Így verték át az egész világot
Hogyan fogyasztjuk a híreket? Tényleg minden képtelenséget le lehet nyomni az ember torkán? Két rendező is bizonyította, hogy tulajdonképpen bármit hajlandók vagyunk elhinni két feltétellel: ha megbízhatónak hitt forrásból halljuk, és ha az (ál)hír valamely jól bejáratott félelemre, szorongásra épít. A járvány idején is sokan gyártottak álhíreket, ennek kapcsán jártunk most utána ennek a furcsa jelenségnek.
Amikor 10 évvel ezelőtt megírtam a szakdolgozatom Álhírek és képi manipuláció címmel, még Magyarországon lényegében nem is ismerték ezt a fogalmat. A konzulensem mindenképpen olyan témára szeretett volna rábeszélni, amit előttem még nagyon kevesen dolgoztak fel az országban. Ekkor találkoztam először Orson Welles és Jan Swerák nevével, akik médiatörténelmet írtak: ravaszul kiagyalt témájukat nagyon valóságosan prezentálták, vagyis orránál fogva vezették a publikumot. Hihetetlen sikert arattak, egyszersmind tükröt is tartottak a nagyközönség elé.
Minden idők egyik legnagyobb hatású rendezőjeként tartják számon Orson Wellest, aki mielőtt megújította volna Hollywoodot, egyéb művészeti ágakban is jeleskedett. Welles diákként szeretett bele a színházba és 21 éves korára már ismert névnek számított kulturális körökben az olyan , formabontó rendezéseinek köszönhetően, mint a csak afroamerikai színészekkel előadott Machbet és a kor jelenébe áthelyezett, a fasiszta Olaszországot bíráló Julius Caesar. Társulatával, a John Housemannel közösen alapított Mercury Theatre-rel Welles egyre-másra aratta a színpadi sikereket, és rövidesen heti műsort kapott a CBS rádiónál.
A kezdeti gyenge hallgatottságon nagyot javított Wellesék 1938-ban sugárzott híres-hírhedt rádiójátéka, amelyhez H.G. Wells könyvét, Világok Harca című regényét vették alapul. Halloween előestéjén adták a műsort, és bár már az elején bemondták, hogy kitalált, fikciós történet következik, ez nem bizonyult elegendőnek. A rádiójáték este nyolc órakor kezdődött, amikor a hallgatók zöme még a komikus Edgar Bergent hallgatta az NBC adón. Bergen műsorának pont akkor lett vége, amikor a Világok Harcában megindult a marslakók támadása. Wellesék dramaturgiája vérfagyasztóan hiteles volt. Úgy prezentálták a marslakók invázióját, mintha zenés műsort szakítanának meg helyszíni bejelentkezésekkel, riporterek egyre ijesztőbb beszámolóival. A tetejébe Wells 19. századi Angliája helyett az 1938-as New Jersey-be tették át a történetet, és a színészek bravúros előadását dermesztő hangeffektusokkal tetézték. Állítólag milliónyi amerikai vette véresen komolyan az adást – voltak, akik kocsiba ülve lélekszakadva megindultak a határ felé, a rendőrséget hívogatták, vagy bemenekültek egy templomba.
Másnap a szalagcímek őrületes pánikról számoltak be, Welles pedig sajtótájékoztatón kért elnézést. Rádiójátéka tökéletes iskolapéldája lett a média manipuláló erejének, habár a mai napig kérdéses, hogy csak az újságok állították, vagy tényleg tömeghisztéria tört ki. Welles mindenesetre jól járt: a botrány megnyitotta számára az utat Hollywoodba. Bár úgy tűnt, megdöbbentették a történtek, Welles alighanem számolt azzal, hogy a hallgatók túlnyomó többsége az NBC adó népszerű műsora után fog átkapcsolni a CBS-re, nagyjából akkor, amikor megindult a marslakók inváziója – tehát jóval azután, hogy elhangzik a figyelmeztetés: figyelem, képzelt történet következik! Végül is, alkotói módszereiből és személyiségéből kiindulva elképzelhető, hogy Welles jó előre eltervezett mindent.
A médiakutatók ma már azt hangoztatják, hogy nem is Orson Welles legendás rádiójátéka példázza igazán, milyen veszélyes lehet az álhírek – hanem a nyomtatott sajtó akkori reakciója. Az újságíróknak azért volt fontos felfújniuk, eltúlozniuk a Világok Harca után kitört riadalmat, mert éppen harcban álltak az aranykorát élő rádióval. A rádió ugyanis a tájékoztatás gyorsaságában-frissességében köröket verhetett a kötelező lapzártához kötött újságokra. A Világok harca jó apropó volt a nyomtatott sajtónak arra, hogy rámutasson a rádióhírek megbízhatatlanságára.
Orson Welles az Egyesült Államokban keltett óriási riadalmat azzal, hogy marslakók támadtak a Földre, a cseh Jan Sverák a keleti blokkal hitette el, hogy, hogy különlegese lények zabálják fel az olajkészleteket. Az 1965-ös születésű Sverák a cseh új hullám kitűnő rendezőit képző FAMU filmiskolában sajátította el a filmezés csínját-bínját. Nem kellett sokat várnia, hogy felfigyeljenek rá: már az amerikai zsánerfilmek előtt tisztelgő rövidfilmjével, A Space Odyssey II-vel nagy sikert aratott, majd az 1988-as diplomamunkájával letette az asztalra minden idők egyik legagyafúrtabb, legötletesebb áldokumentumfilmjét.
A mindössze 20 perces Olajfalókban egy zoológus, egy biokémikus, egy filmrendező és egy operatőr kalandját követjük nyomon, ahogy megpróbálnak felkutatni és filmre venni egy egészen egyedi lényt, amelynek születését a környezetszennyezés idézte elő. A lelkes csapat egy lepusztult bányavidéken rálel a Pacurofagus oxitoxicusra; ez a lény ipari szénhidrogénekkel, például kőolajjal táplálkozik, és adott esetben a műanyagot és a gumicsizmát is megrágcsálja. Erős fogsora van és békaszerű teste, nagyságra pedig nagyjából a hódhoz hasonlít.
Bár a filmes csapat nehezen boldogul a súlyosan mérgező környezetben, végül sikerül filmre venniük a furcsa lényeket, sőt találnak egy elpusztult példányt, és fel is boncolják. A diák-Oscart elnyerő Olajfalók miatt rengeteg érdeklődő hívta Sverákot. Hazánkban is médiatörténelmet írt a film; 1990-ben mutatta be a Magyar Televízió, főműsoridőben, minden szakértői kommentár nélkül. A különös lény állítólag napokig lázban tartotta az embereket, villamosokon és buszokon, éttermekben és munkahelyeken mindenki a csehek nagy felfedezését tárgyalta.
Ki tudja még meddig hittek volna az emberek az olajfalók létezésében, ha két hét elteltével újra műsorra nem tűzik a filmet. Ezúttal azonban a vége főcím után már szakértők és filmesek magyarázták el, hogy hol a turpisság, milyen trükköket vetettek be az alkotók, sőt a címszereplőt alakító gumibábot is bemutatták. Ma már könnyű észrevenni, hogy az oxigéntől fuldokló lények története voltaképpen a környezetszennyezés ellen tiltakozó filmszatíra. Hiszen a film végén a narrátor elmondja: Prága levegője egyelőre még nem elég szennyezett ahhoz, hogy magukkal vihessék a megtalált olajfalót, de már csak néhány évet kell várni. Ezzel együtt tökéletesen érthető, hogy olyan sok néző lépre ment, hitt a fake news-nak – akárcsak Welles, Sverák is elképesztő kreatívitással és szakmai tudással tette hitelessé teljesen abszurd állításait.
Jan Sverák ezután már a tiszta fikció irányába indult tovább. Gyakran dolgozott együtt apjával, a színész és író Zdenek Sverákkal, alkotásaiban szívesen keverte a műfajokat. Már első nagyjátékfilmjét, az 1991-ben készült Általános iskolát Oscar-díjra jelölték a legjobb idegen nyelvű film kategóriában. Hat év múlva Sverák el is nyerte az Oscart Kolja című filmjével.
Sem Welles, sem Sverák tökéletesen működő fake news-a kapcsán nem jogos kritikával illetni a nézőt, illetve a rádióhallgatót. Mindkét rendező zseniálisan megérezte, hogy lehet hiteles tájékoztatás formájában eladni a fikciót.
