzből, én sem vettem a héten sem telket, sem sárga házat.
Kedves barátom azonban nem akarta, hogy elkeseredjek, ezért meglepett egy kis sárga lakókocsival, amit ünnepélyes keretek között a Normafánál kinézett telken adott át. Lefotóztam, meg is mutatom. A kis sárga lakókocsit az autóm tetején próbáltam lencsevégre kapni, de közben addig magyaráztam a barátomnak a fotós tanfolyamon szerzett új tudásomról, hogy az ajándékomat végül a kocsi tetején felejtettem. Mire hazaértem, híre-hamva nem volt. Így lettem pár órára sárgalakókocsi-tulajdonos, majd ismét tulajdon nélküli.
Amúgy a hetem egészen jól alakult, időm és lehetőségem is volt, hogy gyakoroljam a Beliczay Laci által fejembe töltött elméleti fotós tudást. Bár inkább fogalmazzunk úgy: a Beliczay Laci által fejembe töltött fotós ismereteket, tudásnak ugyanis egyáltalán nem nevezném azt, amivel rendelkezem. Fotóztam Budapesten, Fertődön, a Balatonon és Veszprémben is. Az ötödik óra anyagát, a különböző objektívek használatát próbáltam átültetni a gyakorlatba.
De mielőtt elmesélném, megtaláltam-e a gyorsan futó gnút és hogyan sikerült harmadolnom a zsiráfot, elújságolom: végre megdicsért szeretett fotós tanfolyamunk vezetője, mivel az előző cikkemet saját képeimmel illusztráltam. Persze, amikor már duzzadó mellkassal gondolatban kitöltöttem legújabb vállalkozásom nevében két esküvő, három keresztelő meg egy bármicvó fotózásáért járó számlát, Beló odaszúrta: jó-jó, de hol a medve körme? Mert az oké, hogy szembevakuztam szegény macit, a képet viszonylag tisztességesen meg is csináltam, de a medve körme közben lemaradt a képről. Így meg aztán a több órás leselkedésem és munkám mehet a levesbe. Kár érte, mondta Beló, aztán a többiek fotójára tért át, akik persze most is leköröztek.
Mit nekem a medve körme, gondoltam, majd Fertődön lenyomom a többieket. Csütörtökön kastélylátogatás várt ránk, azt gondoltam, egy ilyen hely kiaknázatlan tárháza a jobbnál jobb fotótémáknak. Bepakoltam a fényképezőgépet a nagy látószögű- és a teleobjektívet. Még tartalék akkumulátort is vettem a héten, nehogy cserben hagyjon a technika. Hát az nem is hagyott cserben, ellenben sikerült ismét elszúrni a dolgokat.
Amint beléptünk a kastélyba, előkaptam a gépemet, hogy mindent lefotózzak, ám amikor bekapcsoltam, a kijelzőn piros felirat villogott: no card. Leizzadtam, tudtam, úgy ért véget a kastélyfotózásom, hogy valójában el sem kezdődött. Az is rögtön beugrott, hogy a memóriakártyát a laptopomban felejtettem, ugyanis előző este letöltöttem róla a Balatonnál készített képeket. Már majdnem bevallottam a többieknek, mekkora hülye vagyok, amikor eszembe jutott, hogy magammal hoztam a laptopomat is, amire valójában semmi szükségem nem volt, egyszerűen csak becsípődött nálam, hogy utazni csakis számítógéppel meg Bibliával, és fájdalomcsillapítóval biztonságos. Hamar kivettem a laptopból a benne felejtett memóriakártyát és ezzel meg is menekültem a szégyentől. Gondoltam én abban a pillanatban. Mindaddig boldogan kattintgattam, amíg a teleobjektívemet a nagy látószögűre nem akartam cserélni. Ekkor ugyanis észrevettem, hogy a nagy látószögű objektívemet előző este a Normafánál véletlenül összecseréltem a barátom fix gyújtótávolságú objektívével, ami nem tud nagy látószögűként működni. Csalódottság és szomorúság helyett nosztalgiát éreztem, felidéztem bénázásaim sorát, majd egy perces néma csendben elmorzsoltam egy-két könnycseppet. Aztán végig úgy tettem és helyezkedtem a kastélylátogatás során, mint aki rendre cseréli az objektívet és nagyon is tudja, mit miért csinál. Így lett nekem a Fertődi kastélyról csupa közeli képem.
Utolsó reményem a hétvége meg a Veszprémi Állatkert volt, ugyanis abban bíztam, megtalálom végre a felharmadolható zsiráfot meg a gyorsan futó gnút. El is jutottam az állatkertbe, az idő is szép volt, ezúttal sem a naptejet, sem a memóriakártyát nem felejtettem otthon, ellenben idegesített a sok maszk nélküli ember meg az állatokat száraz kiflivéggel dobáló vakációzó gyerekek hada.
Sajnos gnút nem találtam Veszprémben, mint ahogyan Budapesten, a körúton sem. (Ezúton kérem a kedves olvasókat, aki tudja, hol találok gyorsan futó gnút, írjon nekem feltétlenül!) Zsiráfot viszont láttam, ujjongtam is erősen, ami miatt meg engem dobálhattak volna meg kiflivéggel, de megúsztam. Próbáltam a tanultak szerint felharmadolt fotót készíteni róla, de hol belemászott a másik zsiráf a képbe, hol az én zsiráfom ment ki, mire megnyomtam a gombot, tény az, hogy egyik felvétel sem lett olyan, amire Beló ötöst adna.
Bánatomban ezért lefotóztam az összes fura szituációt, amit az állatkertben láttam. Így történt, hogy van képem: vicsorgó, kétfejű tevéről, egymás popsiját matató majmokról, ásító fókáról és smároló őzekről is. Ja, meg egy oroszlánról, aki feldobta a talpát.
