Így irányítják az agyadat!

Az elmúlt bő száz év, mintha a történelem legsűrűbb évszázada lett volna. Két világháború, járványok, totális társadalmi átrendeződés és minden eddiginél gyorsabb technológiai és tudományos fejlődés. Az elmúlt évszázadban az emberiség olyan haladáson ment keresztül és olyan vívmányokkal állt elő, amikről elődeink álmodni sem mertek volna. Mindebből rengeteg tanulságot le lehet szűrni, de ami az egyik legfontosabb, az az, hogy a tudománynak valójában nincsenek határai. Technológiaiak legalább is biztosan nincsenek, hiszen láthatjuk, a tudomány rendre átírja a lehetetlenről alkotott képünket. Vannak olyan tudományágak, ahol ez a haladás baljós jövőbe vezet. Ilyenkor, ha már technológiai határok nincsenek, kötelességünknek érezzük az erkölcsi sorompók kirakását. Az Agyadba chip! című cikkünk folytatásaként, most nézzük meg, milyen vészjósló irányba halad az agyat gépekkel összekötő technológia.

Írjuk újra a gondolatainkat!

Az előző cikkben elsősorban a gépek aggyal való irányításáról volt szó, azonban a kapcsolat fordítva is lehetséges. Dr. Casey Halpern a Stanford Egyetem idegsebésze és Dr. Rafael Yuste, a Columbia Egyetem neurobiológusa egereken végzett kísérletek során bebizonyította, hogy beültetett agy-implantátumokkal befolyásolni lehet az egerek viselkedését. Rafael Yuste-nak sikerült olyan dolgokat láttatnia az egerekkel, amelyek ott sem voltak (egy betanult vizuális parancs neuronreakcióit tudta külsőleg előidézni a vizuális inger nélkül), Casey Halpern pedig a függőségek kapcsán jött rá, lehetséges úgy stimulálni az egerek agyát, hogy azzal elvegye az étvágyukat. Hasonló eljárást alkalmaznak egyébként a Parkinson-kóros betegeken is, akiknél a remegést külső stimulusokkal igyekeznek kordában tartani. Az, hogy ez az egész folyamat programozható legyen, már nem áll távol a tudomány jelenlegi állásától. 

Gondoljuk ezt picit tovább

Amit egereken meg lehet csinálni, azt lassan embereken is, ahogy azt a Parkinsonos betegeken is teszik. De mi lenne, ha ezt ki tudnánk terjeszteni egyéb mentális betegségekre? Dr. Halpern is ugyanígy gondolta és elhízott embereken kezdett kísérletezni: az agy evésért felelős területét megsokkolta, amikor a beteg épp elveszítette a kontrollt. Ehhez csakúgy, mint Jack Gallanték kísérletében előbb egy mesterséges intelligenciának meg kell értenie az agy működését, hogy aztán magától is jeleket tudjon küldeni. Amennyiben sikeresnek bizonyul a kontroll visszaállítása, úgy Dr. Halpern egyéb függőségeken is tesztelni szeretné a kütyüt. Sokakban felmerül a kérdés, hogy miért is kéne a függőkön ilyen módon segíteni? Casey azonban tényként kezeli, hogy a függőségek igen is betegségek és a hibás agyi működésnek köszönhetők, amelyek viszont látszólag korrigálhatóak: általában csak bíráljuk ezeket az embereket és úgy gondoljuk, hogy az egész az ő hibájuk. Ez a jelenlegi kutatás viszont azt sugallja, hogy nem így kéne tennünk – mondta Dr. Halpern.

A függőkön való segítség megint csak nagyon magasztos célnak hangzik. Ahogy azt az előző cikkből viszont megtanulhattuk, sokszor a magasztos cél végül egészen máshová vezet. Ha kicsit továbbgondoljuk, hogy mi is történik ilyenkor, akkor oda jutunk, hogy tulajdonképp egy program ad ingereket az agyunknak. Úgy fogjuk ezt megélni, mintha a saját gondolataink lennének, mintha a saját szabad akaratunkból kifolyólag cselekednénk így, pedig egy előre beállított mesterséges intelligencia irányít minket. Azt persze mi magunk dönthetjük el, hogy akarunk-e ilyen önkontroll-agyimplantátumot. Egyelőre.

Szuper ember?

Most, hogy kiderült, nemcsak az agyunkkal tudunk jeleket küldeni a gépeknek, hanem egy gép is közvetlenül tud jeleket küldeni nekünk, tulajdonképp megvalósulni látszik az ember és a gép összeolvadása. Mi van, ha nemcsak a függőségektől szenvedőknek és Parkinson-kórosoknak járna ez az implantátum, hanem bárkinek, aki akarja, és arra programozhatná, amire akarja. Növelni tudnánk ezzel például a koncentrációnkat: mi lenne, ha bármikor, amikor egy fontos munka közben épp elbarangolni készülne a gondolatunk, egyszerűen kapnánk egy jelet, hogy maradjunk a feladatnál. Kétségtelen, hogy sokkal hatékonyabban tudnánk dolgozni. Mi lenne, ha olyan ingereket programoznánk magunkba, amelyek arra késztetnének, hogy együnk egészségesen, hogy járjunk el rendszeresen edzeni, hogy ne dohányozzunk, vagy hogy rendszeresen olvassunk? Elképzelhető, hogy saját magunk tökéletes képeivé válhatnánk anélkül, hogy különösebben meg kéne magunkat erőltetni. Minden, amit az imént leírtam, implantátum nélkül is elvégezhető lenne, azonban az önfegyelem egy olyan nehezen elsajátítható képesség, amivel csak kevesen büszkélkedhetnek. 

A tökéletes ember kapcsán az internetről még nem is beszéltem, pedig ez sokkal nagyobb horderejű, mint bizonyos szokások beprogramozása. Mi lenne, ha ezzel az implantátummal, ami már képes információt továbbítani az agynak, hozzáférhetnénk az emberiség minden tudásához az interneten. Nem jut eszedbe, hogy mi Peru fővárosa? Csak felteszed magadban a kérdést, és a válasz, hogy Lima, egyszer csak eszedbe jut. Nem tudod, mi a termodinamika harmadik törvénye? Kis agyalás (mármint keresés) és bumm, már olvasod is a Wikipédia cikket a fejedben. A lehetőségek tárháza közel végtelen.

A szuper ember ötlete rengeteg etikai kérdést vet fel: mennyire maradunk önazonosak, amikor nem saját megfontolásból cselekszünk, hanem azért, mert egy program azt mondja, hogy ezt tegyük? Nem leszünk-e már tulajdonképp félig robotok (kiborgok), ha egy mesterséges intelligencia határozza meg a cselekedeteinket? Nem lenne-e amúgy a társadalom érdeke, hogy mindenki használjon egy ilyen szerkentyűt, hogy a lehető legtöbbet hozzuk ki magunkból? Megannyi kérdés, amelyekre csak a jövő adhat válaszokat.

Rossz kezekben

Térjünk viszont vissza az igazán izgalmasan disztópikus kérdésre: mi van, ha ez a technológia rossz kezekbe kerül? A rossz kezek alatt például diktatórikus kormányokat, vagy globális nagyvállalatokat értek, melyek önző érdekeikre tudnák felhasználni az egyelőre még csak képzeletbeli technológiát. Kezdjük a problémakört az autoriter rendszerekkel.

Azt mondtam fentebb, hogy a szabad akaratunk nem vész el az implantátum feltalálásával és beültetésével, hiszen mi döntjük el, hogy élünk-e egyáltalán a lehetőséggel vagy sem. Sajnos azonban nem mindenki rendelkezik ezzel az alapvetőnek tűnő emberi joggal. Bizonyos kormányoktól már ma se áll távol a lakosainak gátlástalan és állandó megfigyelése és kiértékelése, ha pedig elérhetővé válna a technológia, akkor vélhetően egy percig sem haboznának, hogy föl is használják. Az interneten elterjedt egy mondás, mely úgy szól, hogy „Tegyük Orwellt újra fikcióvá” (utalva az 1984-ben leírt rémségek ilyen-olyan elterjedésére), ami hirtelen rettentő aktuális lenne, ha igazi gondolatrendőrségeket állíthatnának föl a kormányok.

Hál' istennek viszont nem él mindenki ilyen diktatórikus országban. A fejlett és szabad országok lakóinak egy másik veszélytől kell félnie: mi van, ha a nagy tech-cégek ráteszik a kezüket a technológiára? Az ötletet már elkezdték megkörnyékezni, olyan nagyvállalatok és a befektetők, mint például a Facebook és Elon Musk. Gondolhatnánk, az emberek biztos nem lesznek olyan ostobák, hogy hagyják ezeknek a cégeknek a gondolataikhoz való hozzáférést. De ne felejtsük el, hogy nyugaton például az emberek önként és dalolva veszik az Amazon Echo és Google Home okos hangszórókat, amikkel mindennapi párbeszédeikbe engednek bepillantást ezeknek a vállalatoknak. Nincs kétségem afelől, hogy az emberek egy kis plusz kényelem érdekében bármibe belemennek.

Neuro-jogok

Mi fog hát minket megvédeni attól, hogy gondolataink eladható adatokká váljanak a kiber-térben? Nos, a már korábban említett Rafael Yuste és további két tucat kollégája például úgynevezett neuro-jogokért kampányol. A fellépés célja, hogy elérjék, miszerint az agyból kinyert adatok legyenek olyan bizalmas kezelésűek, mint például az orvosi aktáink. Yuste azt mondta, szeretnék elérni, hogy ezeket az adatokat semmi szín alatt ne lehessen profitszerzés (vagy rosszabb) céljából felhasználni. Azt hihetnénk, hogy meglehetősen korai a fellépés, hiszen ez a technológia még közel sincs olyan magas szinten, hogy aggódnunk kéne miatta, azonban ahogy arra a The New York Times cikkének írója is rámutat: a gondolatíró és -olvasó technológia rettentő közel van, és a társadalmunk még nincs rá felkészülve.

Vannak, akik szerint a nagyvállalatok megjelenése a technológia körül inkább áldás, mintsem átok. Leigh Hochberg, a Brown Egyetem professzora azzal érvel, szerinte az iparágnak igenis szüksége van ezen vállalatok dinamizmusára és mély zsebeire. „Az etikai kérdések megvitatása is fontos, de nem szabad hagynunk, hogy ezek a viták akár egy percre is eltérítsenek minket az útról, hogy mihamarabb rehabilitációs neuro-technológiákat biztosítsunk azoknak, akik erre rászorulnak”.

Egy másik érv a technológia mellett az szokott lenni, hogy ezen programok segítségével jobban meg tudjuk majd érteni az agyunk működését, hiszen legyen bármilyen előrehaladott is a tudomány, az agyunkról és annak működéséről még mindig rettentő keveset tudunk.

Bárhogy is, a technológia egyelőre inkább tűnik egyszerre hátborzongatónak és korszakalkotónak. Nagy kérdés viszont, hogy milyen is lesz majd az a korszak, amit az okos-agyak föltalálása jelent.

Forrás: The New York Times